Wystan Hugh Auden: Temető blues

Állj meg óra, hallgass telefon, 

Kutya, ne örvendj ízes csontokon, 

Csendet most zongora, s pufogó dobok, 

Hozzák a koporsót, jöjjetek gyászolók.

Szálljon az égre a gép és sírja el ott, 

Vésse az égre a hírt: Ő halott. 

Fehér galambnyakat gyászszalag övezzen, 

A rendőr is fekete kesztyűt viseljen.

Ő volt észak, dél, kelet és nyugat, 

A dolgos munkahét, pihenő vasárnap, 

Éjjelem, nappalom, szavam és énekem; 

Hittem, örök a szerelem. Tévedtem.

Nem kell már a csillag, kinek ragyog? 

Oltsátok ki a holdat, takarjátok el a napot, 

Kiszáradhat az óceán, elpusztulhat az erdő, 

Úgysem hoz már semmi jót a jövendő.

(Seres József fordítása)

Johann Christian Friedrich Hölderlin: Négy évszak

A tavasz  

A messzi magasból újabb nap érkezik le,   

a virradatból már fel is ébredt a reggel,  

mindenkire nevet, felékesítve,     

lágy örömmel telik meg a sok ember.  

A jövő keblében feltárul egy új élet,  

ezer virág tündököl a nagy völgyben,   

boldog napok jele, a Föld már éled,   

s messze száll a panasz a szép tavaszidőben.  

A nyár   

Nem telt le még az év-idő, s szerte a nyárnak   

tágas mezői fényesen, szelíden állnak;  

a rét zöldjével pompázik a tájban,  

végig a hullámzó patak útjában.  

A mai nap hegyen-völgyön át szárnyal     

feltarthatatlanul tova, ezer sugárral,    

s nyugodt felhők úsznak a magas térben,  

az év, úgy tűnik, marad fenségében.  

Az ősz  

A legendák eltávoznak a Földről,    

a szellemről szólnak, mely volt, s vissza fog térni.  

Az emberekhez jutnak el, s a gyors időből   

sokat tanulunk, míg magát emészti.   

A természet minden képét őrzi a múltnak,   

s amint a napok egyre halványulnak   

a nyárban, úgy köszönt a Földre újra az ősz,   

a zápor-szellem ismét fenn az égben időz.   

Sok minden célt ért kis idő alatt ma,   

ekéjével a földműves feltűnik,    

s látja, az év hamar boldogan bevégződik,   

ilyen képekkel lesz teljes az ember napja.  

Sziklákkal ékesített a földkerek,   

nem olyan, mint este a szétfoszló fellegek,  

aranyló nappal ragyog fel az égen,  

s nincs több panasz a tökéletességben.  

A tél   

Mikor láthatatlanok, s eltűnnek a ködbe   

az évszak képei, a tél köszönt be.   

a föld üres, a látvány egyre lágyabb,  

vihar kering, esők mossák a tájat.   

Mint egy nyugodt nap, úgy ér véget az esztendő,   

akár egy kérdő hang, a válaszért esengő,  

majd jő a tavasz, minden újraéled,  

s pompájával ragyog a Földön a természet.   

(Szijj Ferenc fordítása)  

Gárdonyi Géza: Írás a Bibliába - Az Újszövetség Könyve elé -

Ez a könyv a könyvek könyve, 

Szegény ember drágagyöngye. 

Égi harmat lankadtaknak, 

Világosság földi vaknak. 

Bölcsességnek arany útja: 

Boldog, aki rátalál! 

Szomjas lelkek forrás-kútja, 

Hol pohárral Krisztus áll. 

Ez a könyv az örök törvény, 

Királyon lánc, rabon napfény, 

Tévelygőnek hívó harang, 

Roskadónak testvéri hang. 

Elhagyottnak galambbúgás, 

Viharvertnek ereszet, 

Haldoklónak angyalsúgás: 

,,Ne félj: fogd a kezemet" 

Gyermeknek is: ,,Mily szép rege", 

Bölcsnek: ,,Rejtelmek tengere!" 

Fal, - s túl rajta élő hangok, 

Köd, s benn zengő hárfák, lantok. 

Templomok közt legszebb templom: 

Csak megnyitom s benn vagyok. 

Ablakán a Paradicsom 

Rózsáira láthatok. 

Minden fakul, minden romlik, 

Márványvár is összeomlik. 

Bíborleplek ronggyá málnak, 

Dicsőségek füstbe szállnak. 

Csak ez a könyv nem tér porba, 

Mintha volna élő lelke!... 

Ez a könyv a Mózes bokra: 

Isten szíve dobog benne. 

Dutka Ákos: Aki mindig hazahívott

Egész világ jó otthonom volt,

Hová száguldva csalt a képzelet:

Kincses Nyugat s a mesetávol

Ezer varázsú csábító Kelet.

Szomjas szemem falta néha Párizst,

Gázoltam százszor szép Itáliát,

Öleltem szőkét, barna bőrűt,

S ittam a világ minden jó borát.

Mámorba szédült vén fejemmel

Emlékezve, mindez oly széppé fakul,

Mint egy nemes vén erdélyi szőnyeg, -

Ahogy én álmodtam;mindig magyarul.

Egy kéz rajzol rá minden tarka álmot,

Egy kéz vigyázott minden utamon reám.

S a föld, ahol e drága kéz ma porlad,

Mindig hazahívott, haza az Anyám.

Theodor Storm: Valami édes sugalom

Valami édes sugalom,

szép emlék bujkál a szívemben;

hogy honnan támadt, nem tudom,

s hogy mi volt, azt is elfeledtem.

Talán egy nyári délelőtt,

- parányi szívben kicsi gondok -

ültünk az erdőszéli lombok

árnyában, gyermek-szeretők;

a szirt forrása hűsen omlott,

rigó rikkantott s elrepült,

szívemben boldog béke zsongott,

néma szádon meg mosoly ült,

és zölden csillogott a rét. -

Ha nem lepné a messze múlt rég,

ha valahogyan visszajutnék:

ki tudja! - nem ott vár-e még.

(ford: Rónay György)

Wislawa Szymborska: Pillanat (Chwila)

Egy zöldellő domb kaptatóján megyek.

Fű, aprócska virágok a fűben,

akár egy óvodásoknak készült képen.

Az ég ködfátylas, itt-ott már kéklő.

A kilátás a környező halmokra átúszik a csendben.

Mintha sosem lettek volna itt különféle földkorok,

magukban morgó szirtek,

tornyosuló szakadékok,

lángok közt izzó éjek,

sem sötétben gomolygó nappalok.

Mintha sosem torlódtak volna egymásra a mezők,

lüktető lázban,

jeges borzongással.

Mintha valahol máshol háborogtak volna a tengerek,

tépték volna cafatokra a láthatár szélét.

Helyi idő szerint pontosan fél tíz van.

Mind a maga helyén és egyezményes rendben.

A völgyben patak csörgedez, kis patak módjára.

Ösvények húzódnak ösvénymód, öröktől örökké.

Egy erdőnek álcázott erdő örökkön örökké, ámen,

s a magasban madarak szállnak, szálló madarak

szerepében.

Ameddig a szem ellát, a pillanat itt az úr.

Egy eme földi pillanatok közül

fennmaradni rendeltetett.

(Zsille Gábor fordítása)

Rabindranath Tagore: A vándor

Egy poros, gubancos, csapzott hajú őrült kereste a varázskövet. 

Teste már árnyékká soványodott, ajka szorosra zárult, mint szívének örökre bezárult kapuja, szemei világítottak, mint párjukat kereső szentjánosbogarak. Lábainál a végtelen tenger morajlott.

A fecsegő hullámok rejtett kincseikkel dicsekedtek és gúnyolták az őrült vándor süket fülét, aki nem értette beszédüket.

Talán már maga az örült sem reménykedett, de mert a keresés életévé vált, nem pihenhetett.

Ahogy a tenger sem pihen, örökké az elérhetetlen ég felé nyújtogatva karját.

Ahogy egy soha el nem érhető célt kergetve a körbenjáró csillag sem pihen.

Poros, csapzott hajfürtjeivel az őrült is tovább kóborolt a magányos parton keresve varázsköveit.

Egy napon egy gyermek lépett hozzá és megkérdezte: "Mondd, hol szerezted ezt az aranyláncot?" - s derekára mutatott.

Az őrült rábámult - a lánc, mely egykor valóban vas volt, most színarany - nem, nem álom, arannyá változott, csak azt nem tudta, hogy hol, s mikor.

Az őrült vadul öklözte homlokát - hol, ó hol talált rá - tudtán kívül - a varázskőre?

Régi szokása volt, hogy fölszedett minden kavicsot, aztán megérintette vele a láncot, ismét eldobta, anélkül, hogy ügyelt volna a változásra. Így talált rá és vesztette el az őrült a varázskövet.

A Nap lassan leáldozott az égen. Az őrült eszeveszetten, görnyedt testtel, s porba hullt szívvel, mint a gyökerestül kitépett fa visszafordult, hogy megtalálja az elveszett kincset.

Jules Supervielle: Fák éjjel és nappal

Fekete lángú gyertyatartók

árnyak főbiztosai, fák.

gyászos-nagyok hiába vagytok,

testvéreim, csak egy család

vagyunk mi, ugyanaz a fajta,

idegenség nyomakodik

az erekig, a gallyakig,

minden ízünket megrohanja.

Nektek a nedv, nekem a vér,

nektek erő, nekem az ének,

de éj-nap ugyanaz a lényeg,

bennünk a titok lüktet, él,

mennydörgésre s halálra szántan

élünk nagyként és kicsiként

a végtelen bő záporában,

mely egy eget boltoz fölénk.

Föld öleli gyökereinket,

az égbe nyúlik a fejünk,

de, fatörzs-e, bús szív-e, mindegy,

csak magunkban növekedünk.

Szorongás hajt egyforma sorsra,

s a favágó is egy, aki

a földre fog majd dönteni,

s emlékezetünket kioltja.

Szerencse s szél gyermekei,

nincs sem apátok, sem anyátok,

szülöttei az ősanyának,

a Földnek, ős díszei, ti,

magatokat a gyökerekben

s ágakban sokszorozva meg,

markoljátok fenn az eget,

és megkötitek a fövenyt lenn.

Nagy mozdulatlan hercegek,

madarak bizakodva érzik,

hogy fészkük titkát őrzitek

híven ti a kirepülésig.

Bozontos szívetek a sok

szárnyat óvón formálja egyre,

s titkos hűséges íjatok

röpíti őket az egekbe.

Nem ismeritek a szerelmet,

ó, fenséges magányosok,

akiket a föld rabul ejtett,

ó, zsibbadt fa-Narcissosok,

ne fájjon a kalandos élet,

boldog, kit megköt, nem ereszt

a sorsa: jobb halált remélhet,

egy vándor mondja néktek ezt.

(Ford.: Lator László)

Fésűs Éva: Őszi dúdoló

Mit siratsz te kismadár?

Elrepült a drága nyár.

Búzaszem

nem terem,

köd szitál a földeken.

Tarka lepke merre jársz?

Véget ért a lenge tánc.

Itt az ősz,

csendes ősz,

lopva lép a fürge őz.

Béka mondja: kutykurutty!

Kis porontyom menj aludj.

Jó gyerek

nem brekeg,

téli álom lepte meg.

Arszenyij Tarkovszkij: A hó szaga

Az első hó, akár az első szó

 S a gyermek első kacagása,

 Mint szőrme, lágyan csillogó,

 S úgy omlik, oly puhán a fákra:

 Hópelyhecskére prémkabátja.

 És szikrát hány, akár a só,

 Széthintve nyír-, borókaágra,

 De napról napra változó,

 Volt-nincs, csalóka még a hó.

 A tél fehérlő díszruhában

 A fenyőágak közt neszez,

 Gogoli dinnyeillat árad -

 December-lelke lengedez.

 Papírsityakban, rongygúnyában

 Sürögnek, bajszukat szenes

 Dugó cifrázza kackiásra,

 Orcájuk cékla, egyiken

 Professzoros, zord pápaszem,

 Más sodrófát ragad, s a láda

 Bengáli tűz gazdát keres.

 Vámpír, fakír, huszár, cigánylány,

 Kifordított subájú bárány,

 Kenderszakállú szerzetes,

 Lármás csapatban szánra szállnak,

 Kacajra csengettyű felel,

 A téli tájat maszkabálak

 Emlékei özönlik el

 S - egy lélek sincs, s a higanyoszlop

 A fagynak megadja magát,

 S mi füst- és málnaszínű, foszló

 Ködökben indulunk tovább.

 A lepedőkbe gyűrt havas táj

 Kórházszagában lépkedünk,

 S ajkunkra lép, akárha kristály-

 Angyal, fagyott lélegzetünk.

 S csak márciusban enyhül újra,

 S tarkáll, a hó alól kibújva,

 Mint térképen, hegyhát, vizes

 Szurdik, rügyet bontó füzes.

 Letérsz az ösvényről - besüpped

 A lábad, szusszanj hát, pihenj meg

 Az út szélén, hol sár marasztal:

 Benzinszagú a hó tavasszal.

 Benzinszagú minden vidék,

 De Moszkva környékén a hó

 Benzin- és vérszaga maró,

 Ama idők emléke még,

 Amikor a negyvenes évek

 Feltúrt haván a hegy felé

 Kúsztak komor páncélosékek...

 A hóból elszáll már a lélek,

 S mérföldkövek helyett maga

 Marad a hó benzinszaga.

(Baka István fordítása)

Czeslaw Milosz: Hit

Akkor van hit, ha valaki megpillant

Szirmot a vízen, vagy egy harmatcseppet,

És tudja róla: szükségszerű, hogy van.

Lehúnyt szemed bár ámítsa az álom,

Csak az lesz, ami volt már a világon,

S a szirmot tovább viszi a víz sodra.

Akkor is hit van, ha valaki lábát

Megsebzi egy kő, s tudja: a köveknek

Ez a dolguk: a lábunk megsebezni.

Nézzétek: a fák hosszú árnyat vetnek,

Földre hull árnya virágnak, embernek:

Árnyéktalanul nem létezhet semmi.

(Kerényi Grácia fordítása)

Levertov Denise: Jogok

Szeretnék neked adni

valamit amit én csináltam

néhány szót egy lapon - mintha csak

azt mondanám: "néhány kék gyöngy"

vagy: "Itt egy fényes rőt levél úgy találtam

a járdán"

(mert találni annyi mint választani, 

és a választás is tett). 

De olyan nehéz.

Eddig még semmit se találtam

csak a vágyat, hogy adjak valamit. Vagy

régi szavak utánzatát? Az olcsó

és kegyetlen, és ostoba is. Vedd

helyette hát talán ezt- ezt a fél-

ígéretet. Ha

valaha is írok

egyik kicsit jókedvű verset

(spontánat, gyengédet, tétovát,

búsat és pajzánt)

azt neked adom.

(Somlyó György fordítása)

Abdülhak Hámit: Újra Ő (Jine o)

Titkaimat, gondolataimat

Tudod, kedves, hiába hallgatok.

Győzöl rajtam, érted fog el harag,

Gyötrődésemnek oka is te vagy,

A gyógyírt rá csupán te adhatod.

Belőled fakad minden örömem,

Ábrándom, szívem, mondd, mim vagy nekem?

Dolgaimról te adsz hírt, s mi jöhet,

Jövőmet is tudod majd, úgy hiszem.

Méltó immár, ha ezt ismételed:

Habár mindig szívből szerettelek,

Hogy íly angyal vagy, nem láttam sosem.

Belőled fakad minden örömem,

Ábrándom, szívem, mondd, mim vagy nekem?

Minden gyönyöröm belőled fakad,

Minden bajomnak, búmnak kéje, te,

Ha lelkem él, nyugalma csak te vagy,

Ha élek még, létemnek fénye vagy,

Sorsomnak kincse, te kötsz még ide.

Belőled fakad minden örömem,

Ábrándom, szívem, mondd, mim vagy nekem?

(Vidor Miklós fordítása) 

Rab Zsuzsa: De addig

De addig mennyi elfutó vonat,

de addig mennyi vertszárnyú madár,

de addig mennyi mázsás virradat,

mennyi perzselt, koromszárnyú levél,

de addig mennyi testté-lett hiány,

és mennyi karrá-nem-lett ölelés,

falakról visszapattant nevetés,

mennyi sikongó mentőautó,

mennyi gyűrt vánkos, gubanc takaró,

mennyi nehéz kosár, hány temetés,

mennyi betű, mennyi szívpercenés,

hány nem és hány miért és hány soha,

hány mégis, hány azértsem, hány talán,

és mennyi szó, hűvösen cseppenő,

és mennyi szó, torokban, szálkaként,

és mennyi szó, szendergő ekrazit,

és mennyi ékírás a homlokon,

hány irgalmatlan, véletlen tükör,

és mennyi apró vesztett háború,

hány hétfő, hány fél hét és hány kilincs,

mennyi szívetrobbantó csengetés,

mennyi hazajövés, hány elmenés.

De addig, addig, addig is,

de addig, addig is,

de addig is....

Wystan Hugh Auden: Barcarola

Lágyan kis ladik, 

szeld kristályhabjait

hullámzó tengerárnak;

  míg a napra éj

  alkonypírja kél,

     szállj, szállj, szállj, 

és boldogság-szigetre érj.

Zöld fák, dús gyümölcs,

bántatlan álmu föld

dajkál, ha szíved bágyad,

  ringat, nyugtot ád,

  halld a víz szavát:

     zsong, zsong, zsong,

gyermeki dalt dúdol tovább.

Bárány, párduc, őz,

békülten kergetőzz

az erdőn minden állat,

  rügy bimbója lám, 

  szirmot hajt korán, 

     ring, ring, ring, 

felhőtlen égbolt hajlatán.

(Fodor András fordítása)

Czeslaw Milosz: Ezt az egyet

Völgy és fölötte őszi színekbe öltözött erdők.

Egy vándor érkezik, ide térkép vezette el

Vagy talán az emlék. Egyszer, régen, a napon,

Amikor lehullott az első hó, úton errefelé

Örömet érzett, erőset, minden ok nélkül,

A szem örömét. Minden az elmozduló fal,

A repülő madár, a viadukton robogó vonat

Ritmusa volt, a mozgás ünnepe.

Évek múltán jön vissza, semmire sem vágyik.

Egyetlen drága dolgot akar csupán:

Maga a tiszta nézés lenni, név, várakozások,

Félelmek és remények nélkül.

A határon, hol véget ér az én s a nem-én.

(Dabi István fordítása)

Weöres Sándor: Macska-strófák

I

Tigris-csíkos

csinos cirmos,

élő sárga

díványpárna.

II

Kacskafarkú macska,

ha fedne tollacska,

nem volnál te macska,

lennél madaracska.

III

Hajlós testű, fényes szemű,

a macska mindig nő-szerű

Ioan Alexandru: Fénylő fényesség

Fénylő fényesség fénylelő

Liliomerdőből kelő.

Fénylő fényesség ezredévek

Odvából csordult drága mézed

Világokon túlról jövő

És soha meg nem pihenő

Örök hajnal véget nem érő

Fénylő fényesség fényességtől fénylő.

Ki téged vár, szeret, szelíd fény,

S reménykedik téged szeretvén

Hogy egyszer csak, fénylő fényesség

Ránk virradva lész a teljesség

Ki hittel hisz és jöttöd várja

Hárman jönnek el látására.

Fénylő fényesség fénylelő

Liliomerdőkből kelő.

Mennyi éjszaka éjten éje

S világok hulltak feledésbe.

Virrasztásukra egyedül

A fények fénye tündököl.

Fénylő fényesség fénylelő

Idegent idegenítő

Fénylő fényesség égi lép

Századokon át menedék:

Síró kitudott és kivert

Tebenned oltalomra lelt

Szomjas zarándok itala

Szállása voltál otthona.

Fénylő fényesség égi jó

Idegent fölmagasztaló

Fénylő fényesség szent ige

Szállsz a kihunyt föld fölibe.

(Kányádi Sándor fordítása)

Muriel Rukeyser: Szemek az éjszakában

Éjjel az utakon szemek csillogását láttam:

a sötétség, mely engem vett körül, egy fény-

sugarat vetett ki; az a feketeség pedig

szemükhöz volt kegyes: csillámot engedett meg

a macska szemének, a lepkéének levegőt, hogy

fényleni tudjon,

légy mozaikja, rubintszerű rovar, a sohasem

síró szemek,

a földön a szarvasbéka, könnye vér,

az erdő harcosai és foglyai, éber nép

a csaknem teljes sötétben, ahol a fény puszta

ténye

teremt különbözést.

Szemek az úton éjszaka, mint egy rímpár, az út

két oldala;

a kivilágított árnyéktengerfenék,

a sekélyekben gyülemlő villanások, a látvány

gyökérzete, indái, a törékeny csillagok szeme.

És a te szemed az árnyas, rőt szobában,

erdőszag hatol be, változékony idő szava,

és végig a mennyezeten az erdő fényei,

fölöttünk meg a kiáltó madarak és kerek szemük.

És testünkben szeme élőknek és holtaknak, akik

közeli

ajándékot adók: a csillogást mindannyiuk szeméből.

(Várady Szabolcs fordítása)

Nikola Vapcarov: Búcsú

Majd álmaidban meg-meglátogatlak,

mint messzi vendég, kit senki se várt.

Ne hadd, hogy kinn az úton ácsorogjak -

Az ajtót be ne zárd!

Belépek hozzád, csöndben letelepszem,

s csak nézlek, nézlek a homályon át.

És mikor édes arcoddal beteltem,

megcsókollak és úgy megyek tovább.

(Kardos László fordítása)

Wystan Hugh Auden: Séták

Az utcán indulok innen-oda,

ha pletykát hordok valahova,

könyvet hozok, fűrészt viszek

átellenben valakinek.

Bár vissza is csak azt rovom,

és rajta minden lábnyomom,

más most az út, új arca lett, 

mi szándék volt, mostanra tett.

De elkerülöm, ha céltalan 

sétára hívom magam:

ki kétszer is egy útra kel,

halhatatlan kételyt növel.

Milyen angyal, áldás vagy átok,

állít meg ott, hol megállok?

Mi lenne, ha nem itt haladnék,

de egy kilométerrel arrébb?

Nem, ha a lélek bizsereg,

ha felhő vonzza léptemet,

megtett utam vonala kör,

mely kezdőpontja fele tör.

Egy görbület, ez visz haza,

anélkül, hogy megfordítana

és döntésre módot adna,

hogy utamat hol hagyjam abba,

bát erkölcsi kényszernek enged

szokásból csiholva tettet,

mivel ha kapumban állok,

kikerekítem a világot.

A szív kagylója hajlatán

száz yard távolságot kíván

a meghitt dolgok, eszközök

és bármelyik közút között,

hogy húzzon belőle, ha tud,

egyenes T-t, görbe Q-t,

mitől esőben, napsütésben

mindkettőt sajátomnak érzem,

ösvényt, hol más nem járt soha,

de egy idegen lábnyoma

vár régen engem, az övé,

ismeretlen szerelmemé.

(Orbán Ottó fordítása)

Parurj Szevak: Már ez maradsz nekem

Már ez maradsz nekem: kezdetlen kezdetem, 

égetlen égő bűnöm, te bűntelen!

Így ízleli az ujj a halálos penge élét,

így érleli a szív a ki sem csírázott vétkét,

így szűköl istenért hitetlen, térdre bukva,

két fél, mely szétszakadt, egymásra így lel újra, 

huszonöt százada és huszonöt század mulva. 

Így adja mindenét, vagy inkább kér az ember, 

így támad föl megint, ha már meghalni nem mer,

lelkére így szakad  egy másik test terűje, 

hogy legyen kőnehéz, vagy inkább könnyű tőle. 

Így ront barbár sereg, egy órányi időre, 

Rómára - dúlva, mint Attila húnjai - 

de nincs ideje már perzselni-gyújtani!

(Rab Zsuzsa fordítása) 

Franz Grillparzer: Csók

Kezet csókol a tisztelet,

a barátság homlokot, 

arcot az öröm, a tetszés, 

szájat a boldog szerelem.

Csukott szemet az epedés, 

tenyeret a remegő vágy, 

kart, nyakat, a megkívánás;

minden mást az őrület!

(Szabó Lőrinc fordítása)

Wislawa Szymborska: Egykor...

Egykor ismertük a világot innen-onnan:

- oly apró volt, hogy a két tenyerünkben elfért,

oly egyszerű, hogy egy mosollyal leírhattuk,

oly otthonos, mint az imában visszhangzó ősi igazság.

A történelem nem fogadta győzelmi harsonákkal:

- szennyes homokot hintett a szemébe.

előttünk hosszú tévutak álltak,

elmérgezett kutak, keserű kenyér.

Hadizsákmányunk a világról szerzett tudás:

- oly nagy, hogy a két tenyerünkben elfér,

oly bonyolult, hogy egy mosollyal leírhatjuk,

oly különös, mint az imában visszhangzó ősi igazság.

(Zsille Gábor fordítása)

Gevorg Emin: Búcsúzó

Hullámmoraj ringat veled - 

   még egy kicsit hadd nézzelek! 

Ne húnyd le még  napos szemed - 

   hadd nézzelek, hadd nézzelek! 

Hullámverette szirtfokon 

   még csüggök kedves arcodon, 

de minden óra elvehet  - 

    hadd nézzelek, hadd nézzelek! 

Tengerre futnak a hajók - 

    engem is vár egy, vinne már. 

S te kedvesem? Ki lesz veled? - 

   hadd nézzelek, hadd nézzelek! 

Mikor zudul, mikor csitul - 

    mit tudja azt  tengerár! 

Ne süsd le a holdas szemed - 

   hadd nézzelek, hadd nézzelek!

(Rab Zsuzsa fordítása)

Juan Ramón Jiménez: Majd ismét megszületek

Majd ismét megszületek, mint kőtömb,

s téged foglak még akkor is szeretni, asszony.

Majd ismét megszületek, mint szellő,

s téged foglak még akkor is szeretni, asszony.

Majd ismét megszületek, mint hullám,

s téged foglak még akkor is szeretni, asszony.

Majd ismét megszületek, mint tűzvész,

s téged foglak még akkor is szeretni, asszony.

Majd ismét megszületek, mint ember,

s téged foglak még akkor is szeretni, asszony.

(Végh György fordítása)