2015. november 30., hétfő

Jász Attila: Mit mondhatnék

Mit mondhatnék például egy
osztálytalálkozón magamról,
ha rákérdeznek hirtelen,
mi van velem. Mit is csinálok.
Mit mondhatnék erről azoknak,
akik tizenöt éve még
másként ismertek, vagyis akkor
egyáltalán nem lehetett
tudni, kiből mi lesz. Mi is
szeretnék lenni. Semmi. Hát
igen, rejtett vágyaimat
titkoltam mindenki előtt.
Nehéz kérdés most is. Hiába
kérdezik ezt jelen időben,
érvényes válasz a jövőben
létezik. Mikor múltra vált.
Ha majd újra, néhány évtized
múlva kérdik egyáltalán,
mégis, ki voltál öregem.

Petőfi Sándor: A királyok ellen

Tudjuk, hogy játék kell a gyermekeknek;
Midőn a népek gyermekek valának,
Magoknak cifra ragyogó játékszert,
Bíbor karszéket, s koronát csináltak
S rányomták ezt egy fajankó fejére,
S felültették e fajankót a székre.

 S itt a királyság, ezek a királyok,
S ők, ahol ülnek, ahol fejök szédül,
Azt gondolják a kábító magasban,
Hogy uralkodnak isten kegyelmébül.
Csalatkozásban éltek, jó királyok,
Nem uraink, csak bábjaink valátok.

De nagykorú lett a világ, s a férfi
Nem gondol többé gyermekjátékával.
Le hát a bíborszékekről, királyok,
És fejetekről le a koronával!
Ha nem teszitek azt le fejetekrül,
Leütjük, s majd a fej is vele gördül.

 Így lesz s nem másképp. A bárd, mely Lajosnak
Párizs piacán lecsapott nyakára,
Első villáma volt a zivatarnak,
Mely rátok készül, s kitör nemsokára;
Igen, maholnap meglesz érkezése,
Nem én vagyok már első mennydörgése!

 Egy rengeteg lesz a föld kereksége,
S e rengetegben vadak a királyok,
Kergetjük őket, és fegyvereinket
Szilaj gyönyörrel sütögetjük rájok,
S vérönkkel fogjuk ezt az égre írni,
Hogy nem gyermek már a világ, de férfi

 Pest, 1844, december

Theodor Storm: Tengerpart

Öböl felett sirály száll 
és félhomály oson: 
alkonyfény tükröződik 
a nedves zátonyon. 

Rebbennek szürke szárnyak 
a partszegélyeken; 
ködben szigetek, mint álmok 
hevernek a tengeren. 

Titokzatosan súg-suttog 
a forrongó iszap, 
hívó madár rikoltoz - 
öröktől, napra nap. 

Még egyszer halkan borzong, 
és elnémul a szél; 
kibomlanak a hangok 
a mélység felszínén. 

(Ford.: Weöres Sándor)

Gérard de Nerval: Sem nappal, sem éjjel


Elmúlt már a reggel! Az est még messze:
szemünkben halvánnyá szelídült a tűz.

De az alkony a hajnalpírral üzente,
majd az éj minden bajt felold és elűz.

(Kovács Anikó fordítása)

2015. november 23., hétfő

Juhász Gyula: Messzeségek

Messze, messze tőletek 
Szép városok és szép színésznők,
Egy költő él, fásult, beteg
És nincs, nincs, aki szeretné őt,

Ki mondaná: bús, nagy szemed
Nekem drágább, mint indus ében,
Költőm, én megértettelek
S egy versed zeng szívembe épen.

Messze, messze tőletek,
Asszonyok, fényesség, vidámság,
Egy költő él, fásult, beteg
S unottan lejti már halotti táncát
És alig érzi már az életet.

Őri István: Félelem

Egyszer csak elkezdett fázni a Nyár
sapkát vett gyorsan, sálat tett a nyakába
nagykabátba bújt és meleg csizmába
majd kutatva körül nézett:
"Mi történt?
ki jött, ki hozott hideget
sötét didergést, pengő jeget?"
a Nyár nem látott senkit
mégis fázott
szorosabbra húzta magán a kabátot
pedig a levegő illatos volt
virágok nyíltak mindenütt
a fák lombjain átsütött
a meleg nyári nap...

s akkor észrevette
hogy csend van körös-körül
mozdulatlanság
a szél nem énekel
a patak vize megdermedt
két csobbanás között
a tücskök és a madarak
elmentek messzire...

a Nyár kétségbeesve körülnézett
kereste a hangot
a mozgást
a dalt
az Életet
körbefutott a világban
bejárt eget s földet
mindenkit megkérdezett
akivel útközben találkozott:
"Mi történt?
Miért mozdulatlan minden?
Miért fázom?"
A kérdezettek
csak a vállukat vonogatták
s még szorosabbra húzták
magukon a bundát
mert ők is fáztak
s a Nyár csak ment
hét világon át
majd lassan elfáradt
útközben elhagyta a remény
a világ végén
egy zöldellő réten leült
beburkolta magát a kabátjába
és elaludt...

a fákról lassanként
elkezdtek hullni
az első megsárgult levelek...

Conrad Aiken: Semmi sem tökéletes

A végtelenhez mérve semmi sem tökéletes
Az ember nyughatatlanul mégis mindig keres
Az örökös vándorút véget soha nem ér
S ha nincsen gyökerünk - elvisz a szél

Mindenkinek vannak különös vágyai
De felelősséggel tartozunk, ha számít ránk valaki
Lehet belőle száz is, az az egy többet ér
S elfelejtenéd - elvisz a szél

Jól csak a szívével lát az ember
Ami lényeges, az a szemnek láthatatlan
Az igazságot átérzi lelkünk
De te is tudod, kimondhatatlan

A végtelenhez mérve szinte nem is létezünk
a csillagévek óráin egy perc az életünk
Az ember önmagában semmit sem ér
Ha nincsen barátunk - elvisz a szél

Jól csak a szívével lát az ember
Ami lényeges, az a szemnek láthatatlan
Az igazságot átérzi lelkünk
De te is tudod, kimondhatatlan

Minden sivatag egy kutat rejt valahol
S ha lelked mélyén rátalálsz, már nem csodálkozol
Az ember ezen a Földön csak egyszer él
s ha nincsen barátod - elvisz a szél

Kaffka Margit: Társaságban

- "Jó estét asszonyom! A bálon
Hiányzott, mondhatom!"
- "Nem gondoltam, hogy itt találom,
De - örülök nagyon!"

- "Egy zugból oly régóta nézem.
A férje nincsen itt?"
- "Az uram? Igen - a vidéken
Valahol utazik!

De... holnap délre visszavárom!"
- "Ki hitte valaha...
Hogy megszépült a lagunákon!"
- "Milyen gyerek maga!"

- "Az öreg urat láttam tegnap,
Haragszik még reám?"
- "Dehogy! Mióta férjhez adtak,
Jobbkedvű az apám!"

- "És mióta nem jártam arra
Mi újság a tanyán?"
- "Ottkinn? Csak a lugastól balra
Kidőlt a körtefám."

- "A virágos? hisz nincs egy éve,
Hogy ott ültem veled!"
- "Valami titkos betegsége
Már akkor lehetett."

Emily Bronte: Stancák

Bár megtagadva, mindig visszatérek
Az érzéshez, mely velem-született;
Tudás-, vagyonszerzés hiú kisérlet,
Maradjon annak, ami: képzelet;

Ma nem kutatom az árnyékvilágot,
Birodalma bírhatatlan sivár,
S ha csapatostul kelnek látomások,
Túl közel jön a földöntúli táj.

Megyek, de nem hősök nyomába járva,
S nem erény taposta ösvényeken,
Nem fél-arcok között, kiket homályba
Burkolt a rég fakult történelem.

Saját természetem vezérel engem,
Másnak az útját nem fogadom el,
Hol vad szélvihar süvölt a hegyekben,
Hol páfrányos völgyekben nyáj legel.

Magányos hegyormok ugyan mit érnek?
Rajtuk mondhatatlan kín s üdv honol -
S a földön, hol csak egyetlen szív ébred
Érzésre: egyesül menny és pokol.

(Ferencz Győző fordítása)

2015. november 15., vasárnap

Őri István: Szeretnék a boldogságról írni

Szeretnék a boldogságról írni 
szeretnék többé sohasem sírni 
szeretném a világba kiordít'ni: 
Ne csüggedj, van remény 
az út vége a győzelem! 
nehéz a harc, de 'mi vár: 
boldogság, béke, szerelem! 

Szeretnék a szerelemről írni 
szeretnék boldogságtól sírni 
szeretném a világba kiordít'ni: 
Istenem! Ő itt van velem! 
Látom Őt, nemcsak álmodom 
a perceket már nem számolom 
mert eljött, s többé nem megy el 
ó, áldott élet 
áldott szépség 
áldott szerelem! 

Szeretnék csak mindig Róla írni 
tündérmesét, igaz történetet 
szeretném a világba kiordít'ni: 
Szeret, szeret, szeret! 
S azt is, hogy én is szeretem 
jobban, mint életem 
s ez a szerelem végtelen 
mert kettőnké - ugye, Kedvesem? 

Szeretném elmondani 
hogy szeme gyönyörű 
s ajka édes 
minden, mit mond és tesz 
szivárvánnyal ékes 
s csak, hogy láthatom 
a Mennyország nekem 
szeretném elmondani nektek 
hogy végtelen szeretem! 

Szeretném, ha mindez való lenne 
szeretném, ha egyszer Ő üzenne: 
Várlak, gyere, szeretlek én is! 
szerettelek mindig 
s szeretni foglak 
a világ végezetéig!

Émile Verhaeren: Zarándokló fák

Mikor a haldokló sugárnyaláb,
a vérző, őszi föld szívébe markol,
az ónszínű, kopár keresztutakról
zarándokolni indulnak a fák,

a bánatuktól nagyra nyúlanak,
jámbor, szelíd, kegyes, gondolkodó mind,
a levelük sír, sír és egyre bólint,
szomorú lombjuk könnyez hallgatag.

Amerre nézel, mennek mindenütt
kettős sorokban, ó vajon mióta? -
A fényt keresi a fák légiója,
a nap, a nap hatalmas mágnesük.

A köpenyeik csupa aranyok,
rájuk esik az alvó, csöndes, esti
fény és szélük haloványra festi,
a poros úton tömjén kavarog.

Haladnak a hegy bús szikláin át,
láttukra az ember döbbenve hallgat.
Titokzatos tanyák és törpe falvak
lerogynak és úgy mondanak imát.

(Ford.: Kosztolányi Dezső)  

Johann Christian Friedrich Hölderlin: Hüperión sorsdala

Fönt jártok ti a fény
puha földjén, boldog Géniuszok!
Sugárzó isteni szellők
éringetnek titeket: szent
húrokon így művésznő
ujja ha játszik.

Sorstalan, így, alvó csecsemőként
lélegeznek az égiek;
szűzi-szerényen,
bimbón őrzik:
múlhatatlan
virul ott a szellem,
boldog szemeikből
pillant csöndes,
tiszta öröklét.

Nékünk más adatott. Ne lehessen
nyugvásunk helye.
Tűnnek, buknak
a szenvedők,
vakon, egy
óráról a másra, mint
a víz verődik
kőről kőre,
éveken át a bizonytalanba.

(Rónay György fordítása)

Tóth Árpád: Ősz

Kábultan füsttől s éji zajtól 
A nedves karikákat néztem,
Miket a pohár talpa rajzol
A márványos, hűs asztalszélen.
Az utcára kék fény omolt ki,
Künn lucskos, setét kocsik álltak,
Ó, egy illatos, puha vállat
Oly jó lett volna megcsókolni…

Mentem… Magányos utcák vártak
És hervadt fák. Egy régi téren
Állt egy alak, vénhedt és fáradt;
Botjára dőlt; csendben kitértem.
Botja olyan volt, mint egy thyrsus,
Fekete szárát körülfonták
Aszú venyigék s lankadt rózsák.
És csendesen utánam indult.

A sarkon késő zene zengett,
Szomorúan s tétován megálltam.
Ő jött, a sok bús rózsa lengett,
S reszketve megfogta a vállam:
“Kedves fiam, vezess el engem
A lányomhoz, a városaljba…
Fütyölhetsz is… mért mennénk csendben?
Hisz Anni meghalt, úgyse hallja…

De lásd, kitudtam ám a módját:
Vén szilfaágból botot nyestem,
Rá ó venyigét s késő rózsát.
S most kimegyünk hozzá mi ketten.
Erős, édes, illatos élet
Hármas imáját elmormoljuk,
Botunk háromszor megsuhantjuk,
És Anni, meglásd, újra éled…”

S elindultunk a halk esőben,
Az út üres telkekre tért ki,
Nagy őszi éjben, őszi csöndben
Mentünk távol sírok felé mi.
Mentünk elalvó bús ütemmel
Megbolygatni egy csendes ágyat:
Egy ifjúember, aki fáradt
És egy megőrült öregember…

Wystan Hugh Auden: A szfinksz

Épnek szánta az ős kőfaragó?
Beteg majom, pólyás mancs, semmi több 
ez állt az első hódítók előtt,
a megszállt földön a jelenvaló.

Vad, gyötrött csillag oroszlánjaként 
nem híve újnak, vágynak, tanulásnak;
az idő sérti: hars Amerikának 
fordítja, ahogy fekszik, ülepét,

s tanúvá lesz. Vádol nagy, csorba arca, 
s mit sem bocsát meg, főleg nem sikert. 
Ki csípőre tett ököllel zavarja,

nem veszi hasznát jósigéinek:
Szeretnek? Nem. Örök a kín? mulatva
válaszol a rabszolgának igent.

(Hárs Ernő fordítása)

2015. november 12., csütörtök

József Attila: Tanítások

1
Lesznek, akik majd kinevetnek.
Ti ne hallgassatok azokra.
Olyanok ők, mint a cserepes
Urasági kastély gyermekei:
Nevetik a durvaorrú parasztot,
Mikor trágyás szekerén elindul,
Hogy kenyérré kovászolja a földet.
És lesznek, akik elszörnyülködvén
Ilyesféléket beszélnek egymásnak:
Miket össze nem fecseg ez az ember!
Hisz ez bolond, zárjuk el hamar,
Lázas hitét lehűti majd a magányosság.
Erre pedig csak azt mondhatom,
Az én akarásom nem bolondság,
Hanem tövigkalászos táblája a tibennetek
Még csak csirázó búzaszemeknek.
Az én hitem a földnek melegsége
És miként a föld szétosztja melegét
Gyenge füveknek, rengeteg erdőknek egyaránt,
Az én hitemet úgy osztom szét közöttetek.
Ti mégse hallgassatok a szörnyülködőkre
És meg ne vessétek őket:
Mindannyian és egyformán
Testvéreim vagytok.

2
Ti jók vagytok mindannyian,
Miért csinálnátok hát a rosszat?
Néha úgy vagytok a rosszal,
Mint az ópiumot szívó a pipájával.
Ameddig csak tart a mámor, gyönyörűséggel telik meg,
Aztán pedig irtózik önnönmagától is.
Mert miért isztok pálinkát tej helyett?
Hisz anyátok teje sose válik pálinkává.
Ti jók vagytok mindannyian,
Hisz mindnyájan örültök a jónak
S fontoljátok meg amit mondok:
Nem sánta az, aki
Együtt lelkendezik a csúszkálókkal.

3
Ne legyen bennetek kegyetlenség
És irgalmasság se legyen bennetek.
Ha kegyetlenek vagytok,
Fiaitok is kegyetlenek lesznek.
Ha valamely bokron tövis terem,
Sarjadékán is tövis terem.
S elszaporodván tövestül kitépi
És kemencére veti a gazda.
Igy szakajtja ki kövér földjéből
Az ártatlanul kegyetleneket,
Már csak szüléjük miatt is
S tűzre, háborúba veti: az idő.
Ne legyen bennetek kegyetlenség
És irgalmasság se legyen bennetek.
Az irgalmasok irgalmasságra várnak,
Ti pedig éljetek úgy és úgy tegyetek,
Hogy ne legyen szükségtek irgalomra
S ne legyen miért irgalmazni nektek.
4

Most a jövendő férfiakról szólok.
Ők lesznek az erő és szelidség,
Szétszaggatják a tudás vasálarcát,
Hogy az arcán meglássák a lelkét.
Megcsókolják a kenyeret, a tejet
S amely kezükkel simogatják gyermekük fejét,
Ugyanavval kifacsarják az érckövekből
A vasat és minden fémeket.
Városokat raknak a hegyekből,
Nyugodt és roppant tüdejük a vihart,
A fergeteget magába szívja
S megcsöndesülnek mind az óceánok.
Mindig várnak váratlan vendégre,
Az ő számára is teríttetnek
És megterítik a szívüket is.
Az Isten szerető öccsei ők.
Legyetek hasonlók hozzájuk,
Hogy kisgyerekeitek liliomlábaikkal
Ártatlanul mehessenek át
Az előttük álló vértengeren.
5

Az üvegöntők nagy tüzeket raknak
És vérükkel meg verítékükkel
Összekeverik az anyagot,
Mely katlanukban átlátszóvá forr.
Azután meg táblákba öntik
S erős karjuk fogyó erejével
Egészen simára hengerelik.
És amikor megvirrad a nap,
A városokba meg a tanyai viskókba
Elviszik vele a világosságot.
Néha napszámosnak hívjátok őket,
Néha pedig költőnek mondjátok,
Noha nem több egyik a másiknál.
Lassan egyformán elfogy a vérük,
Ők maguk is átlátszóvá lesznek,
Ragyogó, nagy kristályablakok
A belőletek épülő jövendőn.

6
Előttetek egy ember ment el
S utánatok is jön egy ember.
Néhányatoknak mégis fáj a járás
S fájnak a földes, iszapos tavak,
Hol a verítéket és az út porát
Le kell mosni a fáradt tagokról.
Irtóznak tőlük s tisztaságra vágynak
S tán alázattal fürödnének mindig
Kristályvérében a megváltóknak,
De nékik az élet iszapos gödör,
Boldogtalanság öblögeti őket,
Míg patyolat-fehérré facsarodnak,
Mint a mosott ruha jó anyám kezében.
Reszketnek a vizek iszapjától
És mégis, mégis, tisztátalanul
Semmi kedvük sincsen továbbmenni.
Ti boldogtalanok, nem egyedül vagytok,
Előttetek egy ember ment el
S utánatok is jön egy ember.
Nézzetek apró unokáitokra:
Boldog örömmel élik a fogócskát
És nézzetek ősz nagyapáitokra:
Boldog örömmel ballagnak ők is,
Miként azok a katonák,
Kik akár vesztett, akár nyert csaták után,
Békességet áhító szivekkel
Fáradtan, de fütyörészve hazafele mennek.
7

A tegnapiak és atyáitok
A jajok lúgjával próbáltak mosakodni
S íme, tinéktek nem kell kutakat ásni
És nem szükséges,
Hogy telesírjátok a kiapadt tavakat,
Csak gyertek velem
És el ne maradjatok tőlem,
Az én számról friss források fakadnak,
Merítsétek bele véres értelmeteket,
Hányjátok el fegyvereiteket,
Mert a szerszámok nem férnek kezetekbe,
Még a múzeumokból is vessétek ki azokat,
Nehogy ők, akikből én előrejöttem,
Titeket vessenek ki majd magukból,
Mint a fegyverek fegyvereit,
Mert hogyha már muszáj választani,
Inkább testvéreink közül hulljon el egy,
Mint két idegen felebarát.

8
A koldusszegénynek krajcárt adtok,
Noha ti is igazságot kértek
S nem vagytok különben a gyilkosoknál,
A sikkasztóknál, akik lányra pazarolnak,
Mégis felakasztjátok, becsukjátok őket.
Vagy hová lett a békesség a földről?
És kik pazarolták ölebekre
A felebaráti szeretetet?
Bizony, mindezek a dolgok
Meglátszanak az idő könyvében.
Ó, jaj azoknak, akik
Nem másszák meg a magasságokat
S úgy kerülik szavamat, mint a szakadékot,
Mert az anyák teje könnyekké változott,
Testvéreink elhulltak úgy,
Mint jégzivatarban a gyümölcsök,
Amelyeket senki, senki, senki
Kosarába többé nem szed össze.

9
Isten országát hirdetem néktek.
Szelid lehelete megsimogat minket
És a börtönöket elsodorja.
Fölméri örökeddigi szenvedésünk
Fájdalmunk végtelen homoksivatagját.
Hiába hullott veritékünkkel
Könnyünkkel vérünkkel gondolatunkkal
Televénnyé forgatja majd
Hogy víg erdők és komoly akadémiák
Hazatrallalázzák bujdosó kedvünket.
Megbékélt nyáját a fegyvereknek
Nyugodt szavával gyárakba tereli
Az irigy gépek szerelemmel magasztalják
S arató kezeit
Alázattal nyalogatják a búzaföldek.
Isten országát hirdetem néktek
Aki eljön hozzánk: a földre
Aki nagyobb ünnep nálunk
Mert mindnyájunk ünnepe.
Készüljünk rája illendőképpen:
Igazi lelketek melyet elzártatok
Hogy be ne szennyeződjék a robotban
Vegyétek elő immáron s öltsétek magatokra.
Foltozzák be a nem-törődömséget
És kössék maguk elé az asszonyok
Legtisztább anyaságukat
Illatosítsák meg homlokukat
És szakállukat a férfiak
Ősi testvériségükkel jószándékaikkal
A gyerekek kezében virágok legyenek
És gondtalanságot adjatok nékik.
Bölcs szivekkel örvendezzetek
És siessetek siessetek
Mert alighogy méltón fölkészültünk
Akit elűztek a hadnagyok
Nyugodtan biztosan észrevétlenül
Isten országa hazatalál.
- - - - - - - - - - - - - - 

13
Mikor raktok parazsakat
Már-máron látó szemetekbe,
Hogy ne csak lássanak,
Világítsanak is!
Szurkos fáklyát gyújtanak szemükben
Immár a hátulgombolós négerek is
S bennünk még sötétben alusznak a galambok.
Denevér-szárnyon röpködjenek?
Mert eljönnek a kormos fütyülő fickók
És darabos piros kiáltással behajítják
A földszintes múlt apró ablakait.

14
Bölcs, vén könyvekben áll, hogy por vagyunk.
De én, aki a füvek beszédjét
S a kométák dübörgését delelőtökre terelem,
Tudom, hogy nemcsak por vagyunk:
Por és Istenpor vagyunk.
Visszahullván
A por a porral elkeveredik,
Visszahullván
Igy keveredik el Istennel a lélek.
Ki szagolta meg közületek az égi virágokat?
Ki állna nyugodtan robogó vonat előtt?
Lám, az örökké-könyörgők se
S mégis eltemetik a lelkük elevenen.
Le kéne vágni szemhéjukat, mert mindig lecsukják,
S akadna-e közülük is,
Aki élő izmait elásná?

15
Ha már nagyon kell imádkozni,
Imádkozzunk:
Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
Hogy tiszteljenek bennünket
S mi, Atyánk, a Te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jószándokában,
Tudjuk, hogy a Teljes Akarat voltál,
Tudjuk, azért akartál bennünket és mindent,
Hogy az idő kifogytával
És a dolgok elmultával
A Teljes Értelemmé tökéletesedj.
Most mégis megfáradván
Dicséreteddel aratunk új erőt
S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
Szabadíts meg a gonosztól.
          Ámen!

1923 ősze