Johann Christian Friedrich Hölderlin: Négy évszak

A tavasz  

A messzi magasból újabb nap érkezik le,   

a virradatból már fel is ébredt a reggel,  

mindenkire nevet, felékesítve,     

lágy örömmel telik meg a sok ember.  

A jövő keblében feltárul egy új élet,  

ezer virág tündököl a nagy völgyben,   

boldog napok jele, a Föld már éled,   

s messze száll a panasz a szép tavaszidőben.  

A nyár   

Nem telt le még az év-idő, s szerte a nyárnak   

tágas mezői fényesen, szelíden állnak;  

a rét zöldjével pompázik a tájban,  

végig a hullámzó patak útjában.  

A mai nap hegyen-völgyön át szárnyal     

feltarthatatlanul tova, ezer sugárral,    

s nyugodt felhők úsznak a magas térben,  

az év, úgy tűnik, marad fenségében.  

Az ősz  

A legendák eltávoznak a Földről,    

a szellemről szólnak, mely volt, s vissza fog térni.  

Az emberekhez jutnak el, s a gyors időből   

sokat tanulunk, míg magát emészti.   

A természet minden képét őrzi a múltnak,   

s amint a napok egyre halványulnak   

a nyárban, úgy köszönt a Földre újra az ősz,   

a zápor-szellem ismét fenn az égben időz.   

Sok minden célt ért kis idő alatt ma,   

ekéjével a földműves feltűnik,    

s látja, az év hamar boldogan bevégződik,   

ilyen képekkel lesz teljes az ember napja.  

Sziklákkal ékesített a földkerek,   

nem olyan, mint este a szétfoszló fellegek,  

aranyló nappal ragyog fel az égen,  

s nincs több panasz a tökéletességben.  

A tél   

Mikor láthatatlanok, s eltűnnek a ködbe   

az évszak képei, a tél köszönt be.   

a föld üres, a látvány egyre lágyabb,  

vihar kering, esők mossák a tájat.   

Mint egy nyugodt nap, úgy ér véget az esztendő,   

akár egy kérdő hang, a válaszért esengő,  

majd jő a tavasz, minden újraéled,  

s pompájával ragyog a Földön a természet.   

(Szijj Ferenc fordítása)