-Az újesztendei találkozás óta- mondta az Öreg Veréb - hat hónap szállt el, éppen egy fél esztendő. Jegyezd meg: az év második fele nyár derekán kezdődik. Most július van.
Ez a hónap a legbőkezűbb kölykökhöz és fiókákhoz. Sokat ad mindenből: napfényből, melegből, mindenféle jóízű falatból.
- Köszönöm - mondta Picinyke cinke.
És elrepült.
"Ideje, hogy letelepedjem - gondolta magában. - Van elég faodú az erdőben. Választok egyet, amelyik megtetszik, beköltözöm, s élek kedvemre a magam házában!"
Gondolni gondolta, de a tervet nem volt olyan könnyű végrehajtani.
Az erdő valamennyi faodúja foglalt volt. Madarak fészkeltek mindegyikben. Az egyikben még csupasz fiókák, a másikban már pelyhesedők, a harmadikban tollasodók, de egytől egyig sárga csőrűek, tátogók, és ennivalóért sipognak - csipognak napestig.
Szüleik szorgoskodnak, ide - oda röpdösnek, legyeket, szúnyogokat, pilléket kapdosnak, hernyókat, kukacokat gyűjtögetnek, maguk nem nyelnek le egyet se: fiókáiknak hordják. De nem panaszkodnak, inkább még énekelgetnek.
Elunta magát Picinyke egymagában.
"Segítek etetni a fiókákat! - gondolta magában. - Örülnek majd a szülők, hogy könnyítek rajtuk!"
Talált a fenyőfán egy pillét, csőrébe kapta, körülnézett, kinek adja.
Hallja, hogy a szomszéd tölgyfán tengelice fiókák csipognak, ott ring a fészkük egy ágon. Hopp! - odaröppent Picinyke, s beledugta a pillét az egyik fióka kitátott csőrébe. Bekapta a fióka, de lenyelni nem tudta: igen nagy volt a pille.
Igyekezett a butácska, erőlködött, hiába, nem sikerült.
Fulladozott már a kis tengelice. Picinyke rémülten kiáltozott, nem tudta, mitévő legyen. Akkor röppent oda a fióka anyja. Kirántotta csőrével a pillét a fióka torkából, és eldobta. Picinyke cinkére pedig mérgesen ráförmedt:
- Takarodj innen! Majdnem megfullasztottad a kicsinyemet! Hát szabad egy ilyen csöppségnek egy egész pillét a csőrébe tömni? Hiszen még a szárnyait sem tépted le!
Picinyke besurrant a sűrűbe, ott meghúzódott: fájt neki is a szidó szó, szégyellte is magát.
Napokig szálldosott a z erdőben, egyedül, mint az ujjam: senki sem fogadta be társaságába.
Az erdőben pedig egyre nagyobb csapatokban tódultak a gyerekek. Kosarakkal jöttek, énekelve, aztán szétszéledtek, és szedték az erdei málnát. Jutott a kosárba is, a szájukba is.
Picinyke egyre körülöttük sürgölődött, ágról ágra röpdösött a közelükben, vidámabban telt az idő a gyerekekkel. A nyelvüket ugyan nem értette, azok sem az övét.
Egyszer csak mi történt: egy pöttöm kislány betért a málnás sűrűjébe, ott lépkedett egyre beljebb - beljebb, szedegette a málnát.
Picinyke cinke ágról ágra szállva követte. Hát mit lát: egy óriási medve üldögél a málnásban.
A kislány éppen feléje tart - nem látja.
A kislány éppen feléje tart - nem látja.
A medve sem látja őt, mert az is málnázik. Lehajlít mancsával egy - egy ágat - bele a szájába.
"Jaj! - dobban meg a szíve Picinykének. - Mindjárt odaér hozzá a kislány, ez a szörnyeteg meg felfalja! Meg kell mentenem! Megmentem!"
És elkiáltotta magát a faágon, a maga nyelvén, cinkenyelven:
- Kislány, kicsi lány! Kicsi lány! Ott a medve! Vigyázz! Vi - gyázz!
A kislány ügyet sem vetett rá, mert egy szót sem értett belőle.
Bezzeg a szörnyeteg medve megértette: két lábra állt, körülpillantott: hol a kicsi lány?
"No - gondolta rémülten Picinyke -, most vége szegénykének!"
De másképp történt. A medve, amikor a kislányt észrevette, négy lábra ereszkedett, és csörtetve elinalt a bokrok között.
Elámult Picinyke:
"Meg akartam menteni a kislányt a medvétől, s lám, a medvét mentettem meg a kislánytól! Haha, ekkora nagy szörnyeteg, s megijed egy pöttöm emberkétől!"
Azóta, ha gyerekekkel találkozik az erdőben, zengő dalocskát fújdogál nekik Picinyke:
Kicsi fiú, kicsi lány!
Frissen kelj fel, jó korán!
Ki korán jár az erdőben,
gombát, málnát talál bőven,
de a későn kelőnek
csalán jut, meg beléndek!
Az a kislány, aki elől a medve megfutamodott, mindig kora reggel jött az erdőre, és mindig teli kosárral ment haza.
(fordította: Rab Zsuzsa)
.jpg)
