Nemes Nagy Ágnes: Lement a nap

Lement a nap. De nem. Még látható. 

Csak voltaképpen ment le, még az égbolt 

tenyéröblében tartja ezt a másik, 

megtévesztésig hasonló napot, 

akár egy homokóra felső 

üvegcsészéjét, melyből már kipergett 

a voltaképpeni.

És lent a lámpák csattogásai 

a drótkötélen imbolyogva, 

a huzalok e természeti hangja, 

mit nem vezérel más, csupán a szél.

Ezek már más beszédek, 

ezek az önmaguk mögé 

lecsúszó helyettesítések, 

a vissza-vissza integettetések, 

ezekkel már sietni kell.

Wystan Hugh Auden: Ki kicsoda

Egy krajcáros élet tárja föl tényeit: 

hogy lépett meg hazulról, mert verte az apja,

mily küzdelmes volt ifjúsága, mit

művelt, hogy ő lett kora főalakja:

hogy harcolt, horgászott, vadászott, gürcölt éjszaka,

szédülve bár, hágott új csúcsra, fedezett föl egy tengert:

néhány kutató kimutatta: a

szerelem megríkatta őt is, mint a többi embert.

Rendjelekkel elhalmozva is folyton 

azokat irigyelte, mondják róla, akik otthon 

megreparáltak ezt-azt egy kis mesterséggel,

és kész; fütyörésztek;ejtőztek a székben,

vagy a kertben psizmogtak; s válaszlevelet 

írtak az ő csodás levelére, mely sajnos elveszett.

(Orbán Ottó fordítása)

Wislawa Szymborska: A negatív önértékelés dicsérete

Az egerészölyv semmit ön-szemére nem vet. 

Nem bántja bűntudat a sivatag párducát. 

A piranha nem kétli, jót cselekedett-e. 

A csörgőkígyó simán elfogadja magát. 

Önkritikus sakál nem létezik. 

A sáska, aligátor, trichina és bögöly 

úgy él, ahogy él, és örül neki. 

A bálna szíve száz kiló, ám 

egyébként könnyű, akár a pehely. 

Semmi sem állatibb 

a Nap harmadik bolygóján, mint a tiszta lelkiismeret 

(Kerényi Grácia fordítása)

August von Platen-Hallermünde: A vízben

A vízben leng a liliom csillogva, tétován,

tévedsz, míg azt hiszed: 

csak teng inogva tétován.

Lába erősen gyökerez a mély tenger alatt,

fejét egy kedves gondolat ringatja tétován.

(Weöres Sándor fordítása)

Emily Dickinson: A lélek saját társat választ

A lélek saját társat választ.

S ajtót betesz.

Őnéki már a majoritás

Kívül reked.

Nem mozdul, hogyha hintó áll meg

A kapunál,

Nem mozdul, hogyha császár térdel

Lábainál.

Tudom, hogy egyet választott csak,

Az volt övé,

Aztán figyelme héját zárta,

Akár a kő.

(Fordította: Károlyi Amy)

Wystan Hugh Auden: Altató

Hajtsd karomra, édesem,

     alvó, védtelen fejed.

     Idő és láz égeti

     gyermeteg szépségedet,

     és a földnek a gyerek

     tiszavirág-életű --

     ám karjaimban hajnalig

     lélegezzen egy virág,

     vétkes és halálra-szánt,

     de mindlétig gyönyörű.

     

     Lélek s test határtalan:

     a szeretőkre, akiket

     megbűvölt lankáira dönt

     a jólismert önkívület,

     Vénusz látomást szakaszt,

     csillag-összetartozást,

     együtt-izzást és reményt,

     míg sziklák és jégmezők

     elvont képe rezgi föl

     a remete gyönyörét.

     

     Hűség, biztonság, ahogy

     kong az éjfél, elriad,

     mint ha elzúg a harang;

     mennyi divatos bolond

     fontoskodik és nyafog:

     mindenért fizetni kell,

     az összes vészjel erre int,

     ám ezen az éjszakán

     egy nézés, egy suttogás,

     még egy csók se vesszen el.

     

     Szépség, álom, perc halott.

     Fújjon a hajnali szél

     álmodó fejed köré

     olyan édes pirkadást,

     melyben áld a szív s a szem,

     a múló világ elég,

     szomjas délben nyugszanak

     az önkénytelen erők,

     s bántó éjen őriződ

     minden földi szerelem.

     

     (Gergely Ágnes fordítása)

Francois Villon: Ballada

Párizsban, a nagy irha-száritón,

Hol nyakravalót kaphat a balek,

Öt-hat jó firma barnul a napon,

Ha dolgoznak a fogdmegek.

Zsiványoké a fölső emelet,

Hol legjobban hintáz a szél…

Csak kapdovába ne kerüljetek:

Körülmetélt fülű vagány gyerek,

Ha lebukott, soká nem él.

Kerüld, kerüld a kötelet!

Pénzes palin rajt üssetek,

S a nagy dohányt szedjétek el.

De aztán, komám, oldj is kereket,

Vagy majszter rak a szellőzőre fel,

S a falnál fehérebb leszel.

Ha föl-föltünnek a kopók,

Javaslom, köszönés helyett

Mutassátok a seggetek, 

Hogy hűvösre ne jussatok. 

Kerüld, kerüld a kötelet!

Legjobb, ha sebten eleredsz,

Mert hűs a szél ott fönn a fán, 

S nem kellemes a karperec,

Vastagfalú kóter zugán.

Hordd el az irhádat, komám,

Vagy a fejes készíti ki!

S tanulj meg ködösíteni: 

Kinek a nyelve jól pereg,

Az nálunk sokra viheti.

Kerüld, kerüld a kötelet!

Herceg, nagyúr minden mackó felett!

Falazzon egy belevaló gyerek.

S adjon le cinket, ne legyen balek,

Másképp bekapjuk a legyet.

Kerüld, kerüld a kötelet!

(Mészöly Dezső fordítása)

John Milton: Idő

Repülj, irigy Idő, míg tart utad:

tereld az órák lomha lépteit,

hogy szedjék jobban ólom-lábukat,

s zabálj, amíg a bendőd megtelik.

Hisz amit vesztünk, puszta semmiség

és hitvány földi lom:

nekünk nem fájdalom

s neked sem nyereség.

Mert majd, ha minden rossz beléd ragadt,

s befaltad már saját falánk magad,

reánk az üdvben öröklét köszönt,

elhintve csóközönt,

s elönt a Kedv, mint megáradt folyó.

Mikor majd mind, ami őszinte jó

s valóban isteni,

Igazság, Béke s Szeretet fog fényleni

az égi trón körül,

s a lelkünk végre Ő elé kerül,

kit látni egyedül üdvözítő;

ha eltűnt rólunk minden földi szenny,

csillagmezét borítja ránk a menny,

s uralkodunk feletted, Sors, Halál s - Idő.

(Fükő Dezső fordítása)

Wislawa Szymborska: Beszélgetés a kővel

Kopogtatok a kő ajtaján.

Én vagyok az, eressz be.

Be akarok bensődbe lépni,

és körülnézni ott,

belélegezni téged.

- Menj innen - szól a kő.

- Zárva vagyok, nincsen rés rajtam.

Ha darabokra törnek is,

zárva leszünk, nem lesz rés rajtunk.

Homokká morzsolódva sem

eresztünk be senkit.

Kopogtatok a kő ajtaján.

- Én vagyok az, eressz be.

Csupán kíváncsiság vezet:

egyetlen esélye az élet.

Be akarom járni palotádat,

majd a levél s a vízcsepp bensejét.

Nincs sok időm e feladatra.

Halandóságom indítson meg téged.

- Kőből vagyok - szól a kő -,

arra hivattam, hogy komoly maradjak.

Menj innen.

Nincs nevető-izmom.

Kopogtatok a kő ajtaján.

- Én vagyok az, eressz be.

Tudom: nagy, üres termek tátonganak benned,

sosem látottak, hasztalanul szépek,

senkinek léptét soha nem visszhangzók.

Valld be, magad se tudsz róluk sokat.

- Üres, nagy termek - szól a kő -,

de nincs bennük számodra hely.

Meglehet: szépek, de a te szegényes

érzékeid föl nem érik.

Megismerhetsz, de meg sosem tapasztalsz .

Egész külsőmmel feléd fordulok,

egész bensőmmel elfordulok tőled.

Kopogtatok a kő ajtaján.

- Én vagyok az, eressz be.

Nem keresek benned örök otthont.

Nem vagyok boldogtalan.

Nem vagyok hontalan.

Világom méltó rá, hogy visszatérjek.

Üres kézzel lépek be, és jövök ki tőled:

s bizonyítékul, hogy csakugyan benn voltam,

nem mutatok fel mást, csak szavakat,

melyeknek nem hisz senki.

- Nem léphetsz be - szól a kő.

- A részvétel érzéke nincs meg benned.

Egyetlen más érzékszerv sem pótolhatja ezt,

még a mindent-látásig kiélesült tekintet

sem segít rajtad, ha híjával vagy ennek.

Nem léphetsz be: alig dereng benned ez az érzék,

fejletlen csíra, csak elképzelés.

Kopogtatok a kő ajtaján.

- Én vagyok az, eressz be.

Nem várhatok kétezer századig,

hogy hajlékodba lépjek.

- Ha nekem nem hiszel - szól a kő -,

fordulj a levélhez, azt mondja, amit én.

A vízcsepphez, azt mondja, amit a levél.

Végezetül kérdezd meg saját hajad szálát.

Nevetés feszül bennem, óriás nevetés,

bennem, a nevetésre képtelenben.

Kopogtatok a kő ajtaján.

- Én vagyok az, eressz be.

- Nincs ajtóm - szól a kő.

(Kerényi Grácia fordítása) 

Zelk Zoltán: Vers a lehetről és a nem lehetről

A nem-lehetből, mondjad, még lehet

másképp lehet, vagy már csak így lehet,

hogy nem lehet más, csak a nem lehet?

Kimondanám már, hogy isten veled,

de fölsikolt bennem a nem lehet!

mert hajad, orrod, szájad és szemed -

mert az leszek, jaj, megint az leszek,

az a csordából kimart, seblepett,

kölyke-se-volt, nősténye-elveszett

csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,

ha puskavégre fogja a halál.

De este lett, és olyan este lett,

megleltem újra arcod és kezed,

egymás szájába sírtuk: Nem lehet,

hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!

és hajad, orrod, szájad és szemed.

S ki azt hittem, hogy élni ébredek,

megint csak itt, megint e dérlepett

falak között, megint a nem lehet.

Vacog a szív, veri a perceket,

veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!

Ha megyek már az utcán, úgy megyek,

gázolva folyót, zihálva hegyet,

mert voltak folyók és voltak hegyek

és voltak évek, voltak emberek

és mi volt még! mi volt!

és azután

egy nyári perc december udvarán -

a vén remény... és voltak reggelek,

mikor veled, melletted ébredek

és hajad, orrod, szájad és szemed

s az ing, s a váll, s a paplanon kezed...

Úgy szól a szó, mint az emlékezet -

hát nincs szavam több és nem is lehet.

Lucian Blaga: Négysoros

Nem könnyű ám a dal se. Nappal, éjjel -

Hisz' a földön úgyse könnyű semmi.

A harmat csalogányok verejtéke,

fárasztó minden éjjel énekelni.

(Franyó Zoltán fordítása)

Biagio Antonacci: Álmodj rólam

Ez a dalom, ahogy elér hozzád,

oda repít, ahol semmi és senki nem hallja.

Szinte szavak nélkül éneklem neked suttogva;

odaér majd, mielőtt elaludnál....

És ha rólam álmodsz,

az égből aláhullok.

És ha kérdezni fogsz,

innen válaszolok.

És ha szomorú-üresnek érzed magad,

innen vigasztallak.

Álmodj rólam, ha hull a hó.

Álmodj rólam, felhő vagyok,

a honvágy vagyok és a szél,

ott vagyok, ahová mégy.....

És ha rólam álmodsz,

újra enyém lesz az arcod.

Ne sírj értem soha, soha.

Nevess, és enyém leszel újra.

Álmodj rólam, ha hull a hó.

Álmodj rólam, felhő vagyok.

Én vagyok az idő, a vigaszhozó,

bárhová mégy, ott vagyok.....

Reves de moi amour perdu

Reves moi, s'il neigera

Je suis vent et nostalgie

Je suis ou' tu vas

Álmodj rólam, hiányzó szerelmem.

A házam ott áll a tied mellett,

árnyék vagyok, amit te vetsz.

Onnan álmodj rólam,

onnan álmodj rólam

a szívem ott van....

(Erdős Olga fordítása)

Jacques Prévert: Kik egymást szeretik

szeretik egymást s ölelik

az éj kapuiban

s a járókelők ujjal mutatnak rájuk

de kik szeretnek

senkinek sem léteznek

csak árnyékuk az

mely az éjben remeg

s kihív haragost megvetőt irigyet

kik szeretnek

senkinek nem léteznek

egyébként is messzebb vannak az éjnél

feljebb a napfénynél

első szerelmük vakító egénél

(Göbölyös N. László fordítása)

Wystan Hugh Auden: Őszi dal

Hullanak a levelek

dajkám kertje lepereg

dajkák sírba tartanak

gyerekkocsik rajzanak.

  

Szomszéd suttog, ezt meg azt,

örömedtől elszakaszt

horgad a kéz védtelen

különváló térdeken.

  

Fából vannak, száz halott

követi a lábnyomod

merev karjuk fenyeget

— rosszul féltő szeretet —

Csupasz erdőn éhesen

manók futnak mérgesen

csalogány sem énekel

és az angyal nem jön el.

  

Képtelenül, jéghideg

tartja szép fejét a hegy

vízesése búcsúszó

végnapodon, utazó.

(Gergely Ágnes fordítása)

Stefan George: A sziget ura

Halászok mesélik, hogy messze délen

egy olajos, fűszeres szigeten,

hol drágakő szikrázik a homokban,

volt egy madár, amely a földön állva

csőrével magas törzsek koronáját

szét tudta verni; s ha bíborcsiga-

színű szárnyait nehéz, alacsony

repülésre nyitotta: hát akár

egy sötét felhő, egészen olyan volt.

napközben, mondták, az erdőbe bújt,

esténkint pedig kisétált a partra

s az algaszagú és sós szélben oly

édesen dalolt, hogy a delfinek,

a dal barátai, mind odaúsztak

az aranytollas és szikrás vizekben.

Így élt, ősidők óta, és csak a

hajótöröttek látták, senki más.

Mert amikor az emberek fehér

vitorláit először vitte jó szél

a sziget partjaira, birodalmát

még egyszer belátni a dombra hágott,

s azt mondják, széttárta nagy szárnyait

és tompán sírva, jajgatva kimúlt.

(Szabó Lőrinc fordítása) 

Ady Endre: Jönnek még jobb napok

Jönnek majd jobb napok is

S egyszer

(Be jó lesz, ki megéri)

Torkig a förtelemmel

S emlékezve

Megállítjuk

A gonosz szédítőket,

A tegnapi időket.

És csöndesen megkérdjük:

Milyen halált akartok,

Buta és elnyűtt

Régi, ostoba kardok?

Egyszer,

Tele emlékezettel

Még kérdezni is merünk:

Jönnek még jobb napok is.

George Bacovia: Másképp

Elkezdett az ember magában beszélni...

És minden tovatűnő árnyak közt haladt -

Vak ólom-égbolt fedte a világot,

Ámde az elme égett, lánggal, mint a nap.

Semmi. S a pusztaság csak mind tágabbnak látszott...

S keserű éjszakáján minden dal hallgatott,

Gondoktól kékreváltan a földig meghajolt,

S elkezdett az ember magában beszélni...

(Kiss Jenő fordítása)

Szergej Jeszenyin: Tánya szép volt

Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb.

Hófehér szoknyája alján piros fodor libegett.

A kertalji sövény mögött, mikor este útra kel,

cicázik a Hold a ködben, az ég fellegeivel.

Jön a legény, megbiccenti fürtös fejét, úgy köszön:

"Ég veled, kis boldogságom! - mert én mással esküszöm."

Holtfehér lesz, s mint a harmat, oly hideg a szép leány,

mérges kígyóként gyűrűzik hajfonatja a nyakán.

"Nem akarlak megbántani, ó, te kék szemű legény.

Éppen jöttem, hogy megmondjam: bizony máshoz megyek én!"

S szól a harang... nem imára - esküvőre hívogat,

megy a násznép a szekéren, de hang nélkül hajtanak.

Nem a kakukk panaszkodik, Tánya anyja sírdogál.

Halántékán mély seb tátong: fekszik a lány halva már.

Koszorúként homlokára vére száradt, cseppre csepp...

Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb.

(Jobbágy Károly fordítása)

Wislawa Szymborska: Feljegyzés

Az élet: az egyedüli megoldás

a lombba boruláshoz,

a homok leheletének felszippantásához,

a magasba röppenéshez;

hogy kutya is legyen,

s hogy simogassuk a finom meleg bundáját;

hogy megkülönböztessük a fájdalmat

mindattól, mi nem belőle ered;

hogy belehelyezkedjünk a történésekbe,

elvegyüljünk a látvány forgatagában,

kiválasszuk a lehető legkisebb tévedést.

Vissza nem térő lehetőség,

hogy egy pillanatra felidézzük,

miről is szólt a beszélgetés

ki-kihunyó lámpafénynél;

hogy egyszer, legalább egyszer

megérintsünk egy követ,

bőrig ázzunk a ki-tudja-hányadik esőn;

elveszejtsünk egy kulcsot a fűben,

és szikraként lövelljük tekintetünk a szélben;

és mindvégig semmit se tudjunk

valami roppant lényegesről.

(Csordás Gábor fordítása)

Emil Isac: Dal

Nap, tavasz, virág, betelt dal...

Egyik jön s a másik elhal.

Ez zokog, s az dalra zendül,

szent tavasz, mely most kicsendül.

Van, kit ínség, kór emészt el,

más betelhet tiszta mézzel.

Egyik öntelten rivallgat,

másik szenved bár, de hallgat.

(Franyó Zoltán fordítása)

Dsida Jenő: Örök vers

Fáradt-szelíden megy a Szépség -

Felette éhes, sunyi vércsék

és csapja az út sárhabarcsa.

Életet lehel fűnek-fának,

de mint hajdan az Ember fiának:

nincs ahová fejét lehajtsa.

Hideg sírással jön az éjjel -

A vándor tekint szerteszéjjel

s veri zord alvók ajtaját.

Köpenyegét, a bús-kopottat

összehúzza és úgy kopogtat

a szívünkön: szabad-e hát?

Ady Endre: A Te melegséged

Miért próbál kép vagy szobor

Lelkemből kilopni téged?

Elevenek vagy hidegek:

Ki tudja nekem adni még

A te egyetlen melegséged?

Minden csókomban meghalok

S ajkaidon kelek újra,

Asszony-szirokkó száz jöhet:

Sorvasztó, édes melegét

Énreám már hiába fújja.

Halottak és elevenek

Hiába hűtnének téged,

Nincs más meleg, mint a tied.

Ki tudja nekem adni még

A te egyetlen melegséged?

Harold Monro: Hangok a láp fölött

Nimfa, nimfa, miből van a gyöngyöd?

Zöld üvegből, manó; mért nézed úgy?

Add ide.

Nem.

Add nekem. Add ide.

Nem.

Akkor hajnalig bömbölök,

jajgatok érte a nád között.

Mért tetszik úgy oly hirtelen?

Szebb, mint a víz, a hold, a hinár,

szebb, mint a szél puha éneke:

szebb az ember szép lányainál

ezüstgyűrűd zöld gyöngyüvege.

A holdból loptam, éj idején.

Add már, no, meghalok érte.

Nem.

Akkor hát bőgök a láp fenekén:

zöld üveggyöngyödet szeretem.

Add nekem. Add ide.

Nem.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Margarete Neumann: H.-nak

Ó, hogy mégis, mégis,

mindeneknek a végén,

találkoztam veled!

A hajnali köd és a déli csend

veszendő reménye után,

az éji madár rikoltozása,

szárnya csapása után,

mikor már-már minden elfagyott:

találkoztam veled.

Immár

akár mész, akár maradsz,

(mert ki tudja, mily hegyek omolnak,

mily vizek áradnak)

immár,

hogy kinyújtott kezünk összeért,

többé nem hajolok a vízre

s idegen szemek fölé,

hogy rajtuk arcom kutassam;

énekelve járok, ahogy énekel

a hazafelé tartó,

és ujjongva kiáltok.

Immár, hogy kinyújtott

kezünk összeért.

(Tótfalusi István fordítása)

Rainer Maria Rilke: A szomszéd

Bús hegedű, mért jársz utánam?

Hány messzi város magányában

faggatták éjem éjszakáid?

Százan zenélnek? Csak egy játszik?

Vannak tán minden nagyvárosban

kik nélküled régóta már

folyókba vesztek volna holtan?

S miért, hogy ez mindig rám talál?

Mért vagyok mindig szomszédja azoknak,

kik téged tépnek és zenélnek,

és búsan zengik: minden dolognak

terhénél terhesebb az élet?

(Farkasfalvy Dénes fordítása)

Weöres Sándor: Üdvösség

Csak azért

az egyetlen napért

érdemes volt megszületnem,

amikor szeretni tudtam,

és szeretnek-e, nem kérdeztem.

Csak ennyi történt teljes életemben,

egyébkor szakadékba buktam.

Csak azért

az egyetlen napért

érdemes volt megszületnem.