Nemes Nagy Ágnes: A lovak és az angyalok

Mert végül semmisem marad,
csak az angyalok s a lovak.
.
Csak állnak lent az udvaron,
az angyalok meg a szobámban;
csellengnek néha szinte százan –
egy lény mit is tesz önmagában?
Feldobrokol, s ismét megáll,
vagy szárnyát csattogtatja olykor,
mint egy szellőzködő madár.
Csak állnak és nincs semmi más,
csak látvány és csak látomás,
csak láb, csak szárny – az út, az ég,
bennük lakik a messzeség –
.
oly távol vannak, oly közel.
Talán ők már nem hagynak el. 

Várnai Zseni: Szolgálj, Szívem...

Csak kitartás! - biztatom magam,
még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj szívem, még egy kicsit nekem,
jaj, meg ne állj az úton hirtelen
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem bírom nagyon,
és este ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon nagyon fáradt vagyok.
Kicsit nehéz volt, jól tudom, szívem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok
estére már milyen fáradt vagyok.
Szemem árkos és ajkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény,
sokat sírtam, eső után a föld
ilyen barázdált, csapzott elgyötört...
de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,
arcom hegy- völgye lágyan kisimul,
csak este ha ágyba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok.
Csak kitartás, - kipp-kopp... pontosan,
holnap sikerül megint biztosan,
a félúton, szívem jaj meg ne állj
kipp- kopp... tovább is híven kalapálj,
a hegynek föl kicsit nehéz az út,
szív kell hozzá, de aki oda jut,
a csillagok közt csillagként ragyog...
csak este, este oly fáradt vagyok.
Sose pihentem, nem volt rá jogom...
Most meg- megállok s felfohászkodom;
- Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj
szegény szívem, te meg szaladj, szaladj...
Csak kis kitartás, meg egy erős iram,
fussunk dalolva bátran és vígan...
de este már a dal is csak dadog;
altassatok el engem, csillagok!

Várnai Zseni: Katonafiamnak

Én magzatom, szép katonafiam,
szíve vérével ír neked anyád,
Mióta a császár kenyerét eszed
Vörösbe fordult itthon a világ.
Most készülünk a döntő nagy csatára,
S ti lesztek ellenünk majd a sereg,
Ha ráuszítanak önnön véreidre:
Ne lőjj, fiam, mert én is ott leszek.
Az anyaföldnek most zsendül a méhe,
Már lesi a munkás szolgahadat,
Hogy szűz ölébe termő magot hintsen,
Várja az erőt, mely életet ad.
Most megmérjük irdatlan nagy erőnket,
S nem ringatnak majd kalászt a szelek;
A termőföld Iesz a mi lázadásunk:
Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek.
Fiam, ez öreg reszkető sorokban
Én sírok, ki méhemben hordtalak,
Ki eggyé tettem órát, napot éjet,
Hogy etesselek, hogy dajkáljalak;
Hús a húsomból, vér az én véremből,
Hogy emelhetnél te rám kezet,
Ha én zokogom, sikoltom feléd:
Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek.
A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk,
A reménységünk, mindenünk: az Élet.
Fiam, te döntöd el most a sorunk,
A te felzúdult bús rabszolgavéred;
Bontson el a forradalmi mámor,
Ha hömpölyög a lázadó sereg,
Mint felkorbácsolt zúgó tengerár:
Ne Iőj, fiam, mert én is ott leszek.
Most még csak háborog az óceán,
S a kevély hajót már tépi, dobálja,
Mi lesz, ha majd ős medréből kicsap,
Ha úrrá lesz a tenger akarása;
Mi lesz, ha minden katonafiú
Szülőanyjától kap egy levelet,
Mely lázít gyújt, vérbeborít:
Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek.

Gyóni Géza: Csak egy éjszakára...

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
    Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,
Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
    Csak egy éjszakára:
Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
    Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Ugy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, –
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
    Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
    Csak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.
Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.
    Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!
Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
    Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
– Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

Kányádi Sándor: Mezítláb

Lehúztuk a cipőt is,
úgy mentünk, kéz a kézben.
Ázott hajad esővíz-
illatát most is érzem.
Tapicskoltunk a sárban;
sikolyaidtól bokrosulva
futott a sáncban
a sárga patakocska.
- Gyermekkoroddá lennék
érted, te kedves.
- te jó, te drága.
Társtalan lép az emlék
a kármin köröm pettyes
tavaszi sárba.

Tóth Árpád: Tárcámban egy kép

Mért jó: meleg szemedbe nézni hosszan?
Mért jó: meleg, kis kebeledre búni?
Mért jó: meleg, telt combodtól reszketni?
Mily jó is: elfáradtan öledbe ereszkedni,
Mily jó: langy leheléssel gyenge bőrödre fúni,
Érezni kicsi térded, amint borzongva moccan.
E két sóvár, égő szem végigragyogja vállad,
Ó, mint két nyomorú és félénk tolvajlámpás,
Mely csak téged kutat éjben, magányban s búban.
Gyengén szorító kerek koszorúban
Ez a két ölelő kar be itt maradna nálad
Te édes és puha, te illatos és pompás.
Mily furcsa, hogy nekem most tőled el kell mennem,
Mily furcsa, hogy az utcán majd szivarozva lépek
S lekötnek majd ügyek, gondok és emberek
S csak úgy viszlek szívemben, mint tárcámban egy képet,
Mit futó pillanatra s csak nagyritkán lehet,
Hogy megcsókoljam én, titokban elővennem.

Christian Morgenstern: Jövendőmondás

Fékezhetetlen az időfolyam,
mint virágszirmok sodródunk mi abban,
fékezhetetlen az időroham,
kiáltunk, szavunk szakad szakadatlan.
Az ember rövidke szemrebbenet,
mit az örök Erő munkára fog;
száz emberöltő — mint homok pereg,
a Földgolyó — egy percig ég s forog. 

(Israel Efraim fordítása)

Christian Morgenstern: Két boldog holdbéli bulldog

Eseménydús táj a hold,
Azért van rajt’ annyi folt.
Holdugat és Holdcsahold
Úgy üvölt hogy holdat olt.
Mind a kettő fogvicsorgat,
ként holdhiénára csorgat.
Holdkráterből bőg a csend,
a füled is belecseng.
Eseménydús táj a hold,
Azért van rajt’ annyi folt.
Holdugat és Holdcsahold
Úgy üvölt hogy holdat olt...

(Israel Efraim fordítása)

Christian Morgenstern: A két párhuzamos

Két párhuzamos ment, járni
a végtelen teret,
egyenes lélek-pár, ki
szolid házból ered.
Nem akarták metszeni, ó jaj,
egymást, míg nem jön a vég:
jó támasz volt ez az óhaj,
és titkos büszkeség.
De midőn azután tíz vándor
fényév is elszaladt,
kiveszett a magányos párból
a földi gondolat.
Maguk se tudták, hogy még
párhuzamosok-e?
Az örök fénybe folyt szét
két lélek fény-jele.
Őbenne egyesültek,
átfolyt rajtuk sugara,
mint két szeráf, merültek
az öröklét karjaiba 

(Eörsi István fordítása)

Christian Morgenstern: A féreg gyónása

Kagylóban él egy féreg,
furcsa, hogy ott lakik.
Elsuttogja, ha kéred
szívének titkait.
Kicsinyke szíve csitt-csatt,
hogy repdes, hogy dobog!
Azt hiszitek ez vicc csak?
Oly elmés nem vagyok!
Kagylóban él egy féreg,
furcsa, hogy ott lakik.
Elsuttogja, ha kéred
szívének titkait.

(Zöldi Péter fordítása)

Wass Albert: Honvágy

Susog az erdő, szállnak a szelek,
a szelek szárnyán vándor fellegek,
keletnek szállnak, hazafelé...
Magyarország felé...
Valahol messze áll egy kicsi ház,
csöndjére öreg diófa vigyáz,
küszöbe vásott, födele vén...
úgy vágyom vissza én...
Ó régi otthon, fáj a szívem érted...
ó régi otthon, látlak-e még téged...?
Ha rád gondolok, úgy gyötör a vágy!
Olyan vagyok, mint parttól tépett csolnak,
bús őszi lomb, kit vak szelek sodornak,
mint fészket vesztett bánatos madár.
Úgy fáj, ha rád gondolok, úgy fáj...
Úgy fáj...
Kicsiny fiacskám, jól figyelj ide:
elszállunk most a széllel messzire!
Távol mezőkön, régi rónán
valaki vár reám...
Vadszőlős tornác, gémeskút...akác...!
Lágy esti fényben árva kicsi ház...!
Rozoga padján bús egyedül
egy öregasszony ül...
Ó régi otthon, fáj a szívem érted...
ó régi otthon, látlak-e még téged...?
Ha rád gondolok, úgy gyötör a vágy!
Olyan vagyok, mint a parttól tépett csolnak,
bús őszi lomb, kit vak szelek sodornak,
mint fészket vesztett bánatos madár.
Úgy fáj ha rád gondolok, úgy fáj...
Úgy fáj...
Békés kolompszó, ringó búzaföld...
Árnyas lugasban fülemüle költ...
Szeliden kondul az estharang...
Így szól: galang... galang...
Virágos rétek! Dűlő út...! Patak...!
Szép öreg fűzfák a falu alatt...!
Ha dalol este a csalogány,
vártok -e még reám...?
Ó régi otthon, fáj a szívem érted...
ó régi otthon, látlak-e még téged...?
ha rád gondolok, úgy gyötör a vágy!
Olyan vagyok, mint a parttól tépett csolnak,
bús őszi lomb, kit vak szelek sodornak,
mint fészket vesztett bánatos madár.
Úgy fáj, ha rád gondolok, úgy fáj...
Úgy fáj... 

Hans-Guido-Klinkner: A csend dala

Az idő zajában
hol hallhatod
kotta és
szöveg nélkül
a csend dalát?
Magányos úton,
roppanó hóban,
két lépés között
befelé hallgatózva:
egy fuvallatban
szívdobbanásod
és lélegzeted
játszanak neked
egy dallamot.

(Bayer Béla fordítása)

Jókai Mór: Igen sok magyar úr emlékkönyvébe

Ültem rakott asztalodnál,
Borod igen jó vala;
Hogy pinczéd legjobb rendben van:
Meggyőződtem általa.
.
Utaztam a szekereden,
Megnéztem az aklodat;
Gyönyörű szép a ménesed,
Van sok telivér lovad.
.
Dohányod jó, - pipatartód
Valóságos múzeum;
Az ember nem is sejtene
Ennyi műkincset falun.
.
Feleséged, leányaid
Zongoráznak gyönyörűn,
Fegyvertárad kincseinek
Az ember szíve örül.
.
Ekéd, szántóvető géped
A korral szépen halad,
Minden sportsman kifogásán
Túl van kopód, agarad.
.
Angolkerted, üvegházad
Növényzete ezernyi;
De könyvtárt az egész háznál
Nem bírtam felfedezni.

Áprily Lajos: Mennék eléd

Mennék eléd, mert itt vagy már közel.
A déli oldalon leselkedel.
Gyökerek hallják könnyű léptedet,
átküldesz egy-egy halk leheletet,
mely szűzies még és illattalan,
de sejtető, jó langyossága van.
Csak arcom érzi még, nem sejti más,
varázs van benne, keltető varázs.
Ahol jársz, néma éberség fogad,
keresed a rügyes sombokrokat,
hogy langyosságoddal rájuk lehelj
s kipattanjon a sárga kis kehely.
Feljössz az élre, melyet hó erez,
íj válladon, a hátadon tegez,
benne az arany nyilakat hozod,
melyekkel a telet megnyilazod.
Mennék eléd, s mint fényváró anyám,
még utoljára elkiáltanám
nevedet, melyből napfény sugaraz:
Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz! 

J.R.R Tolkien: A Gyűrű keresése (Vers a mágusokról)

Tudod-e a tant                titkok titka volt-
jöttek ők öten                 ősi messzi tájról,
egy tért vissza csak         a többi soha többé,
Középfölde őket              nem keresi már
míg Dagor Dagorath        nem jő és a Düh.
Hogy hallotad az             Amanföldi hős
Nyugati Urak                  tanácsát a titkost?
Eltűnt ezer út                 erre vezető,
s Manwe hallgat hogyha  halandókra lel.
Hol hajdan Nyugat volt    onnan hozta szél,
alvó füledbe fújta            egy feket éjjel
csöndjében a hírt,           hozta hűvösen
elfelejtett tájról               elsülyedt időből
évek tengerén át             a töprengő észig
Az Első Király                  emlékében él még
Szauron, a végső             végzetes veszély...

(Fordította: Eörsi István)

Csokonai Vitéz Mihály: A reggelről

Már alélva pislog szép fénye azoknak
     Az éjjel szikrádzva égő csillagoknak.
Bíbor pompájokkal már mindjárt elhalnak
     Felébredésére a piros hajnalnak,
Mely már mosolyogván a nagy hegytetőkre,
     Napkeleti gyöngyöt hint a zőld mezőkre.
Az ég alját piros bársonnyal prémezi,
     S aranyos csipkékkel körűl övedezi.
Szép bársony burkokból kihívja azokat
     Az estve még félig bimbó virágokat,
Amelyek kitárván szagos kebeleket,
     Béfűszerszámozzák az egész vidéket.
Melyet hűs szárnyokra szedvén fel a szelek,
     A kies vőlgyeket bényargalják velek,
Sőt a forrást fedő bokrokra leszállnak
     És egy fűszerszámos templomot csinálnak,
Amelynek pirosló rózsából rakatott
     Oltárára hint le a hajnal harmatot,
Melyen asztag temjént gyújtván fel a szelek,
     Az egész szent helyet béfüstölik velek;
Melynek az ambránál éltetőbb illatja
     Ártatlan érzéssel a lelket elhatja.
Erre a madarak koncerti zengenek,
     S a lélekben egy szép érzést teremtenek.
A szelek is áldó éneket suttognak,
     S rá tisztelő fővel a fűvek hajlognak.

Eduard Mörike: Gondold meg, ó lélek!

Valahol egy zöld kis fenyő
Erdőmélyi csendben,
Vagy rózsabokor, ki mondja meg,
Vajon melyik kertben?
Kiválasztva mindegyik,
Gondold meg ó lélek,
Hogy kertben, avagy útfelen,
Vagy melyik síron lésznek?

Két fekete ló pajkosan

Hazafelé vágtat,
A városban majd komótosan
Valahol megállnak.
Viszik majd a holttestedet,
Amíg bírja a patájuk,
Mely csillog még, így lesz meglásd,
Vagy mi már meg sem látjuk!

(Hollósy Tóth Klára fordítása)

Szabó Lőrinc: Mara lányai

Mara, a bölcs, vidám kisértő, 
elküldte hozzám lányait; 
egyik a Szomj, másik a Vágy s a 
Nyugtalanság a harmadik. 

Szépek voltak, mint száz nő együtt, 
mint száz nő együtt, ravaszok; 
megtettek mindent, ami bűbáj 
férfit valaha megfogott. 

Ha ezredannyit tettek volna, 
ma is itt volnának velem, 
ha századannyit, a halálig 
kísérték volna életem, 

de amit adtak és mutattak, 
oly teljes volt, oly örök, 
hogy egyszerre elszomorodtam 
az égi vendégek között. 

S láttam, milyen koldus az ember, 
s a lélek akármit csinál, 
belülről, mint almát a féreg, 
kiesz bennünket a halál; 

és az öröklétből kilopni 
egy élet minden gyönyörét: 
csak kóstoló, mutatni, hogy mily 
sok a többi, a veszteség; 

s láttam, kár elkezdeni bármit, 
és lettem, mint a kő, halott… 
S hívtak a lányok, szépek voltak, 
mint száz nő együtt, ravaszok, 

s elküldtem őket: – Szomjuság, menj! 
hagyj el, Vágy, és te, harmadik, 
távozz szívemből, Nyugtalanság! – 
Elküldtem Mara lányait, 

és Mara, a vidám kisértő, 
hozzám jött s letérdelt elém 
és az arca egy percre ép oly 
szomorú volt, mint az enyém

Federico García Lorca: Gázel a menekülésről

Csavarogtam széjjel a messzi tengeren,
megtelt fülem a frissen leszelt virágok sóhajával,
beszéltem szerelemről, haláltusáról,
széjjel a messzi tengereken csavarogtam,
ahogy ma elcsavargok az álmatag gyermek-szívekben.

Mind, aki él, s csókolja kedvese arcát,
a holtak arc-nélküli mosolyára gondol,
mind, aki él és újszülöttet érint,
nem felejti a fehérre szikkadt lókoponyákat.

A rózsa, mely a homlokra fonódik,
alatta kitapintja a kemény csont-vidéket,
s csak egy értelme van az emberek kezének,
hogy hasonló legyen a föld alatti szíjas gyökerekhez.

Ahogy ma elcsavargok az álmatag gyermek-szívekben,
úgy csavarogtam széjjel a messzi tengeren.
A vízzel nem törődöm, csak egy fényt űzök lankadatlan,
halálos fényt, amelyben elhamvadhatok.  

(Rab Zsuzsa fordítása)