Rubén Darío: Szürke szimfónia, dúrban

Foncsorozott, szürke üveglap a tenger,
tükrében a fémes, horgany-szürke ég,
madárrajok könnyű, fehér foltja villan,
s feldereng a sápadt, szürke messzeség.

Fenn a nap beteg-szín, hályogos korongja
vánszorog az égen, bágyadt, lankatag:
a szelek letették komor trombitájuk,
s a szelíd homályban ráhanyatlanak.

Móló-cölöpök közt ólom-hasu hullám,
lassu mormolása könyörgő beszéd.
Egy csomó kötélen, tétlenül pipálva,
matróz ül merengve, s talán újra látja
egy távoli ország sárga fövenyét.

Vén tengeri medve. Durva réz-szín arcát
Brazília napja verte lángolón,
s a Kínai tenger tájfunjai látták,
hogy itta a gint a tántorgó hajón.

A keserü, jódos, hideg habtaréjok
ó, de sokszor látták vad gubanc-haját,
atléta-karizmát, orra rezes fényét,
sapkáját és só-mart vászonzubbonyát.

És a lassan oszló pipafüst-gomolyban
látja az aranyló, messzi partokat,
ahová elindult egyszer a brigantin,
s feszült a vitorla, jó szélben dagadt.

Trópusok nyugalma. A vén medve alszik.
Szürkeség terül szét, mindent eltemet,
és a görbe ívü láthatár szegélyét
elmossa egy csapzott, óriás ecset.

Trópusok nyugalma. A tücsök a fű közt
vén, rekedt gitárját most hangolja fel,
és egyetlen húrján egyhangú panasszal
sirdogáló, vékony dallamot reszel.

(Ford:  Rab Zsuzsa)