Vladimir Kovačič: A szerelem belépett a házba

 A szerelem belépett a házba.
A zsalugáterek
tüstént lehunyták nagy zöld szemüket.
Az árnyak a szobákban
megindultan sírva fakadtak.
A gerle csicsergett a kalitban.
Irigységtől sárgultak a fényképek.
A zongorában megzendült egy húr.
Megremegtek a fikuszok,
mint a patakparti füzek.

A szerelem belépett a házba.
A ház olyan különös.
A házból elvitték mind
a volt és jövendő holtakat.
Mind furcsább a szerelem szállotta ház.
A kagyló már nem csendes, örömet zúg.
A ház csodálkozik. Mind jobban elpirul.
A poharak a tálalón megcsendülnek és borra várnak.
Puha a ház. Mindent moha lepett be.
A függönyök az ablakokban
vitorlák. Dagadoznak.
A ház puha. A ház bársonyos szelence.
Ékszer rejtezik benne. Drágakő.

A szerelem belépett a házba.
A tükrökben megbolydultak az árnyak.
A kályhák kedélyes medvék. Dörmögnek.
A könyvekben nevet a gondolat.
A szívek vernek. Vadul. Ütnek az órák.
A gyönyörittas szőnyegek
elnyelik a lépéseket,
mint torkos gyermek a cukorkát.
Hideglelős szélben zúgnak
a jegenyék a ház előtt.
Útra! Útra fel!
A ház hajó. Tarka zászlókat aggat.
Útra! Útra fel! Útra fel!

(Tótfalusi István ford.)

Moretti Gemma: Emlékezés

Jézust váró, múlt karácsonyok,
ajándékot rejtő kis zugok.
Kint hideg, hó, a fákon zuzmara,
és szobánkban az ünnep illata.

Sétálni vittek ünnep délután,
amig “angyalok” munkáltak a fán,
mire ránk borult az est subája,
hazaértünk a hólepte házba.

Megszólalt a csengő hivó hangja,
visszhangként dobbant szivünk harangja,
s ott állt a fenyő, illatos-sudáran,
talpig fényben, csupacsillag ruhában.

Ujra – ősz fejjel – karácsonyt várok,
hogy körülfonjanak gyerekkori álmok,
békesség palástja vállamat takarja,
s akiket szeretek, legyenek alatta.

Kosztolányi Dezső: Mi van még itt?

Mi van még itt?
Egy kis fürdőhely is.
Szegényes, kedves és titokzatos.
Kies liget. A levegője friss.
Láncot csörget az öreg csónakos
és ladikot bocsát a néma tóra.
Tánccal, zenével hív az esti óra
s hajnalba már - csiklandozós nagyon -
új zene veri furcsa ablakom.
Oly idegen az ágy, a gyertya, szék,
repedt tükör. A függöny furcsakék.
Távol a fák között egy tarka bolt áll,
messzire fénylik ferde bábuja.
Emlékpohár, síp, gyöngy, göröggyufa.
Vörös karbolpor rossz kanálisoknál.
Kiérdemült, olcsó romantika.

 De ősz felé, jaj ősz felé, de bús itt.
Az erdő fáj. Ledobja koszorúit
s üres lesz a sok ócska kalyiba.
A tó, a tó is őszi ködbe búvik
és döng a szúnyog az ablakszitán,
picike, véres, cincogó cigány.
A nyár kísért. Munkálkodik a pók,
a kikötőbe pállnak a hajók,
s a fürdőházba kikukucskál árván
a rozoga zuhanyból egy szivárvány.
Az esti parkon kertel a halál.
A tó körül láz, békanyál...

 És azután a híves, holdas esték.
Itten nyaral az ínség és betegség
alélt napon, vénasszonyok nyarán.
Sok béna aggot párnaszékbe tolnak
s tengő raja a vénkisasszonyoknak
az árva nyártól búcsúzik talán.
Az őszi vendéglőn szegény idillek.
Egy álmos úr. Előtte sör, szalámi.
A sánta pincér piszkos frakkban illeg
s a kutya nem győz a falatra várni.
Késői évad. A szobák is olcsók.
Egy bús öreg motozgat este itt
a part körül és megmeri a korsót
s a tóból télre gyógyulást merít.

 A tó, a tó! az eleven poézis,
fölötte az ég - s összefoly a két víz -
egymásbaolvad - tág gyerekszemekkel
föl-fölmeredve nézem néma reggel.
A tó, a tó! a messzeség! hahó,
a messzeségbe elvisz egy hajó,
ó, álom, áldás, szívdobogtató
tündéri titkok tükre, tiszta tó,
tündéri tó! Az ég is mint a tó,
kék habja oly sejtelmesen inog.
Gyakran keresek rajt egy illanó,
tovább libegő, lenge ladikot.

Francois Villon: Orléans-i Máriát dicsérő ének

"Iam nova progenies coelo
demittitur alto..."

Ó, boldogul fogant kis ág,
Nem volt meddő a szent ima,
Felséges liliom-virág,
Nekünk adott Isten Fia!
Ó, áldott nevü Mária,
Irgalmasságnak kútfeje!
Be jó szemünknek látnia,
Hogy béke száll a földre le!

A gazdagoknak: béke vagy;
A szegényeknek: oltalom
A hamisaknak réme vagy;
Te újon sarjadt hatalom!
Hittel hiszem és jól tudom:
Anyádnak méhe bűntelen
Fogant s viselt sok hónapon,
Ó, földre szállott Kegyelem!

Védő paizs gyengék fölött;
Jámbor lelkeknek vígasza;
Nagy Jó Urunk elsőszülött
S egyetlen édes magzata,
Kit úgy köszönt e nagy haza,
Mint Clodvig ága levelét;
Örvendő népünk támasza,
Te mennyben írott drága kép!

Hit és szerelem ihlete
Caesari ágyékon fogant,
Istennek keze-míve, Te!
Közel s távol, fent és alant
Téged dicsér ezernyi hang,
Mert viszály dúlna nélküled;
És téged áld seregnyi rab,
Mert megnyitod bilincsüket.

Akadnak balga emberek,
Kikben az elme háborult,
Ezek az Úrral perlenek,
Mert két szemükre köd borult:
"Mért nem küldött az Ég fiut?"
Pedig - hitemre - jól van ez!
Isten végzése célba jut:
Az Ég mindent javunkra tesz.

Hadd mondom el Dávid szavát:
"Delectasti me, Domine,
In factura tua!" Megáld
E zsoltár is, mint jós ige,
Te boldog óra gyermeke,
Te édes manna, szent csoda,
Te áldás égi permete,
Te bűneink bocsánata.

(Ford.: Mészöly Dezső)

Christian Morgenstern: A kőökör

A kőökör elkomorult:
reszkethet a sok nyomorult.
A szarva, hogyha öklel, öl –
hátul bemegy, kijő elöl.
Ó!

A kőökör a hegyre megy,
előtte minden megremeg.
A tápláléka – meglepő –
legtöbbször ember-agyvelő.
Ó!

A kőökör nem múlik el,
a húsa sose mállik el.
Te por vagy, ám ő kő, tömör!
Szívesen lennél kőökör?
No?

(Fordította: Katona Tamás)

Nikolaus Lenau: Németalföldi táj

Rét patakja lanyha, lomha
szellő hírt sem ad magáról
színtelen lomb hull a fáról,
vénüléstől hull a lombja

Lusta rajban varju szálldos,
mintha nem lendülne szárnya,
szélmalom les szélre várva,
álmos táj ez, szörnyen álmos!

Itt tavasz s nyár rég szaladt át,
kunyhó áll a gyepszegélyen,
nem néz, szemre húzta mélyen
azt az ócska szalma-sapkát.

Bús juhász ül eltünődve,
vagy csak szundit nyája mellett?
Ködöt font az ősz a földre
s elaludt a rokka mellett.

(Áprily Lajos fordítása)

Robert Frost: Porhó

A porhavat
A bodzafán
Varjúcsapat
Lerázta rám.

S megváltozott

Hangulatom,
Jól áldozott
Bánat-napom.

(Jánosy István fordítása)

William Carlos Williams: Mintha

Gyűrött, barna
csomagoló
papír, hossza és

alakja mintha
emberé volna,
görgött lassan

a széllel véges
végig az
utcán, míg

ráhajtott egy
autó és szét-
lapította. Nem

ember módra
felkelt és görgött
ismét a széllel

véges végig az
utcán, hogy legyen
mi volt azelőtt.

(Kodolányi Gyula fordítása)

Amy Lowell: Kínai holmi

Tükörképek

Mikor szemedbe néztem,
Kert volt a mélyén,
Benne peóniák, csengettyűs pagodák
S hidak boltíve
Csendes tavak fölött.
Asszony ült a víznél
Esőkék selyemöltözékben.
Benyúlt a vízbe,
Hogy bíbor peóniát szakítson
A felszíne alól,
De ahogy a szárhoz ért,
Az megzörrent, s fehér-zöld fodrokba tört,
S akkor ő kihúzta kezét:
Vízcseppek csorogtak alá
Könnyfoltot ejtve esőkék ruháján.

Hóhullás

A hó susog körülöttem
És facipőm
Gödröket ír mögöttem a hóba.
De senki sem jön erre
Lábam nyomában,
S mire a szentély harangja csendül,
Nyomomat befújja, elnyeli a hó.

Dér

Felhőszürke reggeleken
Hallottam, szállanak a gémek,
S ahogy kertembe léptem,
Selyemköpönyegem
Hervadt lombokba vágott csíkot.
A száraz levél egy sóhajra összemegy,
De én már sok Őszt láttam,
S a gémek csak húztak, el, mint a füst
Az égen át.

(Gergely Ágnes fordítása)

Babits Mihály: Álmok kusza kertjeiről

 Álmodtam én és az álom, az álom én magam voltam.
Kertben bolygtam, és magam voltam a kert, ahol bolygtam,
a kert ahol bolygtam és bolygok, botlódva bozóttól bozótig,
mint ki éjjel jár tapogatva, és az árnyaktól huzódik.
Gonosz ligetben járok én, utamat nem látom előre,
és mégis biztosan tudom, hogy kijutok egyszer belőle.
Nem lesz az márma, sem holnap, sem holnapután, s azután sem,
és jól tudom, hogy nem lesz még halálom különös óráján sem,
s nem az idők végén - az idő sohsem érheti végét:
hanem az idők mögött valahol, hol az Isten tartja székét.

S veszélyesen, mintha az ürben egy csillag egy másikra hullna,
hullt, kedvesem, kertemre kerted és testvér álmod álmomra.
Most titkosan egy helyen két kert, és két álom olvad keverve,
mint egy lemezen két fénykép, vagy két hang egyszerre leverve.
Mintha külön nem volna elég útvesztő lelkünk vagy testünk,
egymásra dobott két háló, egymás zavarába estünk.
Egymás élete szörnyeivel tele minden bozótunk:
dupla sűrűségben járunk mi, s kézfogva tapogatózunk.
Vagy néha dacossan ha egymás lázas kezét eleresztjük,
nem vagyunk sem egy már, sem kettő, magunkat is velevesztjük.

Óh nem vagyunk mi boldogok, se tiszták, se jók, se bölcsek.
Életünk a kócos erdők ágainál kúszább és törtebb,
ezer rosszaságtól sötét és könnyektől nedves;
de a lombok végül is egymást a nyilt égbe ölelik, kedves,
mely fényes homlokkal hajol ránk, mint dajka az ébredezőre...
s egyszer símára gombolyul minden ami zilált és dőre.
Nem lesz az márma, sem holnap: az idő csak oszlopos tornác.
A Takács a napok mögött ül, amik során élve túl nem látsz.
Durva cselédei tépik álmaink kócát, a Sorsok,
mely gubancban hever előtte s nagy kezeik szelében borzog.

Nils-Öivind Haagensen: Önarckép

nem olyan vagyok mint mások
azazhogy éppen olyan vagyok mint mások
sose érkezem meg időben
s mindig nem vártan bukkanok fel
azt mondják nincs semmi jövőm
s hogy a múlt után kutatgatok folyton
mindig csak az árnyékban állok
s cipelem ezt a barna kézitáskát
(olyan könnyen felejtek)
ám álmodozni is tudok
arról álmodni hogy időben
bukkanjak fel a megfelelő helyeken
mivel: valamit elmondanék ott szívesen
azaz szeretném hallatni a hangomat
olyan örömmel mondanám el:
hogy láttam itt mindezt
hogy mindezt itt megőriztem magamban

(Ford: Sulyok Vince)

Geoffrey Hill: Búcsú Oszip Mandelstamtól

Tristia 1891-1938

Nehéz barátom, jobban szerettelek volna
Téged, mint őket. A holtak őrzik lepecsételt életük
S én megint elkéstem. Túl kései
A tisztelgés, a porfelhők, meg az érces kiáltozás.

A sivárságból képek sarjadoznak
Nézd... egy mezőn romok, romok...
Néhányan kezüket bámulják, míg mások
Élelmet keresgélnek az út menti földeken.

A tragédia mindnyájunknak közös.
Bár nem érint minket, megtörtént akkor is -
Hiánytalan, és telhetetlen - kőkemény nyári ég
Fogyasztja, míg önvégéhez nem ér.

/Gömöri György ford./

Oszip Mandelstam: Silentium

Most, hogy még meg se született,
elegye szónak és zenének,
erős kötelék is ezért lett,
Összeköt minden elevent,

A tenger csöndesen pihen, de
eszeveszetten ég a nap,
fehér orgonafürt a hab
bágyadt-kék porcelánra festve.

Tudom, a szám majd rátalál
az eredendő némaságra,
a hangra, mely fogantatása
percében kristálytiszta már.

Maradj meg habnak, Aphrodité,
zenévé változz vissza, szó,
szív, ősforrással áradó,
homályló szív, ne légy te szívvé.

(Pór Judit ford.)

Halina Poswiatowska: Utolsó vers

ez az utolsó vers
hozzád
nem lesz már több
mondtam
azzal
bélyeget tettem a levélre
és beejtettem
a négyszögletű lapos szívet
a levélszekrény szűk résén

az emberek most vigyázva járnak
a postaláda körül
egyre kérdve
mi történt
tán egy madár költözött
a ládába
s csapdos szárnyával a falán
és már-már
énekel

[Fordította: Zsille Gábor]

Wisława Szymborska: Ruhák

Leveted, levetjük, levetitek
a köpenyeket, kosztümöket, zakókat, blúzokat,
a gyapjút, a pamutot, a kevertszálasat,
a szoknyákat, nadrágokat, zoknikat, fehérneműt,
meghajtogatva, felakasztva, széktámlákra,
spanyolfalak szárnyaira dobva,
egyelőre, szól az orvos, semmi komoly,
öltözzön fel, pihenjen, utazzon,
szükség esetén, lefekvés előtt, evés után szedje,
jelentkezzen negyedév múlva, év, másfél év múlva,
látod, és te azt hitted, és mi féltünk,
ti pedig feltételeztétek, ő meg gyanította,
ideje megkötni, begombolni, még reszkető kezünkbe
venni a cipőfűzőket, kapcsokat, cipzárakat, csatokat,
öveket, gombokat, nyakkendőket, gallérokat,
és kihúzni a ruhaujjakból, táskákból, zsebekből
a pettyes, csíkos, virágmintás, kockás, a hasznosságát
oly hirtelenül visszanyert, gyűrött sálat.

(Csajka Gábor Cyprian fordítása)