A nép, ki e tájról lepörzsölte a fenyvest,
akár a hadi zsákmányt, úgy áhítva a prédát,
és aztán letarolta a magyalt is, a tölgyest,
le a hős hegyi fáknak utolsó maradékát:
fiait ma az ősi tűzhelytől futni látja,
látván, televény földjét a zápor mint sodorja
le a tengerbe, míg ő, munka és kín nomádja,
átkos fönnsíkokon küzd esztendőszám loholva.
Barbár pásztori törzsek fiaként száll le a kóbor
juhnyájai után a dús Extremadurába,
fut a gőzölgő nyáj, mit a szálló por bemocskol,
s megaranyoz a láng nap útégető sugára.
Szeme, a mélyen ülő, bizalmat sosem ismer,
apróra zsugorodva, riadtan egyre röpköd:
kiugró pofacsontja fölött íjmódra ível
szikár arcába csüngve a vastag, zord szemöldök.
Esztelen iszonyatra, állati tettre készen
nyüzsög a gonosz ember a tanyákban, falukban:
a hét fő bűn uralmát nyögi rabszolgaképpen:
a szürke mente alatt lélek ijesztő rút van.
Bánat s irigység dúlja nézését zavarosra,
őrt áll a szerzeményén, könny közt lesi a másét:
fordul erre vagy arra, egyként kínozza sorsa:
dúsan is koldus: úgy él, mitől más halni vágynék.
Őrszelleme e tájnak véres és vérre szomjas:
mikor az esti dombok sötétre komorulnak,
fölmagasul egy íjász körvonala, hatalmas
árnyalakja egy roppant, nyíllövő kentaurnak.
Ó, mennyi harci fönnsík, mennyi aszkéta puszta!
- nem e földön virágzott a bibliai éden -
sasok otthona, bolygónk mostoha, néma zugja:
Kain hazátlan lelke szálldossa át sötéten.
(Ford: Illyés Gyula)