Az utcán indulok innen-oda,
ha pletykát hordok valahova,
könyvet hozok, fűrészt viszek
átellenben valakinek.
Bár vissza is csak azt rovom,
és rajta minden lábnyomom,
más most az út, új arca lett,
mi szándék volt, mostanra tett.
De elkerülöm, ha céltalan
sétára hívom magam:
ki kétszer is egy útra kel,
halhatatlan kételyt növel.
Milyen angyal, áldás vagy átok,
állít meg ott, hol megállok?
Mi lenne, ha nem itt haladnék,
de egy kilométerrel arrébb?
Nem, ha a lélek bizsereg,
ha felhő vonzza léptemet,
megtett utam vonala kör,
mely kezdőpontja fele tör.
Egy görbület, ez visz haza,
anélkül, hogy megfordítana
és döntésre módot adna,
hogy utamat hol hagyjam abba,
bát erkölcsi kényszernek enged
szokásból csiholva tettet,
mivel ha kapumban állok,
kikerekítem a világot.
A szív kagylója hajlatán
száz yard távolságot kíván
a meghitt dolgok, eszközök
és bármelyik közút között,
hogy húzzon belőle, ha tud,
egyenes T-t, görbe Q-t,
mitől esőben, napsütésben
mindkettőt sajátomnak érzem,
ösvényt, hol más nem járt soha,
de egy idegen lábnyoma
vár régen engem, az övé,
ismeretlen szerelmemé.
(Orbán Ottó fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése