A zongora, mit gyenge ujja csókdos
a rózsa szürke estben felragyog,
és egy dal ébred, fájó és bolondos,
a szárnya surran és beszél-ragyog,
bolyong, zokog és sír és meg-megáll,
hol csendesen az ő parfüme száll.
Miért ez az együgyű, édes ének,
mely altatgatja álmatlan szívem.
Mit adhatsz, kis bolond dal, a szegénynek,
és mit akarsz, hogy félve, szelíden
kiszállsz az ablakon és hallgatag
meghalsz a fák között a kert alatt?
(Ford: Kosztolányi Dezső)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése