Kányádi Sándor: Nyári alma ül a fán

Nyári alma ül a fán, 

fa alatt egy kisleány. 

Néz a kislány föl a fára, 

s le az alma a kislányra. 

Nézi egymást mosolyogva: 

lány az almát, lányt az alma. 

Gondolkozik, mit tehetne, 

áll a kislány lábujjhegyre, 

nyúlánkozik, ágaskodik, 

ugrik, toppan, kapaszkodik. 

De az alma meg sem moccan, 

csak mosolyog a magasban. 

És a kislány pityeregve 

csüccsen, huppan le a gyepre. 

Lomb közt szellő szundít csendben, 

de a sírásra fölserken, 

sajnálkozva néz a lányra, 

és az ágat meglóbálja. 

S hull az alma, örömére, 

pont a kislány kötőjébe.

Fjodor Tyutcsev: Este

Kondul s leng, halkan tovaszállva,

a harangszó a völgy fölött,

mint a darvak messzi krúgatása,

s elhal a zizeg lomb között.

Fénytenger izzik a tavaszban,

rezzenéstelen és simán -

s ijedtebben, hallgatagabban

búvik meg a völgyben az árny.

(Ford: Szabó Lőrinc)

Eino Leino: Sírvers

Nyugtalan a hullám és habja beszédes.

Csak a tenger a nagy, a tenger fenséges.

Aludjál, hullám, a tenger ölén!

Jön a szél...szárnyat ád a levélnek.

Boldog, ha a völgybe békével elérhet.

Aludjál, levél, a völgynek ölén!

Hamvad a csillag, ha a nap felkelt.

Nem húnyt el örökre, ki az életből elment.

Aludjál, csillag, a nappal ölén!

(Ford: Túrmezei Erzsébet)

Richard Dehmel: Találkozás

Már láttalak.

A nap sütött,

s a rét szélén, a rozs között

pipacs fakadt:

pirosan égtek kelyhei,

ölük homállyal volt teli,

míg egy bimbóban, legalul,

kis lélek mozgott nyugtalanul.

Így láttalak pirulni, zsenge gyerek,

hogy megcsókolt futó tekintetem

a mezőn tegnap, a fenyves tövében:

bőröd alatt kigyúltak az erek,

szemérmesen,

mintha elnézést kellett volna kérnem.

Pír volt, vagy csak visszfény játszott velem?

nyári ruhád piros színe talán?

a fenyők közt kialvó esti fény?

Ha igazi pír volt e tünemény,

az első volt halántékod haván:

oly szorongva néztél felém,

oly ijedt voltál, oly zavart,

ahogy magába zárta kedves

alakodat a sűrű fenyves.

Lelkem követte utadat,

mélykék szemed velem maradt.

Már láttalak,

szökevény gyerek:

a rozsba forró szél sepert,

s ingatta a pipacsokat.

A sárguló szárak közt tovaszállt

egy foszladozó piros virág,

s elálmodozott láttán szemem:

s mintha most is kelyhébe nézne,

melynek parazsa hirtelen

mélyül titkos homályba, kékbe...

(Ford: Hárs Ernő)

Paul Verlaine: Pásztoróra

Piros a hold, dereng a láthatár:

párologva alszik az esti rét a

táncoló ködben: kuruttyol a béka,

s a nád fölött a szél borzongva jár.

A vízirózsa kelyhét már bezárta:

nagy messze nyárfák vonala lebeg:

sorakozó, nyurga kisértetek:

bokrok alján bolyong a fénybogárka.

A kuvik ébred, szárnyai a mély

homályban nesztelen-puhán eveznek,

a zenit tompa fényben állva reszket:

kigyúl a fehér Vénusz: itt az éj.

(Ford: Szabó Lőrinc)

Dutka Ákos: Magyar elégia

Füzesek meddő szépsége nevelt,

Töretlen partok fövenye termett...

Nincs egyebem, - csak a földem adott

Átkul egy kósza pusztai lelket.

Sorsom, az átkom: a füzesi föld, -

A bozótok csöndes szűzi magánya

Szólal meg olykor lelkemen át

Egy-egy bánatos új melódiába.

Mindent... mindent a földem adott,

A hárfa kezemben vén szederinda,

Füzesek szomorú lelke dalol

Az én friss szavú pogány dalaimba'.

Füzesek meddő szépsége: Te szent...

Töretlen part fövenye: Te áldott...

Nincs egyebem, mit a föld adott. -

Életem, kincsem e bús magyar átok...

Baranyi Ferenc: Házi feladat

Jaj, istenem, hogyan szeressem?

Egy mód marad csupán: nagyon.

Egymásnak tőr vagyunk mi ketten

és egyedüli oltalom.

Nem lesz könnyű vele az élet,

de nélküle nem élhető,

ha összeadsz két gyöngeséget -

kijöhet abból egy erő.

Ilyen a matematikája

a szerelemnek - logika

nincs benne. Egyetlen akadálya:

osztással kell szoroznia.

E feles számrendszer - mi bölcsre

s balgára végzetes lehet -

saját dugába dől, ha össze

nem osztható az egy meg egy.

Tudom, ha nem is hiszek benne:

ő velem összeosztható.

Oldjuk meg együtt. Ez a lecke.

S majd jegynek jó lesz rá a jó.

Avetik Iszahakjan: Hazámhoz

Megállok a tavasz rózsáival teli,

zöldbe borult, gyönyörű domb alatt:

ha szellő leng, anyám hallom sóhajtani,

s a búzatáblák lágyan ringanak.

Beszéded bűvölő, csodás zengedezés,

hívó szerelmes szóval szólsz nekem,

látom megújuló arcod az ősi és

örök szépség jegyével ékesen.

Jövendőd - ó, anyám, mint a fejem fölött

cikázó villám fénye, úgy ragyog.

Örményország, te szép, ifjú, erős, örök,

ha büszke hangod zeng, boldog vagyok.

(Ford: Kálnoky László)

William Blake: Az ártatlanság jövendölései

Egy homokszemben lásd meg a világot,

Egy vadvirágban a fénylő eget,

Egy órában az örökkévalót,

S tartsd tenyeredben a végtelent.

Lásd a világot egy homokszemben,

A mennyországot kis világban,

Őrizd a végtelent két kezedben,

Az örökkévalót egy órában...

(Weöres Sándor fordítása)

Paul Verlaine: A zongora, mit gyenge ujja csókdos

A zongora, mit gyenge ujja csókdos

a rózsa szürke estben felragyog,

és egy dal ébred, fájó és bolondos,

a szárnya surran és beszél-ragyog,

bolyong, zokog és sír és meg-megáll,

hol csendesen az ő parfüme száll.

Miért ez az együgyű, édes ének,

mely altatgatja álmatlan szívem.

Mit adhatsz, kis bolond dal, a szegénynek,

és mit akarsz, hogy félve, szelíden

kiszállsz az ablakon és hallgatag

meghalsz a fák között a kert alatt?

(Ford: Kosztolányi Dezső)

Reviczky Gyula: A csillagok

Mi van a csillagokban, jó apám?

Tenger, havas hegy, ember is talán?

S akik ott laknak, mondsza, milyenek?

Gyöngék s halandók, mint az emberek.

Hisz azt beszélik, eddig úgy tudám,

Csillagba költözünk halál után.

Nem fűz az éggel össze semmi sem

Nincs út, mely minket oda felvigyen.

S mégis beh ragyogók, beh fényesek!

Nem ott kezdünk-e tisztább életet?

Égből tekintve földünk is ragyog:

De csak távolról, mint a csillagok.

S csillagja nemde van mindenkinek?

Mondd, jó apám, mint ismerheti meg?

Ó, balga kérdés, hóbortos álmok!

A csillagok nagy, végtelen világok.

Ég abroszán ki jártas vagy nagyon,

Mutasd meg, merre fénylik csillagom?

Mondom, leányom, semmiség vagyunk,

S nem több: parány a föld is, hol lakunk.

Sokszor hallottam, s magam is hiszem,

Ha csillag hull, emberhalál esik...

Ó, hogy ez önző, gőgös földi nem,

E törpe fajzat azzal kérkedik,

Hogy egy világ miatta megremeg,

Ha meghal, és bujában tönkremegy!

Még azt az egyet mondd meg, mennyire

Van a csillag himezte ég ide,

Hol annyi lángot látok fényleni?...

Oly távol, elméd el se képzeli.

Mondj együgyűnek, mégis kétkedem.

Lehet-e távol, mit szemem beér?...

Hozzád az ég közel van, gyermekem:

Magába' rejti gyermeteg kedély.

Theodor Storm: Július

Bölcsődaltól zeng a szél,

tikkasztó a nyári dél,

hajlik a rozs, ragyogó

piros a tövisbogyó,

áldással telt a mező -

mit merengsz hát, ifjú nő?

(Ford: Hárs Ernő)

R. M. Rilke: Köszöntő

Akárki vagy: esténként lépj elő

szobádból, hol mindent megért az agy;

túlról házad a messzeségbe nő:

akárki vagy.

Alig hagyja el megfáradt szemed

az otthonod elhasznált küszöbét,

fekete fát emel képzeleted:

magában áll és háttere az ég.

S világot alkottál. És óriás,

akár a szó, amely a csöndben érett.

S akaratod amint tudtára ébred,

elválik szemedtől a látomás...

(Ford:Garai Gábor)

Kosztolányi Dezső: Egy kézre vágyom

Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett,

akárcsak én itt, most rád gondolok

s akárki vagy, versekkel ünnepellek.

Látom fejed, figyelmes homlokod.

Testvértelen és bánatos a költő

az életek, a szívek alkuján.

És néha ő, a magányos ődöngő

kétségbeesve nyúl egy kéz után.

Most a kezed kell - nincs kéz a világon

mit így szorítanék, egy kézre vágyom,

az éjen át nyújtsd, légy akárki bár.

Gondolj reám és messze útjainkra

s mondd, ki lehet, aki e verset írta,

ki az a testvér és neki mi fáj?

Richard Dehmel: A mi óránk

Gyere haza! Sötétedik.

A gesztenyék mint karmokat

nyújtják felénk leveleik.

Túl fülledt e hely s túl kihalt

nekünk.

Akár tiéden, karomon

úgy ágaznak el az erek.

Oly megszokott vagy, oly rokon,

tán egykoron

valahol már ismertelek.

Volt egy húgom, most árny csupán.

Ne légy oly néma, mint a sír!

A fák ifjú lombozatán

gyúlt esti pír

vérfertőzést jósol talán?

Figyelj! Oly vadul, hangosan,

mint a csalogány szólt elébb,

dobog kezemben nyugtalan

szíved. Tudjuk: s ennyi elég

nekünk.

(Ford: Hárs Ernő)

Hermann Hesse: Elizabeth

Mint felhő, mely az égen

fehéren átlebeg,

oly távoli s fehér és

szép vagy, Elizabeth.

Megy, vándorol a felhő,

emléke sem marad,

de álmaidon éjjel

fehéren áthalad.

Megy, vándorol, s oly égi

ezüsttel tündököl,

hogy rá gondolsz csak egyre,

s édes honvágy gyötör.

(Ford: Kálnoky László)

Reményik Sándor : Úgy fáj már minden...

Úgy fáj már minden, minden idebenn:

a szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,

minden, mi általreszket szívemen,

legyen az ember, muzsika, vagy táj.

Úgy fáj már minden, minden idebenn.

De néha egy-egy halk szó simogat,

s rejtekúton a szívembe talál,

s álomba ringatja a kínokat,

elaltatja a múltat, s a jövőt.

Pedig be nehéz megtalálni már

az ösvényt, a szívembe vezetőt.

Gyom és gaz benőtte az utakat,

ördögpalánták ágaskodnak rajtok:

száraz kórók és keserű füvek,

minden, mi beteg szívemből kihajtott.

mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,

és szent a szív, mely küldi őt ezen,

s mely liliomok magvát hinti el

ott, hol különben csak bogáncs terem.

Áldott az óra és áldott a szél,

mely liliomok messze magvát hozza,

magot, melyből a békesség kikél. 

Tóth Árpád: Egy némely emlék régi kincs

Be jó így üldögélni este,

Míg ott künn mindent hó borít,

A vén karszék ölébe esve

Elnyúlok, zaj nem háborít;

Az inga sétája se hallszik,

Az öntudat görcse laza,

Most behavazva minden alszik:

Kínok, világok, gond, haza.

Ilyenkor kezd a lélek csendjén

Oly halk fénnyel, mely szinte nincs,

Ragyogó mondhatatlan enyhén

Egynémely emlék, régi kincs,

Mely vak vadonján a világnak

Némán, szelíden megmaradt,

Mint éjbe feketülő ágak

Résén egy arany égdarab.

Jaj, régen volt, igaz se volt tán,

Arany egek tüzes fala,

Az édes ifjúság hajlott rám,

Illatos, forró kupola,

Kristály, üvegház, csupa fényes

Tacskó szirom és kamasz ág,

S köztük a szív is, mint egy kényes

Ritka, piros cserép virág!

Kinn álltam a ligeti tónál,

Nyújtóztam, csontom ropogott,

A korzós úti fordulónál

Finom kocsizaj robogott:

Zengett testemnek, s a világnak

Miriád élő pórusa:

Lihegő sejt-szájak, a vágyak

Tavaszi sodró kórusa.

Sikoltani vágytam: ti népek!

Hadd mulatok most egy kicsit,

A korzóra, hahó! kilépek,

S megállítok egy víg kocsit,

Kitépek egy szép nőt kevélyen,

Jöjjön! leomló nagy haját

Megúsztatom a langyos éjen:

Héj! kék vízen fehér najád!

Elragadom, ölembe, dallal,

Végig a Józsefvároson,

A szennyes utcák gyémántfallal

Kigyúlnak mind, sugároson,

Viszem, diákszobámba, hozzám!

S az édes tagoktól meleg

Selymekbe eltemetem orcám,

És zokogva letérdelek

Elég  ne zengj, múltakba fájván,

Te halk, szelíd, emlékzene,

Jaj, felfigyel lelkem homályán

A bánatok fakó szeme,

Mint vak bérházak zsibbadt népe

Figyel, ha bús diák kiül

Tárt ablakához, és az éjbe

Vacsora helyett hegedül.

Elég  mellemből mély sóhaj száll,

Gond, tedd holnapra el magad!

Tudom, hajam közt szürke hajszál

Reggelre újra több akad,

Kiütköznek, mint furcsa fércek,

Az elnyűtt, feslő szöveten

Mindegy  szerettelek, te félszeg,

Kedves, bús, ifjú életem!

Weöres Sándor: Körséta

Lombos kékségben kering az éden, és a

levegő elrejti villámait, forrás

buzog itt, mellette oszlop, mögötte

tölgyfa, erdei réten, az ég pőrén ragyog

hiányzó fellegében, mennyi madár

surrog s dalol, a soktól egyet se

látni jól, mennyi virág és fürt virít, mind

összefonódott a napos pillanat csillagává

itt és most, közel a forrás, távolabb

a tölgyfa és az oszlop, kering az éden

lombos kéken, ahogy körbe halad a séta,

következik a tölgyfa, elfordul a forrás

és magasúl az oszlop, lassú lépések

ütemében, a hely sátoroz a fényben

és a pillanat tarka csillaga átüt

a napsütésen, míg kanyarog a séta,

előlép a fehér márványoszlop, arrább

a tölgyfa és a forrás, mennyi virág és

madár rikít, mind napsugár-simogatásé

itt és többször, kavicsokon lépések

íve csikordul, elől a tajtékzó

forrás, csökken az oszlop, emelkedik

a tölgyfa, terük körben kibomolva

s az idő alakot-öltő csillag, itt és újból

a fejsze nem érte tölgyfa, mögötte az oszlop

és a forrás, dús lomb közt mennyi madár, ahogy

pereg a séta, most közel a kéz-csiszolta

oszlop, odább a forrás és a tölgyfa, emberi

a séta-forgás, könnyen álomba merít

itt és bármikor, míg a levegő behúzza

karmait és lombos kékségben kering az éden,

ime az örök forrás középen, jobbról az

oszlop, balról a tölgyfa, napsugár-simogatásé

itt és mindig, álomba vakít, ahogy forog a séta.

József Attila: Kirakják a fát

A pályaudvar hídja még remeg,

de már a kényes őszi szél dorombol

és kiszáradt hasábfák döngenek,

amint dobálják őket a vagonból.

Ha fordul is egy, a lehullt halom

néma… Mi bánt? Úgy érzem, mintha félnék,

menekülnék, hasáb a vállamon.

A kisgyerek, ki voltam, mégis él még.

A kiskölyök, ki voltam, ma is él

s a felnőttet a bánat fojtogatja,

De nem könnyezik, egy dalt zöngicsél

s ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja.

Tőletek féltem, kemény emberek,

ti fadobálók, akiket csodáltam?

Most mint lopott fát, viszlek titeket

ez otthontalan, csupa-csősz világban.

Tóth Árpád: A kenyérgyár macskája

A kenyérgyár

Víztartálya

Nem tengerszem

S nem tavacska,

Nem is úszik

Abban cápa,

Sem halacska,

Csak egy bohó,

Csak egy csacska,

Nagyobbacska

Döglött macska…

Vígan repül,

Ha épp repül,

Fent a légben

A kis fecske,

Vígan mekeg,

Ha épp mekeg,

Lent a réten

A kis kecske,

De mit csinál,

Uramisten,

Bent a vízben,

Egy kis cica,

Amely direkt

Döglöttecske?

Na, ne törjük

Olyan nagyon

A fejünket,

Inkább szépen

Tegyük össze

Új imára

Tenyerünket:

Uramisten,

Ne add meg nékünk

Mindennapi

Kenyerünket!

Kosztolányi Dezső: Nem szabad feledni

Hadd éljek még – hogy beteljék felettem,

amit számomra valahol kiróttak.

Be akarom még csukni az ajtókat.

S kinyitom az ajtót, mit elfeledtem.

Kit megbántottam, megvigasztalom majd,

ki megbántott, azon még bosszút állok.

Korán kelek, hogy lássam a világot,

s estente halljam még a régi lomb-zajt.

Egy-két szegénynek még levelet írok.

Megnézem még a szabadkai házat,

hol porba vert a gyász és a gyalázat

egy nyári éjen s sírok, újra sírok.

Elutazom oda, hol sose jártam.

Egy ismeretlen ablakon benézek.

Józan leszek, rikkantok, mint a részeg.

Sötétbe járok. Járok a sugárban.

Aztán, mikor elérkezik a vesztem

s végére hajlik már emberfeletti

nagy életem – mert nem szabad feledni –

tisztán és fényesen a sírba fekszem.

Ady Endre: Egy avas kérdés

Gyáván, miként illik a vénhez, 

Szegény, fáradt, félénk poéta

Valami nagy dolgot megkérdez,

Avas, bánatos dolgot.

Lesz, mozog és elfogy az ember.

Itt egy nagy Valaki kormányoz.

Nem látni őt emberi szemmel,

De itt van és kormányoz.

Ha elfogyunk, hát miért jöttünk?

S ha jöttünk már, miért a nagy gond?

Miért a sok bús bölcs közöttünk?

Itt valaki kormányoz.

Itt: van egy legnagyobb Valóság,

Ez valami szent, rendetlen rend

S az élet egy régi adósság,

Amelyet le kell róni.

Az élet egy régi, rossz emlék

S az a nagy Valaki akarja,

Hogy az eszéből ki ne essék

Emléke egy köd-múltnak.

Itt nem segít templom, imádság,

Fogadja el sorsát az ember.

Ne várja, hogy mások megváltsák:

Szenvedjen és haljon meg.

József Attila: A betűk sivatagában

A gót s latin betűk sivatagában,

Fáradt diák, virágot keresek.

Oly szürke vagyok múltban és a mában

S szeretnék élni én is keveset!

Tavasz van, rajtam bágyadt barnaság van,

Az utakon vidám szerelmesek

S amíg viaskodom a Bánat-ölyvvel,

Az út, a fák, a rét – és minden zölddel.

Az ó betűkre friss könnyűket ejtek,

Nem hat reám vitéz lovagkora

És jaj nekem, hogy mindent elfelejtek,

Ha nevet alabástrom fogsora,

Mert bennem is lassan, szépen megerjedt

S kiforrt a szerelem részeg bora;

De ajkaimra gyöngyei se jutnak

S én nem lehetek társa mámoruknak.

Igy lassan vérzem el a tűnt igéken

És nem csókolhatom meg a kezét.

Fejem sokszor töröm sok semmiségen

S áhítom közben léptei neszét.

És úgy szeretem, mint szerettek régen:

Hektor szerette így Andromachét.

Erősszívű volt Andromache férje,

És gyönge szívem párját hát ne kérje.

Szeretném bátran becsukni egyszer

A kopott könyvek ócska födelét

És csókolózni illatozó esttel,

Mikor reám vár és reá a rét.

De jaj, vigyáz rám sok szigorú mester,

Csak vágyam kóborolhat szerteszét,

Míg én magam süket betűkben élek,

Mint Cháron hídjáról leszédült lélek.

Juhász Gyula: Képek

Az életem országút, néma út,

Mely messze, messze szakadékba fut

És rajta sár és rajta téli fák

És távol, távol egy csillagvilág.

Az életem mély kút s én nézem őt

S szédülve állok a holt víz előtt

És távol, távol csillag csillog ott,

Egyetlen fény, a mélységbe lopott.

Az életem, magányos életem

Nem is enyém tán s mégis szép nekem,

Mélázva nézem s mint kitett gyerek

A messze csillagfényre figyelek.

Petőfi Sándor: Pató Pál úr

Mint elátkozott királyfi

Túl az Óperencián,

Él magában falujában

Pató Pál úr mogorván.

Be más lenne itt az élet,

Ha egy ifjú feleség...

Közbevágott Pató Pál úr:

„Ej, ráérünk arra még!”

Roskadófélben van a ház,

Hámlik le a vakolat,

S a szél egy darab födéllel

Már tudj’ isten hol szalad;

Javítsuk ki, mert maholnap

Pallásról néz be az ég...

Közbevágott Pató Pál úr:

„Ej, ráérünk arra még!”

Puszta a kert, e helyett a

Szántóföld szépen virít,

Termi bőven a pipacsnak

Mindenféle nemeit.

Mit henyél az a sok béres?

Mit henyélnek az ekék?...

Közbevágott Pató Pál úr:

„Ej, ráérünk arra még!”

Hát a mente, hát a nadrág,

Ugy megritkult, olyan ó,

Hogy szunyoghálónak is már

Csak szükségből volna jó;

Híni kell csak a szabót, a

Posztó meg van véve rég...

Közbevágott Pató Pál úr:

„Ej, ráérünk arra még!”

Életét így tengi által;

Bár apái nékie

Mindent oly bőven hagyának,

Soha sincsen semmije.

De ez nem az ő hibája;

Ő magyarnak születék,

S hazájában ősi jelszó:

„Ej, ráérünk arra még!”