Kosztolányi Dezső: Álmok alkonyatja

Mikor a nyári dél sárgálva tűz le,

befüggönyözöm az ablakomat,

s belémerengek a bús lámpatűzbe.

Narancsszín est lesz, álom - alkonyat.

Ijedve kotródik a durva élet,

s csend, végtelenség, bús öröm fogad.

Egy éj - szemű lány szemembe réved,

a teste árnyék, s én is árny vagyok,

s szeretjük egymást, száműzött szegények.

Száll az idő. Percek, órák, napok ?

Ki tudja ? Láz csap által árva főmön.

Csak álmodom magamba rogyva ott.

Én nem tudom, élek vagy képzelődöm ? 

Juhász Gyula: Alkonyat

Megyek a hegyre. Sápadt rózsaszínben

A párázat közt áldozik a nap,

A sugárkéve egyre haloványabb,

S az orom egyre magasabb!

Hűs szellő támad! Ott alant a mélyben

Csitulni kezd az élet moraja,

Csak halk zsibongás tör fel a magasba,

És itt az is - harmónia!

És idefönn az élet nem is élet,

Csak végtelen, nagy, csöndes nyugalom,

Beléolvadva hamvas, szűzi égbe

Sötéten alszik a falomb!

S míg békés fénnyel, álmatag mosollyal

A csillagok kigyúlnak idefenn,

A nap fáklyája egészen kilobban

S reám borul a végtelen! 

Radnóti Miklós: Pontos vers az alkonyatról

 Kilenc perccel nyolc óra múlt,

kigyúlt a víz alatt a tűz

és sűrűbb lett a parti fűz,

hogy az árnyék közé szorult.

Az este jő s a Tisza csak

locsog a nagy tutajjal itt,

mert úszni véle rest s akit

figyelget:a bujdosó nap

búvik magas füvek között,

pihen a lejtős földeken,

majd szerteszáll és hirtelen

sötétebb lesz az út fölött.

Híven tüntet két pipacs,nem

bánja,hogy őket látni még,

de büntet is rögtön az ég:

szuronyos szellővel üzen:

s mosolyog a szálldosó sötét,

hogy nem törik ,csak hajlik a

virág s könnyedén aligha

hagyhatja el piros hitét.

"Így öregszik az alkonyat,

estének is mondhatni már,

feketén pillant a Tiszán

s beleheli a partokat. "

Tóth Árpád: Reggel

Hunyorogva néz felém, mint szürke, ébredő szem

A messze, nyirkos ablak: dereng a vállas ágyvég:

Ajkam álombeli, szelíd csóktól lágy még,

S szunnyad tarka ingem, petyhüdten és redősen.

Ó, van e még dolog ily bús,mint fáradt törzsem,

Amint elferdült árnya a hűs padlatra dűl?...

Vén, robotos ruhám a széken feketül

És várja alázattal s egykedvűn, hogy felöltsem...

Ágyam elébe ejtve setéten tárul széjjel

Egy ócska, furcsa térkép...s eszembe ötlik álmom:

Könnyű hajóval jártam nagy csendű óceánon

S bánatos szigeteknél suhantam el az éjjel.

Úgy volt, hogy lábadoztam s gyengén, párnákba gyúrtan,

Öblös karszékben ültem, szemközt a fénylő víznek,

S kedveskedőn kacagták szép mellű,gyenge misszek,

Hogy tétova kezemből az óbor félrecsurran...

Ó, drága, szőke misszek, vén bokrok,halk hajók!

Ó, csöndes pihenés napos fedélzeten!...

Lassan felöltözöm s míg fázva ,félszegen,

A hűvös lépcsőházban lomhán leballagok,

Ti vártok, ócska ajtók, elsárgult névjegyek,

Sárral befent lábtörlők...s ha este visszatérek,

Megértőn nézitek,hogy bús vagyok s fehérebb,

S ha gyáván sírok én, szelíden tűritek... 

Juhász Gyula: Alkonyati órák

 Alkonyati órák, ti vagytok enyémek,

Mikor rózsafényben fölragyog a lélek

S múltak tavaszából egy dal erre téved. 

Ti vagytok enyémek, alkonyati órák,

Mikor enyhe bánat bársonya hajol ránk

S pompázva kinyílnak a nagy álomrózsák.

Így szeretnék egyszer e tájról elmenni,

Színből, fényből oda, ahol szürkül a semmi,

Madárként az ágon, dallal elpihenni! 

Ó, de addig várnak sötét őszi éjek,

Lehervasztott vágyak, lekaszált remények,

Míg örök borúval tart e kurta élet!

Váci Mihály: Pacsirta-vágy

Égfelé, szállni hív engem

ez a mély-sóhajú reggel!

Érzem, mint a nagy sereggel

dróton ülő fecskeraj:

nagy szárnyra kell kerekednem.

Nem én mennék, nem én szállnék,

de országos messzeségben

szárnyak bomlanak az égbe,

és magával felemel

egy egész repeső tájék.

Mindenki magasba szállna,

nem messze, csak fel az égre,

cak egy merész körözésre

fenn a láthatár felett:

egyetlen szép szárnycsapásra!

Nem a vándor-madár vágya,

pacsirta vágya ez bennünk:

fészkek felé emelkedjünk

s új vetésű föld felett

lebegjünk a napsugárban!

Nem elszállni, csak belátni

- legalább csak egyszer! - végig

földünket, mint lassan érik

már kalászhányó vetés,

- s boldogan visszaszállnánk mi!

Ki tudna innen elmenni,

hol a költöző madár is

már mindig tovább marad:

fénylőbb éghajlatokat

érez messziről derengeni.

Ó, majd jusson eszetekbe!

eljön az idő: - a fecske

felszáll ősszel nagy rajokban,

s csapong, sír, mint soha még,

- s visszaszáll a házereszre.

Heinrich Heine: Ha reggel arra járok

Ha reggel arra járok

és nézem az ablakot,

megdobban a szívem, édes,

ha megpillantalak ott.

Átvillan olyankor a kérdés

éjbarna szemeden:

ki vagy te, mi bajod van,

te sápadt idegen?

Ki vagyok? Német költő.

Ezt a haza mondja, nem én.

A jobb neveket ha sorolják,

a sorban elől az enyém.

Mi bajom? Ó, galambom,

sok német sorsa kemény.

Nagy kínjaikat ha sorolják,

a sorban elől az enyém.

(ford: Nadányi Zoltán)

Juhász Gyula: Nyári éj

Fekete jegenyék között

Pirosan kelt a nyári hold,

A táj bársonyba öltözött,

A Tisza csöndben szundított.

Majd, mint az ezüst, fényleni

Kezdett a boglyák bús sora.

Az egész földre ráborult

A ragyogó éj mámora.

Szikráztak fönn a csillagok

És lenn a rőt pásztortüzek:

Az ég és föld szerelmesen

Egymásnak titkokat üzent.

Afanaszij Fet: Nyári éj

Suttogás: csönd: szók, jelekkel:

fülemile-dal:

holdezüst fák, csacska csermely:

álmodó moraj:

fényegyúlt éj, fényetűnt éj:

árnyak mindenütt:

édes arcon néma tündér-

játék: tiszta üdv:

rózsafelhő, - bíbor égbolt, -

szikrázó öröm: -

boldog könnyek, ölelés, csók -

s hajnal, lángözön!

(ford: Szabó Lőrinc)

Babits Mihály: Hold

Szerte feketén

lapul a gyom

a fűz a kút fölött

búsul nagyon.

Gyászol a felhő

fehér ruhában:

a hold, a szemtelen,

hízik javában.

Gyom alól szól a

tücsökzene.

Este szép igazán

a jegenye,

nyújtózik égnek

de csak hiában -

a hold, a szemtelen,

hízik magában.

Szabó Lőrinc: Hangverseny után

A hegedűk végeztek, s úgy megyek most 

haza a hangverseny után, 

mintha agyamban rakott volna fészket 

egy egész liget csalogány. 

Még bennem a hegedűk remegése, 

idegem zizeg valahány. 

Visz az autóbusz, de dalába burkol 

egy egész liget csalogány. 

Robog a kocsi, és semmit se hallok, 

oly jó ez a zsongó magány; 

mint felhő röpdös körül és emelget 

egy egész liget csalogány. 

Mintha felhők vinnének, úgy repülök, 

úgy visz a kocsi, oly puhán; 

és leszállunk a budai hegyeknél, 

én és egy liget csalogány. 

S ahogy fölnézek a tavaszi égre 

e szép, magányos éjszakán, 

csillagok ligete csattog körülöttem 

s egy egész égbolt csalogány.

Mihai Eminescu: Éjjel

Az éj beállt, a kályha kékes lángját

Kis pamlagomról mélán figyelem:

S míg gondom alszik, s szempillám lezárul,

Egy édes álom száll rám szeliden.

Te hófehéren s édesen, mint napfény,

Mosolyogva jössz a sötétben felém;

Ölembe dűlsz és átölelsz karoddal,

S tekintetednek lángját érzem én.

A puha keblek illatot lehelnek,

Ölelgetés közt rám hajtod fejed;

Majd félálomban liliom kezeddel

Elsimogatod kusza fürtimet.

Megcirógatod homlokom redőit,

Lehunyt szememet csókkal illeted;

S míg csókra csókot hintesz homlokomra,

Bűvös mosoly ül ajkaid felett.

Ó, kényeztess, míg arcomon derű van,

S míg ifjú vagy Te, mint a napsugár!

Míg lelked tiszta s édes, mint a rózsa,

S míg el nem hervad szívemben a nyár!...

(ford: Révai Károly)

Ábrányi Emil: A legkedvesebbek

Annyi szirma nincsen a virágnak,

Annyi gyöngye nincsen a világnak,

Mint ahányszor nevedet megáldom,

Viruló virágom,

Édes birodalmam, ragyogó világom!

Emberek közt elhagyatva álltam,

Egy nyájas szót, annyit sem találtam;

Kezet akkor nyújtottál te nékem,

Drága kedvességem,

Szép, magányos csillag gyászos, komor égen!

És azóta hű társam te voltál,

Dús lelkeddel én hozzám hajoltál,

Életemnek hajnalává lettél;

Szépet szebbé tettél,

Örömöt fokoztál, rosszat elfeledtél.

Csak nálad van hűség, állandóság,

Te nemes szív, te igazi jóság!

Ó de könnyü irgalmasnak lenned,

Mást is jóvá tenned,

Hiszen egy őrangyal lakozik te benned!

Szíved csak az én szivemre vágyott,

És az volt az összes hiuságod,

Hogy megőrizd boldog pillantásom, -

Hogy a mindig máson

Rágódó irigység: mosolyogni lásson!

Nem tudnálak meghálálni téged,

Hogyha folyvást áldanám hűséged,

Hogyha versem csak terólad szólna,

Csak téged dalolna,

Minden kicsi percem egy imádság volna.

Robet Browning: Élet a szerelemben

Menekvés? 

Tőlem? 

Mit ér?! 

Míg én vagyok én s te vagy te; míg 

Ketten vagyunk a világban, én 

A szerelmes és te a kőkemény. 

Egyik üldöz, a másik fut s búvik. 

Már félek, az életem kudarc. 

Valóban, mint egy végzet, olyan; 

És bárhogy igyekszem hasztalan; 

De mi kár, ha vesztes e földi harc? 

Csak torna ez, ideget edzeni! 

Szárítsd fel könnyed, ugorj, kacagj, 

Ha elestél, újra kezdeni: 

E hajsza az Élet, ennyi csak! 

Még egyszer villantson szeme rám 

Egy sugarat ebbe a ködbe, s én 

Ha összedől remény-palotám, 

Újra építem! bár szökevény 

Örökké s 

Hűtlen

A cél! 

(ford: Babits Mihály)

Baranyi Ferenc: Roskadó alázat

Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak,

csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megúnlak,

hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt?

Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt,

nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek:

a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet.

Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled,

hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet,

hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva

űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába,

és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem,

nagy fények birtokában - maradni észrevétlen.

Mert szép vagy, mint a vadvíz színéről gyűrűző nesz,

melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz,

mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod,

csak titkos lebbenését érzékelik a partok.

Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség,

és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék,

és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal,

amit magam se hallok és mégis megvígasztal.

De hallgattál az első csokor-elmaradásnál,

és hallgattál az első kijózanult varázsnál,

nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből,

csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől.

S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már,

Jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár!

Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted,

vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek,

hidd el: téged silányít a roskadó alázat,

tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak,

a lappangó bajoknál tisztább a látható kór:

jobban küzd gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól.

Petőfi Sándor: Nemzeti dal

Talpra magyar, hí a haza!

Itt az idő, most vagy soha!

Rabok legyünk vagy szabadok?

Ez a kérdés, válasszatok! –

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,

Kárhozottak ősapáink,

Kik szabadon éltek-haltak,

Szolgaföldben nem nyughatnak.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,

Ki most, ha kell, halni nem mer,

Kinek drágább rongy élete,

Mint a haza becsülete.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,

Jobban ékesíti a kart,

És mi mégis láncot hordtunk!

Ide veled, régi kardunk!

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,

Méltó régi nagy híréhez;

Mit rákentek a századok,

Lemossuk a gyalázatot!

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,

Unokáink leborulnak,

És áldó imádság mellett

Mondják el szent neveinket.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

(Pest, 1848. március 13.)

Johann Wolfgang Goethe: Talált kincs

Jártam az erdőt,

csak úgy, magam,

könnyü bolyongás

vitt céltalan.

Egy kis virág nyílt

az útfelen;

mint csillag, égett,

mint drága szem.

Már nyúltam érte,

de suttogott:

Ha leszakítasz,

elhervadok!

Erre tövestől

kivettem őt:

virulj a kertben,

házam előtt!

Ott jól beástam

gyökereit;

egész bokor már

és úgy virít!

(Szabó Lőrinc)

József Attila: Altató

Lehunyja kék szemét az ég,

lehunyja sok szemét a ház,

dunna alatt alszik a rét -

aludj el szépen, kis Balázs.

Lábára lehajtja fejét,

alszik a bogár, a darázs,

velealszik a zümmögés -

aludj el szépen, kis Balázs.

A villamos is aluszik,

- s mig szendereg a robogás -

álmában csönget egy picit -

aludj el szépen, kis Balázs.

Alszik a széken a kabát,

szunnyadozik a szakadás,

máma már nem hasad tovább -

aludj el szépen, kis Balázs.

Szundít a lapda, meg a sip,

az erdő, a kirándulás,

a jó cukor is aluszik -

aludj el szépen, kis Balázs.

A távolságot, mint üveg

golyót, megkapod, óriás

leszel, csak hunyd le kis szemed, -

aludj el szépen, kis Balázs.

Tüzoltó leszel s katona!

Vadakat terelő juhász!

Látod, elalszik anyuka. -

Aludj el szépen, kis Balázs.

William Blake: A tavaszhoz

Óh harmatosfűrtű, ég angyala,

A reggel tiszta ablakain át

Tekints nyugati szigetünkre, mely

Kórusban zengi jöttöd, óh Tavasz!

A hegyek beszélik s a figyelő

Völgyek hallják; vágyó szemünk a te

Tündöklő sátrad lesi: gyere már

S tedd tájainkra szentelt lábodat.

Jöjj Kelet dombjairól, s szeleink

Hadd csókolják illatos köntösöd;

Lehelleted hív; szórd gyöngyeidet

Földünkre, melyet szerelmed emészt.

Óh, ékesítsék drága ujjaid;

Verje keblét csókod zápora; tedd

Arany koronád bús fejére, hisz

Szerény kontyát teérted tűzte fel!

(Szabó Lőrinc)

Szergej Jeszenyin: Messzi út

Messzi út ezüst szalagja, 

merre hívsz, hová vezetsz? 

Fölötted, mint böjti gyertya 

lángja, csillag lengedez. 

Örömre vagy búra hívsz el? 

Viszel téboly-poklon át? 

Segíts, hogy tavaszi szívvel 

megszeressem zúzmarád. 

Fűzgallyat adj zabolámra, 

szánom alá sugarat. 

Majd az egek kapujába 

elvezetem magamat. 

(ford: Rab Zsuzsa)

Pilinszky János: Te győzz le

Te győzz le engem, éjszaka!

Sötéten úszó és laza

hullámaidba lépek.

Tűnődve benned görgetik

fakó szívüknek terheit

a hallgatag szegények

A foszlado világ felett

te változó és mégis egy,

szelíd, örök vigasz vagy;

elomlik minden kívüled,

mit lágy erőszakod kivet,

elomlik és kihamvad.

De élsz te, s égve hirdetik

hatalmad csillagképeid,

ez ősi, néma ábrák:

akár az első angyalok,

belőled jöttem és vagyok,

ragadj magadba, járj át!

Feledd a hűtlenségemet,

legyőzhetetlen kényszerek

vezetnek vissza hozzád;

folyam légy, s rajta én a hab,

fogadd be tékozló fiad,

komor, sötét mennyország.

Reményik Sándor: Káprázatos Természet

Ne várd, hogy a föld meghasadjon

És tűz nyelje el Sodomát.

A mindennap kicsiny csodái

Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre

Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,

Ez a finom kis kalapálás

Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,

Nézd a kis ezüstpontokat:

Nem csoda-e, hogy árva lelked

Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,

Hogy nő, hogy törpül el veled.

Nem csoda ez? – s hogy tükröződni

Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,

Kis hópelyhek az örömök,

Szitáló, halk szirom-csodák.

Rajtuk át Isten szól: jövök.

Johann Wolfgang Goethe: A holdhoz

Fényködökkel völgy s bozót

újra megtelik,

végre hát feloldozod

lelkem nyűgeit:

enyhítő tekinteted

tájamon pihen,

mint sorsom vigyázza egy

hű, baráti szem.

Szívem érzi víg napok

s bús napok nyomát,

bú s öröm közt ballagok

a magányon át.

Folyj, csak folyj, kedves folyó!

Víg sosem leszek,

hűség, csók és tréfaszó

mind, mind elveszett.

Mégis bírtam hajdanán

mind e földi jót!

Csakhogy - és ez nagy baj ám! -

nincs feledni mód!

Zúgj, folyó, a völgyön át,

meg ne állj sehol,

dalomnak melódiát

te sugallj, mikor

téli éjjel földagadsz

s tombolsz, vagy pedig

duzzasztod a dús tavasz

zsenge bimbait.

Boldog az, ki félreáll,

s nem gyűlölködik,

szívbéli társat talál,

együtt élvezik,

mire más percet se szán,

s mi látatlanul

keblünk labirintusán

éjjel átvonul.

(ford: Kálnoky László)

Robert Browning: Nők és rózsák

I

Álmom egy rózsafa. Ül

Három virág rajt: legbelül

Szívem melyiknek örül?

II

Körbe-körbe, mint könnyű hó száll

Förgetegben, őrködve kószál

A régen eltűnt nőknek árnya,

Mind kőbe vésve, versbe zárva.

Majd a friss és víg nők lebegnek,

Élők, szeretők és szeretettek.

Legvégül leng a hajadonnép,

Szépség-rügy. Mind egy ritmuson lép,

Kering saját virága körül.

III

Szép rózsa itt a vég,

Szirmod sápad, kiég,

Kerül a méhe rég.

IV

Hajoljatok le, kicsiny vagyok,

Antik korból dicső alakok!

Hogy tudnálak hevítni, kötni,

Tört szívem lábatokhoz lökni?

Ó birtokló és birtokolt!

Tört keblek, hol rég szív dobolt

Még egyszer vágyból, versből, kéjből

Végsőt innátok!...Nem! le és föl

Száll mind saját virága körül.

V

Szép rózsa, friss, remek,

Kelyhed bíbor-szegett,

Szívén nektár remeg!

VI

Mint szobor-harmat, mint a méhe,

Ha jácint beszippantja mélyre -

Így temetném magam be, lángban,

Egy merülésben oltani vágyam!

Szembe szem és ajkon ajak!

Szorítsatok, hol az öv szakad,

Vessétek lelkemre kéjek láncát!

Körém, körém! - Nem, mind régi táncát

Járja saját virága körül.

VII

Szép rózsa, nincs tövised,

Bimbód születetlen kisded,

Hajnalfény, tiszta, friss kedv!

VIII

Szárnyat a tisztának, hüvösnek!

Messzi a közelin erőt vesz.

Nyíl a rózsa, nézőt sem áhít,

Ott nő, hol húsunk porba mállik.

Mi lesz, ha újra zárul a kör?

Új kecs, új szépség tündököl.

Évát vések, szobrásza, ennen

Képemre, mint az Úr - Jaj! tovalebben

S száll mind saját virága körül.

(ford: Tótfalusi István)

André Chénier: Leányka, szíved is...

Leányka, szíved is elnémul köreinkben.

Komoly vagy, elvonulsz, kedvedre semmi sincsen,

a munkád is fakó, hisz hasztalan kínál

tűidnek színeket a lágy selymű fonál,

csak álmodozni tudsz szótlan, kóbor magányban,

szádon a rózsapír helyén is hervadás van.

Több, mint egy napja már jól látja bölcs szemem,

hogy rejtett bánatod oka: szerelem.

A szépek gyújtanak s kigyúlnak. Ó, a szépek

igézők. Boldog az, akiért ők is égnek!

Gyengéd is, gyenge is legyél egy pillanat

alatt s hű is, ha jólesik. De mondsza csak:

kid az a kékszemű, hollóhajú, nemes, szép

s bátortalan fiú, aki csupa kecsesség?

Pirulsz? Megmondom én a nevét is, ha kell,

régóta ismerem. A házadhoz közel

gyakran merészkedik - s te munkád hagyva máris

rohansz s kikémleled: útja vajon hová visz?

Elfuthat, ám szemed nem véti el nyomát,

titkos tekinteted követi őt tovább.

Nincs más, erdőnkben itt, kinek a hármas ünnep

tavaszi nimfa-rajt ily győztesen röpültet -

s nincs nála derekabb, sem ügyesebb legény:

az ő kedve szerint törik be mind a mén.

(ford: Baranyi Ferenc)