Ha átölellek, azalatt
szívem ama bájhoz tapad,
mely e földről rég kiveszett:
a gyémánt koronák, miket
királyok dobtak mocsarak
vizébe, míg futott a had,
a szerelmes históriák,
mikből méla hölgyek brokát-
szövetre hímeztek sokat,
hizlalva gyilkos mosolyokat,
a rózsák, melyek hajdanán
ékeskedtek dámák haján,
a harmat-hűs liliomok,
mikkel a hölgyek templomok
árkádjain suhantak át,
hol a tömjénfüst gomolyát
nem állta nyitva földi szem,
csupán az Úré, úgy hiszem:
elhagyták halvány kebledért
és tétovázó kezedért
az álomterhesebb mezőt
s az álomterhesebb időt,
s ha csók közt sóhajtasz, az a
hótiszta Szépség sóhaja
órákért, mikor az egész
világ harmatként elenyész,
de lángon láng, habon a hab,
trón trón fölött szilárd marad,
hol félálomban ringva, ím
karddal térdük vasizmain,
meg nem szűnnek merengeni
az ő magányos titkai.
(ford: Kálnoky László)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése