Vladimir Kovačič: A szerelem belépett a házba

 A szerelem belépett a házba.
A zsalugáterek
tüstént lehunyták nagy zöld szemüket.
Az árnyak a szobákban
megindultan sírva fakadtak.
A gerle csicsergett a kalitban.
Irigységtől sárgultak a fényképek.
A zongorában megzendült egy húr.
Megremegtek a fikuszok,
mint a patakparti füzek.

A szerelem belépett a házba.
A ház olyan különös.
A házból elvitték mind
a volt és jövendő holtakat.
Mind furcsább a szerelem szállotta ház.
A kagyló már nem csendes, örömet zúg.
A ház csodálkozik. Mind jobban elpirul.
A poharak a tálalón megcsendülnek és borra várnak.
Puha a ház. Mindent moha lepett be.
A függönyök az ablakokban
vitorlák. Dagadoznak.
A ház puha. A ház bársonyos szelence.
Ékszer rejtezik benne. Drágakő.

A szerelem belépett a házba.
A tükrökben megbolydultak az árnyak.
A kályhák kedélyes medvék. Dörmögnek.
A könyvekben nevet a gondolat.
A szívek vernek. Vadul. Ütnek az órák.
A gyönyörittas szőnyegek
elnyelik a lépéseket,
mint torkos gyermek a cukorkát.
Hideglelős szélben zúgnak
a jegenyék a ház előtt.
Útra! Útra fel!
A ház hajó. Tarka zászlókat aggat.
Útra! Útra fel! Útra fel!

(Tótfalusi István ford.)

Moretti Gemma: Emlékezés

Jézust váró, múlt karácsonyok,
ajándékot rejtő kis zugok.
Kint hideg, hó, a fákon zuzmara,
és szobánkban az ünnep illata.

Sétálni vittek ünnep délután,
amig “angyalok” munkáltak a fán,
mire ránk borult az est subája,
hazaértünk a hólepte házba.

Megszólalt a csengő hivó hangja,
visszhangként dobbant szivünk harangja,
s ott állt a fenyő, illatos-sudáran,
talpig fényben, csupacsillag ruhában.

Ujra – ősz fejjel – karácsonyt várok,
hogy körülfonjanak gyerekkori álmok,
békesség palástja vállamat takarja,
s akiket szeretek, legyenek alatta.

Kosztolányi Dezső: Mi van még itt?

Mi van még itt?
Egy kis fürdőhely is.
Szegényes, kedves és titokzatos.
Kies liget. A levegője friss.
Láncot csörget az öreg csónakos
és ladikot bocsát a néma tóra.
Tánccal, zenével hív az esti óra
s hajnalba már - csiklandozós nagyon -
új zene veri furcsa ablakom.
Oly idegen az ágy, a gyertya, szék,
repedt tükör. A függöny furcsakék.
Távol a fák között egy tarka bolt áll,
messzire fénylik ferde bábuja.
Emlékpohár, síp, gyöngy, göröggyufa.
Vörös karbolpor rossz kanálisoknál.
Kiérdemült, olcsó romantika.

 De ősz felé, jaj ősz felé, de bús itt.
Az erdő fáj. Ledobja koszorúit
s üres lesz a sok ócska kalyiba.
A tó, a tó is őszi ködbe búvik
és döng a szúnyog az ablakszitán,
picike, véres, cincogó cigány.
A nyár kísért. Munkálkodik a pók,
a kikötőbe pállnak a hajók,
s a fürdőházba kikukucskál árván
a rozoga zuhanyból egy szivárvány.
Az esti parkon kertel a halál.
A tó körül láz, békanyál...

 És azután a híves, holdas esték.
Itten nyaral az ínség és betegség
alélt napon, vénasszonyok nyarán.
Sok béna aggot párnaszékbe tolnak
s tengő raja a vénkisasszonyoknak
az árva nyártól búcsúzik talán.
Az őszi vendéglőn szegény idillek.
Egy álmos úr. Előtte sör, szalámi.
A sánta pincér piszkos frakkban illeg
s a kutya nem győz a falatra várni.
Késői évad. A szobák is olcsók.
Egy bús öreg motozgat este itt
a part körül és megmeri a korsót
s a tóból télre gyógyulást merít.

 A tó, a tó! az eleven poézis,
fölötte az ég - s összefoly a két víz -
egymásbaolvad - tág gyerekszemekkel
föl-fölmeredve nézem néma reggel.
A tó, a tó! a messzeség! hahó,
a messzeségbe elvisz egy hajó,
ó, álom, áldás, szívdobogtató
tündéri titkok tükre, tiszta tó,
tündéri tó! Az ég is mint a tó,
kék habja oly sejtelmesen inog.
Gyakran keresek rajt egy illanó,
tovább libegő, lenge ladikot.

Francois Villon: Orléans-i Máriát dicsérő ének

"Iam nova progenies coelo
demittitur alto..."

Ó, boldogul fogant kis ág,
Nem volt meddő a szent ima,
Felséges liliom-virág,
Nekünk adott Isten Fia!
Ó, áldott nevü Mária,
Irgalmasságnak kútfeje!
Be jó szemünknek látnia,
Hogy béke száll a földre le!

A gazdagoknak: béke vagy;
A szegényeknek: oltalom
A hamisaknak réme vagy;
Te újon sarjadt hatalom!
Hittel hiszem és jól tudom:
Anyádnak méhe bűntelen
Fogant s viselt sok hónapon,
Ó, földre szállott Kegyelem!

Védő paizs gyengék fölött;
Jámbor lelkeknek vígasza;
Nagy Jó Urunk elsőszülött
S egyetlen édes magzata,
Kit úgy köszönt e nagy haza,
Mint Clodvig ága levelét;
Örvendő népünk támasza,
Te mennyben írott drága kép!

Hit és szerelem ihlete
Caesari ágyékon fogant,
Istennek keze-míve, Te!
Közel s távol, fent és alant
Téged dicsér ezernyi hang,
Mert viszály dúlna nélküled;
És téged áld seregnyi rab,
Mert megnyitod bilincsüket.

Akadnak balga emberek,
Kikben az elme háborult,
Ezek az Úrral perlenek,
Mert két szemükre köd borult:
"Mért nem küldött az Ég fiut?"
Pedig - hitemre - jól van ez!
Isten végzése célba jut:
Az Ég mindent javunkra tesz.

Hadd mondom el Dávid szavát:
"Delectasti me, Domine,
In factura tua!" Megáld
E zsoltár is, mint jós ige,
Te boldog óra gyermeke,
Te édes manna, szent csoda,
Te áldás égi permete,
Te bűneink bocsánata.

(Ford.: Mészöly Dezső)

Christian Morgenstern: A kőökör

A kőökör elkomorult:
reszkethet a sok nyomorult.
A szarva, hogyha öklel, öl –
hátul bemegy, kijő elöl.
Ó!

A kőökör a hegyre megy,
előtte minden megremeg.
A tápláléka – meglepő –
legtöbbször ember-agyvelő.
Ó!

A kőökör nem múlik el,
a húsa sose mállik el.
Te por vagy, ám ő kő, tömör!
Szívesen lennél kőökör?
No?

(Fordította: Katona Tamás)

Nikolaus Lenau: Németalföldi táj

Rét patakja lanyha, lomha
szellő hírt sem ad magáról
színtelen lomb hull a fáról,
vénüléstől hull a lombja

Lusta rajban varju szálldos,
mintha nem lendülne szárnya,
szélmalom les szélre várva,
álmos táj ez, szörnyen álmos!

Itt tavasz s nyár rég szaladt át,
kunyhó áll a gyepszegélyen,
nem néz, szemre húzta mélyen
azt az ócska szalma-sapkát.

Bús juhász ül eltünődve,
vagy csak szundit nyája mellett?
Ködöt font az ősz a földre
s elaludt a rokka mellett.

(Áprily Lajos fordítása)

Robert Frost: Porhó

A porhavat
A bodzafán
Varjúcsapat
Lerázta rám.

S megváltozott

Hangulatom,
Jól áldozott
Bánat-napom.

(Jánosy István fordítása)

William Carlos Williams: Mintha

Gyűrött, barna
csomagoló
papír, hossza és

alakja mintha
emberé volna,
görgött lassan

a széllel véges
végig az
utcán, míg

ráhajtott egy
autó és szét-
lapította. Nem

ember módra
felkelt és görgött
ismét a széllel

véges végig az
utcán, hogy legyen
mi volt azelőtt.

(Kodolányi Gyula fordítása)

Amy Lowell: Kínai holmi

Tükörképek

Mikor szemedbe néztem,
Kert volt a mélyén,
Benne peóniák, csengettyűs pagodák
S hidak boltíve
Csendes tavak fölött.
Asszony ült a víznél
Esőkék selyemöltözékben.
Benyúlt a vízbe,
Hogy bíbor peóniát szakítson
A felszíne alól,
De ahogy a szárhoz ért,
Az megzörrent, s fehér-zöld fodrokba tört,
S akkor ő kihúzta kezét:
Vízcseppek csorogtak alá
Könnyfoltot ejtve esőkék ruháján.

Hóhullás

A hó susog körülöttem
És facipőm
Gödröket ír mögöttem a hóba.
De senki sem jön erre
Lábam nyomában,
S mire a szentély harangja csendül,
Nyomomat befújja, elnyeli a hó.

Dér

Felhőszürke reggeleken
Hallottam, szállanak a gémek,
S ahogy kertembe léptem,
Selyemköpönyegem
Hervadt lombokba vágott csíkot.
A száraz levél egy sóhajra összemegy,
De én már sok Őszt láttam,
S a gémek csak húztak, el, mint a füst
Az égen át.

(Gergely Ágnes fordítása)

Babits Mihály: Álmok kusza kertjeiről

 Álmodtam én és az álom, az álom én magam voltam.
Kertben bolygtam, és magam voltam a kert, ahol bolygtam,
a kert ahol bolygtam és bolygok, botlódva bozóttól bozótig,
mint ki éjjel jár tapogatva, és az árnyaktól huzódik.
Gonosz ligetben járok én, utamat nem látom előre,
és mégis biztosan tudom, hogy kijutok egyszer belőle.
Nem lesz az márma, sem holnap, sem holnapután, s azután sem,
és jól tudom, hogy nem lesz még halálom különös óráján sem,
s nem az idők végén - az idő sohsem érheti végét:
hanem az idők mögött valahol, hol az Isten tartja székét.

S veszélyesen, mintha az ürben egy csillag egy másikra hullna,
hullt, kedvesem, kertemre kerted és testvér álmod álmomra.
Most titkosan egy helyen két kert, és két álom olvad keverve,
mint egy lemezen két fénykép, vagy két hang egyszerre leverve.
Mintha külön nem volna elég útvesztő lelkünk vagy testünk,
egymásra dobott két háló, egymás zavarába estünk.
Egymás élete szörnyeivel tele minden bozótunk:
dupla sűrűségben járunk mi, s kézfogva tapogatózunk.
Vagy néha dacossan ha egymás lázas kezét eleresztjük,
nem vagyunk sem egy már, sem kettő, magunkat is velevesztjük.

Óh nem vagyunk mi boldogok, se tiszták, se jók, se bölcsek.
Életünk a kócos erdők ágainál kúszább és törtebb,
ezer rosszaságtól sötét és könnyektől nedves;
de a lombok végül is egymást a nyilt égbe ölelik, kedves,
mely fényes homlokkal hajol ránk, mint dajka az ébredezőre...
s egyszer símára gombolyul minden ami zilált és dőre.
Nem lesz az márma, sem holnap: az idő csak oszlopos tornác.
A Takács a napok mögött ül, amik során élve túl nem látsz.
Durva cselédei tépik álmaink kócát, a Sorsok,
mely gubancban hever előtte s nagy kezeik szelében borzog.

Nils-Öivind Haagensen: Önarckép

nem olyan vagyok mint mások
azazhogy éppen olyan vagyok mint mások
sose érkezem meg időben
s mindig nem vártan bukkanok fel
azt mondják nincs semmi jövőm
s hogy a múlt után kutatgatok folyton
mindig csak az árnyékban állok
s cipelem ezt a barna kézitáskát
(olyan könnyen felejtek)
ám álmodozni is tudok
arról álmodni hogy időben
bukkanjak fel a megfelelő helyeken
mivel: valamit elmondanék ott szívesen
azaz szeretném hallatni a hangomat
olyan örömmel mondanám el:
hogy láttam itt mindezt
hogy mindezt itt megőriztem magamban

(Ford: Sulyok Vince)

Geoffrey Hill: Búcsú Oszip Mandelstamtól

Tristia 1891-1938

Nehéz barátom, jobban szerettelek volna
Téged, mint őket. A holtak őrzik lepecsételt életük
S én megint elkéstem. Túl kései
A tisztelgés, a porfelhők, meg az érces kiáltozás.

A sivárságból képek sarjadoznak
Nézd... egy mezőn romok, romok...
Néhányan kezüket bámulják, míg mások
Élelmet keresgélnek az út menti földeken.

A tragédia mindnyájunknak közös.
Bár nem érint minket, megtörtént akkor is -
Hiánytalan, és telhetetlen - kőkemény nyári ég
Fogyasztja, míg önvégéhez nem ér.

/Gömöri György ford./

Oszip Mandelstam: Silentium

Most, hogy még meg se született,
elegye szónak és zenének,
erős kötelék is ezért lett,
Összeköt minden elevent,

A tenger csöndesen pihen, de
eszeveszetten ég a nap,
fehér orgonafürt a hab
bágyadt-kék porcelánra festve.

Tudom, a szám majd rátalál
az eredendő némaságra,
a hangra, mely fogantatása
percében kristálytiszta már.

Maradj meg habnak, Aphrodité,
zenévé változz vissza, szó,
szív, ősforrással áradó,
homályló szív, ne légy te szívvé.

(Pór Judit ford.)

Halina Poswiatowska: Utolsó vers

ez az utolsó vers
hozzád
nem lesz már több
mondtam
azzal
bélyeget tettem a levélre
és beejtettem
a négyszögletű lapos szívet
a levélszekrény szűk résén

az emberek most vigyázva járnak
a postaláda körül
egyre kérdve
mi történt
tán egy madár költözött
a ládába
s csapdos szárnyával a falán
és már-már
énekel

[Fordította: Zsille Gábor]

Wisława Szymborska: Ruhák

Leveted, levetjük, levetitek
a köpenyeket, kosztümöket, zakókat, blúzokat,
a gyapjút, a pamutot, a kevertszálasat,
a szoknyákat, nadrágokat, zoknikat, fehérneműt,
meghajtogatva, felakasztva, széktámlákra,
spanyolfalak szárnyaira dobva,
egyelőre, szól az orvos, semmi komoly,
öltözzön fel, pihenjen, utazzon,
szükség esetén, lefekvés előtt, evés után szedje,
jelentkezzen negyedév múlva, év, másfél év múlva,
látod, és te azt hitted, és mi féltünk,
ti pedig feltételeztétek, ő meg gyanította,
ideje megkötni, begombolni, még reszkető kezünkbe
venni a cipőfűzőket, kapcsokat, cipzárakat, csatokat,
öveket, gombokat, nyakkendőket, gallérokat,
és kihúzni a ruhaujjakból, táskákból, zsebekből
a pettyes, csíkos, virágmintás, kockás, a hasznosságát
oly hirtelenül visszanyert, gyűrött sálat.

(Csajka Gábor Cyprian fordítása)

Yamabe no Akahito: Felhők

A fák között kereng a szél,
A felhők csüngnek szélesen,
És vakra sírom két szemem,
Mert fönn tanyáz őseinél
A nap fia szerelmesem. 
A fák között kereng a szél, 
A felhők csüngnek szélesen.

(Fordította: Barna János)

Theodor Storm: Tűnődés

Valami édes sugalom,
Szép emlék bujkál szívemben;
Hogy honnét támadt, nem tudom,
S hogy mi volt, azt is elfeledtem.
Talán egy nyári délelőtt
parányi szívben kicsi gondok –
ültünk az erdőszéli lombok
árnyában, gyermek-szeretők;
a szirt forrása hűsen omlott,
rigó rikkant és elrepült,
szívemben boldog béke zsongott,
néma szádon meg mosoly ült,
és zölden csillogott a rét. –
Ha nem lepné a messzi múlt rég,
ha valahogy visszajutnék,
ki tudja! Nem ott vár-e még...

(Rónay György fordítása)

Vörösmarty Mihály: Késő vágy

 Túl ifjúságomon,
Túl égő vágyimon,
Melyeknek mostohán
Keserv nyílt nyomdokán;
Túl a reményeken,
Melyekre hidegen
Éjszínű szemfödőt
Csalódás ujja szőtt;
Túl a szív életén
Nyugodtan éldelém,
Mit sors s az ész adott,
Az őszi szép napot.
De hogy megláttalak,
Szép napvilágomat,
Kívántam újólag
Már eltűnt koromat;
Kívántam mind, amit
Ábrándos álma hitt:
Az édes bánatot,
Mely annyi kéjt adott,
A kínba fúlt gyönyört,
Mely annyiszor gyötört.
Hiába, hasztalan!
Ifjúság és remény
Örökre veszve van
Az évek tengerén:
Remélni oly nehéz
A kornak alkonyán,
S szeretni tilt az ész
Letűnt remény után.

Csokonai Vitéz Mihály: A magánossághoz

Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe lelkemet!
Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam;
Hogy itt Kisasszondon reád találtam.
E helybe andalogni jó,
E hely poétának való.
 
Itt a magános vőlgybe és cserében
Megfrisselő árnyék fedez,
A csonka gyertyányok mohos tövében
A tiszta forrás csergedez.
Két hegy között a tónak és pataknak
Nimfái kákasátorokba laknak;
S csak akkor úsznak ők elő,
Ha erre bőlcs s poéta jő.
 
A lenge hold halkal világosítja
A szőke bikkfák oldalát,
Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát.
Szelíd Magánosság! az íly helyekbe
Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe
Gyakran vezess be engemet,
Nyugtatni lankadt lelkemet.
 
Te a királyok udvarát kerűlöd,
Kerűlöd a kastélyokat;
S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd
Ott a fogyasztó gondokat.
A félelem s bú a vad únalommal -
Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.
A nagy világ jótétedet
Nem tudja s útál tégedet.
 
Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel
Goromba lelkét bünteted;
A nagyravágyót kérkedő hiszemmel
A lárma közzé kergeted.
Futsz a csatázó trombiták szavától,
Futsz a zsibongó városok falától:
Honnyod csupán az érező
Szív és szelíd falu s mező.
 
Mentsvára a magán szomorkodónak
Csak a te szent erődbe van,
Hol bíztatásit titkos égi szónak
Hallhatja a boldogtalan.
Te azt, ki megvetette a világot,
Vagy akinek már ez nyakára hágott,
Kiséred és apolgatod;
Magát magával bíztatod.
 
Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
Naggyá az olyan bőlcseket,
Kiknek határtalanra terjegetted
Testekbe kisded lelkeket.
Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
Mint a sebes villám setétes éjjel;
Midőn teremt új dolgokat
S a semmiből világokat.
 
Óh, kedves istenasszony! én is érted
Gyakorta mint sohajtozom,
Mert szívemet baráti módra érted,
Midőn veled gondolkozom.
Ártatlanúl kecsegtetel magadba,
Hív vagy, nem úgy, mint a mai
Színes világ barátai.
 
Lám, mely zavart lármák között forognak
A büszke lelkek napjai,
Kőről kövekre görgenek, zajognak,
Mint Rajna bukkanásai. -
De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,
Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,
Tisztán, magába, csendesen:
Élünk, kimúlunk édesen.
 
Sőt akkor is, mikor szemem világán
Vak kárpitot sző a halál:
Ott a magánosság setét világán
Béhúllt szemem reád talál.
Síromba csak te fogsz alá követni,
A nemtudás kietlenén vezetni:
Te lészel, ah! a sírhalom
Vőlgyén is őrzőangyalom.
 
Áldott Magánosság! öledbe ejtem
Ottan utólsó könnyemet,
Végetlen álmaidba elfelejtem
Világi szenvedésemet.
Áldott Magánosság! te légy barátom,
Mikor csak a sír lesz örök sajátom.
De ez napom mikor jön el?
Áldott Magánosság, jövel!

Csokonai Vitéz Mihály: Egy kesergő magyar

A mohácsi nótára

Minden vígasság tőlem eltávozott,

Vége minden örömemnek;
Szívem reményében megcsalatkozott,
Nincsen nyugta bús fejemnek.
Víg napim! elvesztetek,
Nem múlatok véletek;
Az öröm s a víg élet
Keserű ürömmé lett.

 
Életemet sok ezer gond terheli,
Lelkem a búk között eped,
Bús szívem, bánatokkal lévén teli,
Már ezer ízekre reped.
Óh, keserves bánatok!
Világra ti hoztatok;
A bú nevelt engemet,
Sírba is a bú temet.

Charlotte Brontë: Stancák

Bár megtagadva, mindig visszatérek
az érzéshez, mely velem-született;
tudás-, vagyonszerzés hiú kísérlet,
maradjon annak, ami: képzelet;

ma nem kutatom az árnyékvilágot,
birodalma bírhatatlan sivár,
s ha csapatostul kelnek látomások,
túl közel jön a földöntúli táj.

Megyek, de nem hősök nyomába járva,
s nem erény taposta ösvényeken,
nem fél-arcok között, kiket homályba
burkolt a régfakult történelem.

Saját természetem vezérel engem,
másnak az útját nem fogadom el,
hol vad szélvihar süvölt a hegyekben,
hol páfrányos völgyekben nyáj legel.

Magányos liegyormok ugyan mit érnek?
Rajtuk mondhatatlan kin s üdv honol
s a földön, hol csak egyetlen szív ébred
érzésre: egyesül Menny és Pokol.

Kosztolányi Dezső: Őszi reggeli

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

Váci Mihály: Ősz

A fecske az égbe nyilalt,
mégis a szívbe hasít.
Az égen a kékszínű dal
könnyű búra tanít.

Zizzen. Valami közeleg,
s valami távolodik.
Szíved a hűs delejek
közt remeg, ingadozik.

Állsz suhogó szárnyak alatt,
szíved a tenyereden.
Sóhajtsz. – Hova állj, ha maradsz?
s ha mégy, milyen fény fele menj?

Szabó Lőrinc: A zene kardot ránt

Mikor a zene
az álom hullámjátéka után
elűzi tündér alakzatait
s kardot ránt és szuronyok
rohama csattog, óh, amikor
egyszerre száz torkán felüvölt
a fantasztikus gép-fenevad:
háboru, háboru
önti szivembe a vérét,
szárnyas lobogók tűzvésze röpít,
tűz, sortűz, millió robbanás
veti szét fáradt testemet
s lelkem, ez a halnivágyó
gyáva kis akarat,
ugy ég el ezer fájdalom
önkínzó kéjében, a hangok
szikrázó tusakodásaiban,
mint egy remegő
állat, ki a rágyúlt
erdő lángpalotáiból
nem tud menekűlni s iszonyodó
kínok közt is csontjáig érzi
a megsemmisülés
kimondhatatlan gyönyörét.

Ady Endre: A Vár Fehér Asszonya

A lelkem ódon, babonás vár,
Mohos, gőgös és elhagyott.
(A két szemem, ugye, milyen nagy?
És nem ragyog és nem ragyog.) 
 
Konganak az elhagyott termek,
A bús falakról rámered
Két nagy, sötét ablak a völgyre.
(Ugye, milyen fáradt szemek?) 
 
Örökös itt a lélekjárás,
A kripta-illat és a köd,
Árnyak suhognak a sötétben
S elátkozott had nyöszörög. 
 
(Csak néha, titkos éji órán
Gyúlnak ki e bús, nagy szemek.)
A fehér asszony jár a várban
S az ablakokon kinevet.

Pilinszky János: A pokol hetedik köre

A pokol első, második,
harmadik, negyedik köre,
majd az ötödik, hatodik
és végül is a legutolsó.

Itthon vagyok.
Engedd, hogy lepihenjek
és meggörbűlve elaludjak végre,
hiszen itt is jelen vagy.

Dsida Jenő: Az én dalom

Az én dalom a bérci hegynek
Vidáman csörtető patakja,
Madárka, mely a boldogságát
Minden fán, bokron eldalolja.

Az én dalom az őszi lombok
Borús, sejtelmes suttogása,
Hulló levelek zizegése,
Hollószárnyaknak csattogása.

Az én dalom földet megrázó
Dörgése a haragvó mennynek
Amelyre a zúgó visszhangok
Vad rettegéssel jaj-t felelnek.

Az én dalom egy halk imádság,
- Rebegik lázas, haló ajkak, -
Egy-egy utolsó kondulása
Szívemnek, e repedt harangnak.

Szabó Lőrinc: Útrakészen

Így jó, csak tűnjetek, remények,
hasznosak a sujtó kezek,
rúgj meg, barátom, – hadd legyek
minden ütéstől csak keményebb.
Tudom már végleg gyöngeségem
s köszönök minden árulást,
köszöntök minden uj csapást,
a mely a kovács sors kezében
mégis keményre kalapál.

Lassan könnyű lesz a halál.
Túlságosan szerettem élni,
ezért volt oly nagyon nehéz
eleinte a szenvedés,
ezért kellett mindig remélni.
De már mindent végigbetűztem,
mindenkiről tudom, mit ér,
uj lelkem készűl most, acél,
nagy pőrölyök alatt, a tűzben.

Nem kell, hogy magam verjem-üssem,
elég kéz kalapálja lelkem:
undor s közöny rajta a zár,
a csönd hűs tengermélye vár,
kiváncsiságomat megöltem
s acélkoporsómban kinyúlva
süllyedek, páncélos halott,
a magányba, hol alhatok,
s szememet nem nyitom föl ujra.

Örvendj, lelkem, ha bántanak,
örvendezz és készűlj az útra.

Reményik Sándor: Csipkebokor

Oly közönséges, árva kis bokor,
körülte gaz nő, állat rátipor,
ember véresre sebzi magát rajta,
a szitkot, gúnyszót özönével hallja.
ő mégis rendületlen hittel várja,
hogy egyszer égi tüzet fog az ága,
s akkor, mint írva vagyon: a hegyen,
a lángjában az Isten megjelen.

Reményik Sándor: Csillagfény, csillag nélkül

Fényt látok, csillag fényét, amint rezdül
Szédítő messzeségeken keresztül.

És elmondom, hogy be szépen ragyog
Ott fenn - s e tudatban nyugodt vagyok.

Pedig, mire a fény hozzámig ér:
Csillag - úgy lehet - nincs a fény helyén.

A fény, míg jött a világürön át,
Elfedezett egy nagy tragédiát.

S a kisugárzás, mit szemeim látnak:
Haldokló lángja egy halott világnak.

Látjátok, amit a költő mutat:
Sokszor e fény is halott hangulat.

Lángot jelentett, friss, patakzó vért,
S kihűlt, megaludt, míg hozzátok ért.

Lelkek világürjét hidalta át, -
S míg áthidalta, elveszté - magát.

Lelkek szálait csokorba kötötte,
S elveszett a szív a kéznek mögötte.

Más hangulat van a régi helyén,
Vagy - semmi sincs már a költő egén.

A régi hangulat halott, halott,
De nektek él még, nektek még ragyog.

Wass Albert: Éjféli hangulat

Éjfélt ütött egy régi falióra,
a lámpa fénye sápadt és beteg,
A messze fák homályos ablakomra
rejtelmes-szürkén visszarémlenek.

Valahol messze sír egy hegedű,
tücsök dalol hozzá kíséretül.
Úgy fáj a hang… vajon ki szomorú:
én csupán, vagy aki hegedül?

Éjfélt ütött az óra… rejtve, lopva
jó volna most egy hárs alá kiállni…
fátylas szemekkel elnézni a holdat…
és várni… várni… várni…

Tóth Árpád: Egy lány a villamosban

Fiatal lány volt, ám ölébe ejtett
Szemmel már úgy ült, mint dús terhü nő,
Ki révedezve sejti már a rejtett
Jövőt, mely szíve alján csendbe nő,
Maga körül minden zajt elfelejtett,
Lesiklott róla Gond, Tér és Idő
Körötte durva, lármás utasok
Tolongtak, s ő csak ült és olvasott.
 
Néztem hevült arcocskáját merengve:
Ki tudja, milyen sötét hivatal
Felé viszi szegény leányt a zengve
Robogó, zsúfolt, sárga ravatal?
De addig még övé a betűk lelke,
A kopott regény minden szava dal:
Grófnővé szépül, herceg lejt feléje,
S féltérden helyezi szívét eléje.
 
S megáldottam magamban ócska könyvét;
Ó, mert lehet akármi ponyva bár,
Letörli egy sorsocska árva könnyét,
S a vad világ többé nem oly sivár:
Egy árnyalattal tűrhetőbb, egy gyöngéd
Sóhajjal jobb, nem fáj úgy élni már –
Egy rossz író is így érhet föl tisztelt
Rendű és rangú harminchat minisztert!
 
Ó, hadd rontsák hát mások a világot,
Politikák, jelszavak és hadak!
Csak a tollakat ne fogja meg átok,
Írók kicsinyje s nagyja, rajta csak!
Isten szívét nem bizta, csak tirátok,
S míg ég és föld bús rommá omlanak,
Hű könyveinkben daloljon a lélek
Vigaszos daccal: mégis szép az élet!

Böröczki Mihály: Őszi tor

Mint palettát a szétfutott színek,
a földet tarka báj teríti meg,
a félig fonnyadt-száraz hullt levél
az őszi torra pózt vált, színt cserél.

A zöld a sárga tónusába fut,
tapad-zizeg a tarka-barka út,
a nap tétován méláz szerteszét,
és fénybe mártja sugár-ecsetét.

Egy csupasz ág már megadta magát,
óvón lesi teremtőjét, a fát,
ki - bár megadón áll az ősz elé -
egy ághegyet még kedvvel döf belé.

Kosztolányi Dezső: A vendég

A nyár bedobta rózsakoszorúját
múlt este a nyílt ablakon.
Dalolt. Hajába gaz volt, hervadó háncs,
pár sárguló levél-rongy, kúsza bógáncs,
ment és siratta a bús fuvalom.

Valami történt... Künn a kihülő ég
hideg könyűktől feketült,
egy idegen jött, fázva és setéten,
cselédlámpással reszkető kezében,
és nesztelen egy üres székre ült.

Baranyi Ferenc: Szent Mihály útján

Párizsban a Hortobágy poétája
percig feledte a magyar ugart,
(Szent Mihály útján korzózott a nyár és
dalolt a Szajna-part),

de otthonról az ősz, a gond utána
szökött egy pillanatra nesztelen,
s a költő őszi kedvvel ment tovább a
Boulevard Saint Michelen.

Szívében akkor íve tört a nyárnak:
a Gare de l'Estre fázósan vonult,
s - föl-földobott kő - ősz-kopár hazája
földjére visszahullt.

... Párizs nyarában könnyed volt a szívem
akár a Szajna-parti énekek,
nem jött az ősz, nem háborgatta semmi
a faleveleket,

csupán valami ősi nyugtalanság
emléke borzolt lombok ágbogán,
hogy még a legszebb nyárban se feledjem:
merről üzent az ősz egy délután,

hogy még a messzi nyárban se feledjem:
hol a hazám.

Reményik Sándor: Porszem a Szaharából

A Szaharában jártam egyszer, régen, 
A napperzselte sivatagfövényen. 

A pusztának a Számum nekivágott, 
Megálltak remegve a karavánok. 
 
A homokot a szél seperte zúgva, 
Meglapult ember, állat összebúva 
 
Én kitártam a kebelem a szélnek, 
A szélkavarta, roppant, üres térnek. 
 
Akkor, nézve a nagy kietlenséget,
Egy vándorporszem a szívembe tévedt. 
 
Ő megpihent, a szívem védi, ója -
De lettem én a földnek bujdosója. 
 
Örökkön-szomjas, elátkozott lélek, 
Akit a Számum hagyatéka éget: 
 
Egy porszem csak, de szívemhez tapadt 
És benne van az egész sivatag.

Baranyi Ferenc: Tótágas

A baltás gyilkos mennybe megy –
pokolba nem jutnak ma latrok,
a sas repesve fog legyet,
farkasfalkák lakják az aklot,
szobor szarja le a galambot,
amely talpazatára szállt,
babért tövisre vált a bajnok,
mert itt már minden fejreállt.

Mohamedhez megy – lám – a hegy,
s Rómába nem mennek harangok,
mínusz kettő az egy meg egy –
a nulla is fölé magaslott,
az ördög hirdet békeharcot
s angyalt mímelve szít viszályt,
ma csicskás is lehet parancsnok,
mert itt már minden fejreállt.

Gazdit pórázon tart az eb,
pásztort terelgetnek a barmok,
sügér delfinre vet szemet,
szeleket zörgetnek harasztok,
bércnek vakondtúrásnyi halmok
szabnának magasság-határt,
hogy zerge tiszteljen varangyot,
mert itt már minden fejreállt.

Herceg, a harcot jobb feladnod,
gazokban úgysem tenne kárt…
Itt élned-halnod, mondd, maradt ok?
Miután minden fejreállt?

Juhász Gyula: Szeptember aranya

Pirkad a lomb, nyaram elmúlt,
Elmúlt epedve nyaram,
A hold bőség-szarujában
Szeptember aranya van.
 
Ez a nyár volt a legszebb,
Mert legszomorúbb nekem.
Elmúlt. Most eldalolom majd
Szeptember éjjeleken.
 
Mert ez az én sorom, üdvöm,
Tűnőben szép nyaram,
Mikor a holdon, a szőkén
Szeptember aranya van.

Reményik Sándor: Templom és iskola

Ti nem akartok semmi rosszat,
Isten a tanútok reá.
De nincsen, aki köztetek
E szent harcot ne állaná.
Ehhez Isten mindannyitoknak
Vitathatatlan jogot ád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!
 
Ti megbecsültök minden rendet,
Melyen a béke alapul.
De ne halljátok soha többé
Isten igéjét magyarul?!
S gyermeketek az iskolában
Ne hallja szülőjé szavát?!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!
 
E templom s iskola között
Futkostam én is egykoron,
S hűtöttem a templom falán
Kigyulladt gyermek-homlokom.
Azóta hányszor éltem át ott
Lelkem zsenge tavasz-korát!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!
 
A koldusnak, a páriának,
A jöttmentnek is van joga
Istenéhez apái módján
És nyelvén fohászkodnia.
Csak nektek ajánlgatják templomul
Az útszélét s az égbolt sátorát?
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!
 
Kicsi fehér templomotokba
Most minden erők tömörülnek.
Kicsi fehér templom-padokba
A holtak is mellétek ülnek.
A nagyapáink, nagyanyáink,
Szemükbe biztatás vagy vád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

Szergej Jeszenyin: A fekete ember

Pajtás, pajtás,
nyomorult betegen sínylődöm.
Nem is értem okát se, miféle baj ez?
Hol szél fütyörész
a letarlott puszta mezőkön,
majd mint az ősz a cserést,
agyamat beszitálja a szesz.

Fejem fülemmel úgy integet, mint
szárnyaival madárka,
nyakán: féllábon állni,
ereje nincs tovább.
Fekete ember,
feketén fekete,
fekete ember
telepszik mellém az ágyra,
fekete ember
nem hagy aludni éjeken át.

Fekete ember
ujjával ocsmány könyvbe tapadva
fölibém hajlik, akár
halott fölé a pap,
s holmi dőre pimasznak a sorsát
olvassa, varrja nyakamba.
Bánatba, kínba taszítana csak,
feketén fekete,
fekete ember.

"Hallod-e, halld -
mormogja nekem -,
e könyvben sok remek eszmét,
terveket látok.
Ez az ember
oly földön élt, melyen
a legszörnyetegebb nép:
betörők, sarlatánok.

Decemberben náluk
ördögi tiszta a hó,
rokkájuk a hóviharok
vígan fonogatják.
Emberünk, bár kalandor, bohó,
de nemében rangos,
valódi nagyság.

Elegáns ő és
költő ráadásul,
nem szálfa-magos, de
amúgy jó markos gyerek,
volt neki valami nője,
negyvenen is tán túl,
kit hol cemendének, hol meg
kedvesének nevezett.

Jó sors - magyarázta -, csak ott van,
hol kéz és elme ügyes.
Balsors űzi mind,
ki szivében szerény, aki félszeg.
Sebaj hát, bármi
sok kínt szerez
hazug tetetése a
csalfa beszédnek.

Jöhet szél, zivatar,
mindennapi fagy,
bármily vereség
fájdalma gyötörjön,
míg kifelé derűs, egyszerű vagy,
művész, ragyogóbb nincs nálad a földön."

"Te fekete ember,
tovább olvasni ne merd!
Nem vagy lélekbúvár,
hogy bensőmben kotorássz.
Mi közöm botrányos
költőd életéhez?
Kérlek, vidd a könyvet,
szórakoztass vele mást!"

A fekete ember
szemrehányón néz felém,
mintha kék okádás
törne át tekintetén,
s mintha mondaná rám:
betörő
zsivány vagyok,
szemtelen-pimaszul itt
kiraboltam valakit.
............................

Pajtás, pajtás,
nyomorult betegen sínylődöm.
Nem is értem okát se, miféle baj ez.
Hol szél fütyörész
a letarlott puszta mezőkön,
majd, mint az ősz a cserést,
agyamat beszitálja a szesz.

Fagyos éjszaka.
Keresztútak néma magánya.
Ablakból nézem, a házba
vendég se jön, se barát.
Tele van szórva a síkság
permetegen-puha mésszel.
Vonuló lovasokként
kertembe gyűltek a fák.

Valahol baljós
éji madár zokog egyre.
Falovasok léptének
kopogó zaja csendbe merül.
S ím a fekete ember
cilinderét megemelve,
hanyagon szétnyitva zakóját,
székembe újra leül.

"Hallj ide, halld!" -
hörög és arcomba mered,
folyton, folyvást
közelít elébem. -
Sose láttam csirkefogót,
kinek ily meddőn,
ily ostoba-mód kell
gyötrődnie ébren.

De talán nem is így van!
Hisz holdas az ég.
Mi kellene hát,
mire vársz, te mimóza, te álmatag?
Tán bizony ő jön titokban,
vastag-combu babád,
s zengetni fogod előtte
fülledt, epedő dalu lantodat?

Haj, imádom a mókás
költők seregét!
Körükben mindig hallok
kedvemre való történeteket.
Kamaszlány figyel eképp
vadüstökű szörnyű tanárra;
világról szól az, ám a szavából
sóvár nemi vágya remeg.

Már nem tudom merre, de
volt egy falu,
Kalugában talán, vagy
Rjazany-vidéken,
jámbor paraszti
családban élt ott egy fiu,
lenhaja volt, és ragyogott szeme kéken...

S lett siheder ifjú,
költő ráadásul,
nem szálfa-magos, de
amúgy jó markos gyerek.
Volt neki valami nője,
negyvenen is tán túl,
kit hol cemendének, hol meg
kedvesének nevezett."

"Fekete ember, te
leggaládabb jövevény,
régtől övez téged
zord gyalázatod híre.
Bősz dühömben végül
sétapálcám kapom én,
s vágom egyenest pofádba,
orrod tövibe..."
.................................

... Kihúnyt a hold.
Hajnal kék fénye dereng.
Ó éj, mi mindent
taposol te el éjszaka?
Cilinderesen állok.
Nincs más idebent,
csak én egyedül...
s a tükör bezuzott fala...

(Fodor András ford)

Babits Mihály: Magyar szonett az őszről

Jön az ősz, már hullnak a cifra virágok
szirmai, rongyban, mint farsangi plakátok,
ha süvít a böjti szél: »Nincs szükség rátok!
Már vége a násznak, megestek a lányok.«

Komolyan és szürkén, mint a gőgös szerény,
fiait ringatva ül a termés, helyén,
kész elbocsájtani a Szentmihály szelén
s hős anyaként halni a November derén.

S már érzi az éh nyúl, hogy a fű kopaszabb.
Jajgat a sok madár, folyton vérzik a nap.

Megy a gőzös, Pestre, füstje a földre csap.

Ideges a farkas a gyürött erdőben.

Ideges az ember szíve a mezőben.

jön valami amit minden ért, csak ő nem.

Kányádi Sándor: Szeptember

 Tele a hombár,
tele a raktár,
tele a kaptár,
tele a csűr.
 
Rászáll a nyár a
legelső sárgalevélre,
s elrepül.

Benedek Elek: Őszi ének

Búsan járok-kelek a szürke avaron,
Léptem alatt zörög a sárga falevél.
Kis madár énekét immár nem zavarom
Erdő víg dalnoka, ó, hová lettél?

Hervadva búsul egy-egy kései virág,
Hiába nyílt ki: egy-két napot, ha él.
Nemcsak én vagyok bús, bús az egész világ.
Ím a szellő is szomorú dalra kél.

De félre, bánat, félre! Leszen tavasz még,
Erdő, mező, tudom, újra kizöldül.
Fejünk felett újra mosolyog majd az ég,
S illat, melegség árad ki a földbül.

Szép lesz az erdő, ó be szép lesz ismét,
Fölcsendül benne a víg madárdal.
S járván az erdőt bolyongva, el sem hinnéd,
Hogy egykor küzdött a szörnyű halállal.

Petőfi Sándor: A faluban utcahosszat

A faluban utcahosszat
Muzsikáltatom magamat;
Tele palack a kezembe',
Táncolok, mint veszett fene.
 
Huzd rá, cigány, siralmasan,
Hogy magamat kisírhassam,
De majd ott az ablak alatt
Húzzatok valami vigat.
 
Ott lakik az én csillagom,
Az én bujdosó csillagom,
Aki tőlem elbujdosott,
S világát mással éli most.
 
Hej cigányok, itt az ablak:
Most a leges-legvigabbat!
Ne lássa az a csalfa lyány,
Hogy búsulok csalfaságán.

Tóth Árpád: Vágyak temetése

Elföldelem a szívem vágyait;
Ó! kopott és zenétlen temetések,
Züllött úrfiak züllött gyászpompája.

Ledűlnek nyirkos síri ágyba mind,
S én gyásztalan közönnyel tovább lépek,
Miért tünődnék értük visszafájva?

Üres fickók voltak, mihaszna társak,
A szívem vérét itták, és ha éj lett,
Duhajkodtak, hencegtek, fogadkoztak,

És ők is csak gyürötten keltek másnap,
Sóhajtoztak: hogy így-úgy, fáj az élet
Henyéltek, tespedtek, semmit se hoztak.

És őbelőlük sem lett semmi sem –
Az egyiket pedig soká szerettem,
Hazudta: ő az a táltos-királyfi,

Ki hipp-hopp, egyszer majd kiküzd nekem
Egy szép királylányt, hősi küzdelemben –
Becsapott ő is, elfáradtam várni.

És most már nincsen vágyam. – Hajnalonta,
Ha hazavet a robot, összetörve,
Nem ülök álmodozni, magam csalni.

Feleség, pénz, Páris, – sok drága gyolcsa
A létnek, tudom, már sohse kötöz be,
Sebaj, így is csak meg lehet majd halni.

Rab Zsuzsa: Otthagyott városomban

Valaki énhelyettem ittmaradt.
Elcseréltem vele a sorsomat.
Futamoz álmosan a zongorán,
temetőbe sétál ki délután,
gyereket pólyáz, szekrényben matat.
Valaki énhelyettem ittmaradt.
 
Az énnekem szánt sorsot pergeti.
Ezt a kisutcát hagytam itt neki,
ezt az ecetfát nyarai felett,
hitvesi ágyat, dombos szigetet,
halálig-biztos társat hagytam itt,
ki ősszel rá meleg kendőt terít,
keresztelőket, temetéseket,
boros-toros bő nevetéseket,
víg névnapokat, apró gondokat,
sereg rokont, derék utódokat,
lángok-falta, vad esztendők helyett
tisztes nyugalmú, hosszú életet,
s csak néha egy névtelen sajdulást:
ezt akarta – vagy mást? Valami mást?
Valaki énhelyettem ittmaradt.
Küszöbére csempésztem sorsomat.
Ha tudna rólam, hogy gondolna rám?
Nem merek benézni az ablakán.

Vesna Parun: A túlsó part

 Gyújtsd meg a lámpást
zöld folyó.
Mondj valamit
az árnyak visszatértéről,
a búcsúszó
nélkül eltűntekről,
a csüggedt
gondolatokként távozókról.
Mit suttognál fülembe
a csillagkötegek alatt,
hogyan titkolnád el
a holnapot?
Valaki karddal
kettészelte az időt
tegnapra és mára,
nyárra
és fagyra.
Gyújtsd meg a lámpást
zöld folyó.
Mondj valamit
a visszatérő árnyakról.
Szomorú az Isten,
hitvány az ember.
Csillapodj
beláthatatlan templom.
Egyszer mindenki
szólította folyóját.
De a víz folyik.
És magányos az
ember.

(Ford: Fehér Illés)

Mehmed Đedović: Itt voltál?

Kapard körmöddel a sárgaföldet
És ne szégyelld kérges tenyered
Neveld az életet
Csodáld
Tiszteld
De Rajta kívül
Senkinek se
Hódolj
 
Tisztítsd meg a forrást
Etesd meg az őzt
A fácánoknak hagyjál gabonát
Tégy jót
És viszonzásul semmit se kérj
 
Csodáld az esőt
Örülj a hópelyheknek
Simogasd meg a fát
Érintsd meg a követ
Fogadd el elnyűhetetlenségüket
 
Térj ki a hangya elől
Ne bántsd a lepke szárnyát
Tölts vizet a méhnek
Szórj kenyeret a verébnek
 
Legyen úgy ahogy van
Ne félj a ráncoktól
Az új napkeltétől
A szánkóként
Csúszó időtől
És az ujjak között pergő homoktól
 
Tudja-e vagy sem valaki
Hogy te is itt voltál
Gyalogoltál izzadtál
A szerencsének örültél
 
Ne törődj vele
Ne félj
Ha egyszer elmégy
Ne sajnáljanak
A fekete körmök
És a kérges tenyér miatt
 
És ne kérdezze senki se
Itt voltál-e...

(Fehér Illés ford.)