Mikor a haldokló sugárnyaláb,
a vérző, őszi föld szívébe markol,
az ónszínű, kopár keresztutakról
zarándokolni indulnak a fák,
a bánatuktól nagyra nyúlanak,
jámbor, szelíd, kegyes, gondolkodó mind,
a levelük sír, sír és egyre bólint,
szomorú lombjuk könnyez hallgatag.
Amerre nézel, mennek mindenütt
kettős sorokban, ó vajon mióta? -
A fényt keresi a fák légiója,
a nap, a nap hatalmas mágnesük.
A köpenyeik csupa aranyok,
rájuk esik az alvó, csöndes, esti
fény és szélük haloványra festi,
a poros úton tömjén kavarog.
Haladnak a hegy bús szikláin át,
láttukra az ember döbbenve hallgat.
Titokzatos tanyák és törpe falvak
lerogynak és úgy mondanak imát.
(Ford.: Kosztolányi Dezső)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése