Mi van a csillagokban, jó apám?
Tenger, havas hegy, ember is talán?
S akik ott laknak, mondsza, milyenek?
Gyöngék s halandók, mint az emberek.
Hisz azt beszélik, eddig úgy tudám,
Csillagba költözünk halál után.
Nem fűz az éggel össze semmi sem
Nincs út, mely minket oda felvigyen.
S mégis beh ragyogók, beh fényesek!
Nem ott kezdünk-e tisztább életet?
Égből tekintve földünk is ragyog:
De csak távolról, mint a csillagok.
S csillagja nemde van mindenkinek?
Mondd, jó apám, mint ismerheti meg?
Ó, balga kérdés, hóbortos álmok!
A csillagok nagy, végtelen világok.
Ég abroszán ki jártas vagy nagyon,
Mutasd meg, merre fénylik csillagom?
Mondom, leányom, semmiség vagyunk,
S nem több: parány a föld is, hol lakunk.
Sokszor hallottam, s magam is hiszem,
Ha csillag hull, emberhalál esik...
Ó, hogy ez önző, gőgös földi nem,
E törpe fajzat azzal kérkedik,
Hogy egy világ miatta megremeg,
Ha meghal, és bujában tönkremegy!
Még azt az egyet mondd meg, mennyire
Van a csillag himezte ég ide,
Hol annyi lángot látok fényleni?...
Oly távol, elméd el se képzeli.
Mondj együgyűnek, mégis kétkedem.
Lehet-e távol, mit szemem beér?...
Hozzád az ég közel van, gyermekem:
Magába' rejti gyermeteg kedély.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése