Egy dal zsong bennem s nékem többet ér,
akár egész Mozart, Rossini, Weber,
vágyódó, vén ütem, borongva lépdel
s titkos varázsa már csak bennem él.
Ha hallom, lelkem ifjul kétszáz évet,
a trónon Tizenharmadik Lajos,
lankás vidék… az alkony épp megérett,
a domb arany, az ég aranyhabos,
s kővel szegett, nagy téglakastélyt látok,
lábát folyócska mossa álmatag,
körül hatalmas park, húnyó virágok,
s a színes ablakok piroslanak.
S egy ablakban fönn épp egy dáma lebben,
sötét szem, szőke haj lobog felém…
talán egy másik, régvolt életemben
már láttam egyszer – s most emlékszem én!
(Radnóti Miklós fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése