Fényködökkel völgy s bozót
újra megtelik,
végre hát feloldozod
lelkem nyűgeit:
enyhítő tekinteted
tájamon pihen,
mint sorsom vigyázza egy
hű, baráti szem.
Szívem érzi víg napok
s bús napok nyomát,
bú s öröm közt ballagok
a magányon át.
Folyj, csak folyj, kedves folyó!
Víg sosem leszek,
hűség, csók és tréfaszó
mind, mind elveszett.
Mégis bírtam hajdanán
mind e földi jót!
Csakhogy - és ez nagy baj ám! -
nincs feledni mód!
Zúgj, folyó, a völgyön át,
meg ne állj sehol,
dalomnak melódiát
te sugallj, mikor
téli éjjel földagadsz
s tombolsz, vagy pedig
duzzasztod a dús tavasz
zsenge bimbait.
Boldog az, ki félreáll,
s nem gyűlölködik,
szívbéli társat talál,
együtt élvezik,
mire más percet se szán,
s mi látatlanul
keblünk labirintusán
éjjel átvonul.
(ford: Kálnoky László)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése