Égfelé, szállni hív engem
ez a mély-sóhajú reggel!
Érzem, mint a nagy sereggel
dróton ülő fecskeraj:
nagy szárnyra kell kerekednem.
Nem én mennék, nem én szállnék,
de országos messzeségben
szárnyak bomlanak az égbe,
és magával felemel
egy egész repeső tájék.
Mindenki magasba szállna,
nem messze, csak fel az égre,
cak egy merész körözésre
fenn a láthatár felett:
egyetlen szép szárnycsapásra!
Nem a vándor-madár vágya,
pacsirta vágya ez bennünk:
fészkek felé emelkedjünk
s új vetésű föld felett
lebegjünk a napsugárban!
Nem elszállni, csak belátni
- legalább csak egyszer! - végig
földünket, mint lassan érik
már kalászhányó vetés,
- s boldogan visszaszállnánk mi!
Ki tudna innen elmenni,
hol a költöző madár is
már mindig tovább marad:
fénylőbb éghajlatokat
érez messziről derengeni.
Ó, majd jusson eszetekbe!
eljön az idő: - a fecske
felszáll ősszel nagy rajokban,
s csapong, sír, mint soha még,
- s visszaszáll a házereszre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése