Lombos kékségben kering az éden, és a
levegő elrejti villámait, forrás
buzog itt, mellette oszlop, mögötte
tölgyfa, erdei réten, az ég pőrén ragyog
hiányzó fellegében, mennyi madár
surrog s dalol, a soktól egyet se
látni jól, mennyi virág és fürt virít, mind
összefonódott a napos pillanat csillagává
itt és most, közel a forrás, távolabb
a tölgyfa és az oszlop, kering az éden
lombos kéken, ahogy körbe halad a séta,
következik a tölgyfa, elfordul a forrás
és magasúl az oszlop, lassú lépések
ütemében, a hely sátoroz a fényben
és a pillanat tarka csillaga átüt
a napsütésen, míg kanyarog a séta,
előlép a fehér márványoszlop, arrább
a tölgyfa és a forrás, mennyi virág és
madár rikít, mind napsugár-simogatásé
itt és többször, kavicsokon lépések
íve csikordul, elől a tajtékzó
forrás, csökken az oszlop, emelkedik
a tölgyfa, terük körben kibomolva
s az idő alakot-öltő csillag, itt és újból
a fejsze nem érte tölgyfa, mögötte az oszlop
és a forrás, dús lomb közt mennyi madár, ahogy
pereg a séta, most közel a kéz-csiszolta
oszlop, odább a forrás és a tölgyfa, emberi
a séta-forgás, könnyen álomba merít
itt és bármikor, míg a levegő behúzza
karmait és lombos kékségben kering az éden,
ime az örök forrás középen, jobbról az
oszlop, balról a tölgyfa, napsugár-simogatásé
itt és mindig, álomba vakít, ahogy forog a séta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése