Kosztolányi Dezső: Mi van még itt?

Mi van még itt?
Egy kis fürdőhely is.
Szegényes, kedves és titokzatos.
Kies liget. A levegője friss.
Láncot csörget az öreg csónakos
és ladikot bocsát a néma tóra.
Tánccal, zenével hív az esti óra
s hajnalba már - csiklandozós nagyon -
új zene veri furcsa ablakom.
Oly idegen az ágy, a gyertya, szék,
repedt tükör. A függöny furcsakék.
Távol a fák között egy tarka bolt áll,
messzire fénylik ferde bábuja.
Emlékpohár, síp, gyöngy, göröggyufa.
Vörös karbolpor rossz kanálisoknál.
Kiérdemült, olcsó romantika.

 De ősz felé, jaj ősz felé, de bús itt.
Az erdő fáj. Ledobja koszorúit
s üres lesz a sok ócska kalyiba.
A tó, a tó is őszi ködbe búvik
és döng a szúnyog az ablakszitán,
picike, véres, cincogó cigány.
A nyár kísért. Munkálkodik a pók,
a kikötőbe pállnak a hajók,
s a fürdőházba kikukucskál árván
a rozoga zuhanyból egy szivárvány.
Az esti parkon kertel a halál.
A tó körül láz, békanyál...

 És azután a híves, holdas esték.
Itten nyaral az ínség és betegség
alélt napon, vénasszonyok nyarán.
Sok béna aggot párnaszékbe tolnak
s tengő raja a vénkisasszonyoknak
az árva nyártól búcsúzik talán.
Az őszi vendéglőn szegény idillek.
Egy álmos úr. Előtte sör, szalámi.
A sánta pincér piszkos frakkban illeg
s a kutya nem győz a falatra várni.
Késői évad. A szobák is olcsók.
Egy bús öreg motozgat este itt
a part körül és megmeri a korsót
s a tóból télre gyógyulást merít.

 A tó, a tó! az eleven poézis,
fölötte az ég - s összefoly a két víz -
egymásbaolvad - tág gyerekszemekkel
föl-fölmeredve nézem néma reggel.
A tó, a tó! a messzeség! hahó,
a messzeségbe elvisz egy hajó,
ó, álom, áldás, szívdobogtató
tündéri titkok tükre, tiszta tó,
tündéri tó! Az ég is mint a tó,
kék habja oly sejtelmesen inog.
Gyakran keresek rajt egy illanó,
tovább libegő, lenge ladikot.