Bianki, Vitalij Valentinovič: Június

Azt mondta magában Picinyke cinke:

-Most pedig elrepülök mindenhova: erdőbe, mezőre, folyópartra... Körülnézek mindenütt.
Első útja régi cimborájához, a piros sapkás harkályhoz vezetett. Hanem az már messziről rárivallt Picinykére:
-Csekk! Csekk! Ki innen, ki, ki! Ez az én birodalmam!
Picinykének leesett az álla. Megharagudott nagyon a harkályra: hát ez a barátság?
Eszébe jutottak a mezei foglyok, a szürke tollúak, akik csokoládészín patkót viseltek a mellükön. Elrepült a mezőre, kereste őket a régi helyükön - nem találta. Pedig egész csapattal voltak! Hová tűnhettek?
Szálldosott, röpdösött a mezőn, kereste -kutatta őket, végre rábukkant az egyik kis fogolykakasra: ott gubbasztott a magasra nőtt rozsban, s amikor meglátta picinykét, rákiáltott:
-Girr-rik! Girr-rik!
Picinyke leszállt hozzá. a kis kakas folytatta:
-Girr-rik! Girr-rik! Eridj innét! Err-ridj!
-Micsoda? - mérgesedett meg Picinyke. - Hiszen én mentettelek meg a haláltól benneteket! Kiszabadítottalak a jégbörtönből! Most meg már a közeledbe se mehetek?
-Girr-rik!- szégyellte el magát a fogolykakas.- Való igaz: megmentettél bennünket. Nem felejtettük el. De azért csak kerülj messzebb, mert látod, verekedős kedvemben vagyok!
Szerencse, hogy a madaraknak nincs könnyük, mert Picinyke sírva fakadt volna, olyan rosszul esett neki a fogolykakas szavai.
Szótlanul sarkon fordult, és elrepült a folyóhoz.
A bokrok fölött röpdösött, egyszer csak a sűrűből előtte termett egy szürke bundás vadállat. Picinyke rémülten rezzent össze röptében.
-Nem ismersz meg?-nevetett rá a vadállat.- Hiszen régi barátok vagyunk!
-Ki vagy te?-kérdezte bátrabban Picinyke cinke.
-Nyúl vagyok. fehér nyúl.
-Hogy volnál fehér, amikor szürke vagy? Emlékszem én jól a fehér nyúlra: annak hófehér a bundája, csak a füle csücske fekete.
-Csak télen vagyok fehér. Hogy a fehér havon észre ne vegyenek az ellenségeim. Nyáron szürke a bundám.
Megeredt a szó közöttük, elbeszélgettek. A nyúl nem rivallt rá Picinykére, ez jól esett neki.
Később az Öreg Veréb magyarázgatta Picinykének:
-Ez a hónap a június, a nyár kezdete. Mi madarak, ebben a hónapban rakunk fészket, a fészkek féltve őrzött tojásokat rejtenek. A tojásokból pedig egy napon kibújnak a fiókák. Nem engedünk a fészkünk közelébe senkit: se ellenséget, se jó barátot: a jó barát is kárt tehet véletlenül a tojásokban. Fiókáik, kölykeik vannak ilyenkor a négylábúaknak is, erdő mező vadjainak, azok se engednek a vackuk, odvuk közelébe idegent. Csak a nyúlnak nem fő a feje: az nem gondoskodik a fiairól, szanaszét hagyja őket erdőben-mezőben. Igaz, hogy a nyúlfiak csak néhány napig szorulnak az anyjukra, csak addig szopnak, aztán már ők is füvet rágcsálják, mint a felnőtt nyulak. Ez a hónap az- folytatta az Öreg Veréb-, amikor a nap java erejében van, mikor legtovább időzik az égen. Ilyenkor minden élőlény elég táplálékot talál, hogy kölykei, fiókái gyomrát, begyét megtölthesse.

(fordította: Rab Zsuzsa)