Federico García Lorca: Gázel a menekülésről

Csavarogtam széjjel a messzi tengeren,
megtelt fülem a frissen leszelt virágok sóhajával,
beszéltem szerelemről, haláltusáról,
széjjel a messzi tengereken csavarogtam,
ahogy ma elcsavargok az álmatag gyermek-szívekben.

Mind, aki él, s csókolja kedvese arcát,
a holtak arc-nélküli mosolyára gondol,
mind, aki él és újszülöttet érint,
nem felejti a fehérre szikkadt lókoponyákat.

A rózsa, mely a homlokra fonódik,
alatta kitapintja a kemény csont-vidéket,
s csak egy értelme van az emberek kezének,
hogy hasonló legyen a föld alatti szíjas gyökerekhez.

Ahogy ma elcsavargok az álmatag gyermek-szívekben,
úgy csavarogtam széjjel a messzi tengeren.
A vízzel nem törődöm, csak egy fényt űzök lankadatlan,
halálos fényt, amelyben elhamvadhatok.  

(Rab Zsuzsa fordítása)