Hogy szeretem a völgy ölében
sötéten
pompázó négy szárnyát az ében
monostornak, mit fény fereszt!
Mellette birtok, hol a báró
immár ó
kastélyán van egy csókra-váró
szenteltvíztartó és kereszt!
Ükei a hegyek hegyének,
az ének
titeket énekel, ti vének,
szikár, komor emlékeink,
a menny kövét hiába ontja,
a csonka,
ledőlt hegyláncok csorba csontja
vagytok, agg templomok, ti mind.
Szeretem, hogyha tornyotokban
kilobban
a villámfény s elül titokban,
szeretem lépcsőtök sorát,
mely mélyen kanyarog a falban,
s ha dal van
a templomban, ekhózza halkan
az oszlop és pillér tovább.
Ó, amikor üvölt mogorván
az orkán,
s tépi a hegy haját mogorván,
mely őszies és sárga már,
hogy szeretem a vad kesergőt,
az erdőt
s a tornyot, ezt az ősi csertőt,
mely mint egy gránit-szálfa áll.
És szeretem vecsernye-tájon,
hogy fájón
vérzik az alkony és az álom,
zárdák aranyrózsás nyilát!
A gót oszlopsorok merengnek,
és lentebb
a jó, öreg atléta-szentek
érettünk mondanak imát!
(Ford: Kosztolányi Dezső)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése