Heinrich Heine: Okos csillagok

Lenn áll a virág, eléri a láb,

legtöbbet el is tiporja:

reája lép, s ha csúnya, ha szép,

durván tapossa porba.

A gyöngy pihen vize mélyiben:

de az ember megtalálja:

lyukasra tűzi s igába fűzi,

selyemzsinór-igába.

Hanem az aranyos szép csillag okos:

silány földünktől távol,

mennyboltja alól, leszögezve jól

a csillag örökre világol.

(Babits Mihály fordítása)

Pilinszky János: Novemberi elízium

A lábadozás ideje. Megtorpansz

a kert előtt. Nyugalmas sárga fal

kolostorcsendje háttered. Kezes

szellőcske indul a füvek közül,

s mintha szentelt olajjal kenegetnék,

érzékeid öt meggyötört sebe

enyhületet érez és gyógyulást.

Bátortalan vagy s ujjongó! Igen,

gyermekien áttetsző tagjaiddal

a nagyra nőtt kendőben és kabátban,

mint Karamazov Aljosa, olyan vagy.

És olyan is, mint ama szelídek,

kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy,

oly boldog is, hisz semmit sem akarsz már

csak ragyogni a novemberi napban,

és illatozni toboz-könnyűen.

Csak melegedni, mint az üdvözültek.

Dsida Jenő: Te harangozol

Hunyd be a szemedet a dombtetőn. 

Megindulsz lassan az űrben, a kék 

levegőben, az őszi lombok hervadt 

szagában. Előbb csöndes úszással, 

lengéssel jobbra-balra, aztán szédületes 

gyorsasággal, káprázatos ívben 

messzire lendülsz, titokzatos szálak 

tartanak, azokon himbálózol 

édesen, fájón, rettenetesen. 

És delet kongat a falu harangja, 

és minden kondulással egyre biztosabban 

érzed, hogy te vagy a harang nyelve, 

és az egész mindenség kék burája: 

egy óriás harang. És öblös kongással, 

testeddel, véreddel, egész valóddal 

te harangozol az egész világnak.

Reményik Sándor: Az én békességem

Ha eljönne a Csoda könnyű szárnyon, 

S szívembe egyszer az a béke szállna, 

Amelyre szörnyű szomjúsággal vágyom: -

Előbb elzárnám a láda fiába.

Tűnődve rajta, hogy ez hogy esett, 

Trónolnék vele a világ felett. 

Nagy-óvatosan körültapogatnám: 

Hogy hát igazán, igazán nem álom? 

Nem riasztja el első mozdulásom? 

De aztán végigvinném a világon: 

Testvér, testvérem, rokonom, barátom, 

Itt, itt a béke, itt van aranytálon!

Itt, itt van mindennek a megoldása, 

Szűnjön szívetek szünetlen sírása! 

És elrendeznék mindent olyan szépen: 

Nem volna sokkal szebb az üdvösségben.

Pilinszky János: Elég

A teremtés bármilyen széles,

ólnál is szűkösebb.

Innét odáig. Kő, fa, ház.

Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.

És mégis olykor belép valaki

és ami van, hirtelenül kitárul.

Elég egy arc látványa, egy jelenlét,

s a tapéták vérezni kezdenek.

Elég, igen, egy kéz elég amint

megkeveri a kávét, vagy ahogy

"visszavonul a bemutatkozásból",

elég, hogy elfeledjük a helyet,

a levegőtlen ablaksort, igen,

hogy visszatérve éjszaka szobánkba

elfogadjuk az elfogadhatatlant.

József Attila: Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,

csorbát, töröttet s ami új, meg ép,

gyermekjátékot, – ó, boldog fogócska! -

s rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla

s kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

hisz zúzmarás a város, a berek…

fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni

és rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,

hogy fölengednének az emberek!

Bella István: Nézz utánam!

Reggel, ha szemed kinyitod, nézz reám,

és nézz reám este, ha lehunyod,

engem nézz, mikor hó suhog,

mikor nyár érce csörgedez a fán.

Csak engem nézz, egyedül, igazán!

Első és utolsó mozdulatod

engem nézzen, mikor már szó vagyok,

s fut, fut velem világ fölött a szán.

Gyeplőim – napvilág párhuzamosod –

éj-nap nyakába vetve, ellobog.

Trappol a fény. Árny dobban árny után.

A sötétség, mint földi ustorok.

De nézz utánam, s én visszafordulok,

átkelek újra érted az éjszakán.

Maria Laina: Jamaica Taverna

Valahogy megváltozott az életünk,

nem odabent lakunk már a városban,

hanem a tenger felé vezető úton.

Estéinket a hold

vándorlása tölti ki,

szárnycsapkodás a dombokon

vizesárok felé baktató lovak.

Ha végül rászánod magad, hogy kövess,

társamul itt tartod az éjszakát

és beköszönt az ősz,

megnyikordul a retesz a sötétben.

Megtanulsz majd imádkozni

erővel, reménytelenül

s e különös érzés

összefonódik majd a természet szigorával.

Ne hozz magaddal sok ruhát, könyvet,

azok itt másképpen számítanak,

a vízhatlan cipőről ne feledkezz el,

mert a ház mögött sártenger van,

sok itt az eső telente.

Most befejezem, vigyázz magadra,

szeretlek nagyon, hiszen tudod.

Rád gondolok az ablak előtt azon a pamlagon,

gondolj az időre, a testre, ahogy öregszik.

Mindez a képzelet dolga,

nincs egyebünk, csak az erős, tiszta örökkévalóság,

mely nem fáraszt, néha azért mégis fáj az ember szeme.

Most becsukom az ablakot,

föltámadt a szél megint.

(Pávai Patak Márta fordítása)

Christine de Pisan: Magam vagyok

Magam vagyok és csak magányra vágyom,

magamra hagyott társam és szerelmem,

magam vagyok, nincs hű uram-barátom,

magam vagyok, haragvón, csendesedten,

magam vagyok gyötrő nehéz hevemben,

magam vagyok, hogy nálam senki jobban,

magam vagyok hívemtől elhagyottan.

Magam vagyok, ha ablakom kitárom,

magam vagyok szobámba rejtezetten,

magam vagyok hallgatni nagy sírásom,

magam vagyok, letörve, ernyedetten,

magam vagyok, bár mind keservesebben,

magam vagyok kuporgón a sarokban,

magam vagyok hívemtől elhagyottan.

Magam vagyok mindenütt a világon,

magam vagyok jártomban s megpihenten,

magam vagyok, hogy nincs ebben se párom,

magam vagyok mindentől elfeledten,

magam vagyok, ha sértést kell viselnem,

magam vagyok, ha könnyem elzokogtam,

magam vagyok hívemtől elhagyottan.

Herceg, most gyűl a bánat csak felettem,

magam vagyok gyásztól fenyegetetten,

magam vagyok sziromnál hervadóbban,

magam vagyok hívemtől elhagyottan.

(Illyés Gyula fordítása)

Eugenio Montale: Találkozás

Ne hagyj magamra, bánatom, az úton,

hová sietve

csap le a puszta tájak

forrón kavargó s tűnő szele; drága

bánat a lankadt fuvalomban: azzal,

az öbölbe kivetve,

hol a nappal búcsúsóhaja száll ma,

köd kel útra, fenn ívet ír le szárnya

egy kormoránnak.

Ott van a torkolat a vízszegény medernél,

hol kő s vakolat törmeléke hemzseg;

kivált elnyűtt tettek torkollnak abba,

sápadt életek, mik túl a határon

nyugodni mennek,

mely körülvesz minket; arcok kiaszva,

ványadt kezek, lovak sora, nyikorgó

kerekek; nem is életek: tenyészet

egy másik, hullámok fölötti árban.

Szikkadt sár lepi útját lépteinknek,

és nem lehet letérni,

mintha sűrű menetbe bonyolódnánk

roskadt boltív alatt, mely földre mintegy

a kirakatok tükrében, tünékeny

fényben száll le, s e fény lábunkra kúszva

rögzíti, s elsimítja újra

az emberhínárt, lengő függönyénél

morajló bambuszoknak.

Ha te is elhagysz, bánat, te egyetlen

élő jósjel a ködös zűrzavarban,

érzem, felém valami halk zaj árad,

mint a mutatóké, mikor az óra

készül, hogy üssön;

s várakozom tétlenül, mozdulatlan,

mint ki félni se képes,

e parton, melyet meglep, hogy a fáradt

hullám többé nem is jön.

Tán visszaszerzek egy arcot: a halvány

fényben ez a szándék valami satnya

faféléhez vezet, amely cserépben

egy kocsma ajtaja mellett tenyészik.

Felé nyúlok, s érzem, mint lesz enyém itt

egy másik élet, mit egy nő alakja

tölt be, kit elvesztettem, s mint az ujjra

gyűrűk fonódnak, levelek helyett rám

hajszálak újra.

És semmi több. Ó, elmerült, ki messze

mégy újra, tőled nem jön üzenet!

Életed még tiéd: gyér fények közepette

szétszórva már. Kérd értem az eget,

ha nem egy városi utcán megyek le,

hanem másik, homályos útra térve,

az elvesztett légben, élők zajában,

hogy közelében érezzen az árnyam,

hogy ne szálljak le félve.

(Kálnoky László fordítása)

Reményik Sándor: Kétféle fájdalom

Én nem bánom a pöröly zuhanását,

Ha reá, mint a gránit, felelek,

Úgy felelek, hogy szikrákat vetek,

Szikrákat, mik lelkemből az égig

Szökkennek - és aztán ottmaradnak,

Elmúlhatatlan fényű csillagoknak.

Én nem rettegek kegyetlen kezétől

A megtermékenyítő fájdalomnak.

Én nem félek a széthulló világtól,

Amíg a lelkem erős sziklafészek,

Én csak széthulló önmagamtól félek.

Attól, hogy sorsom kérdéseire

Nem csendül bennem méltó felelet.

A terméketlen fájdalomnak kelyhe

Múljék el tőlem Uram, ha lehet.

Ady Endre: Vallomás a szerelemről

Hetedhét országban

Nem találtam mását:

Szeretem szép, beteg,

Csengő kacagását,

De nagyon szeretem.

Szeretem, hogy elbujt

Erős, nagy voltomban,

Szeretem hibáit

Jóságánál jobban,

De nagyon szeretem.

Szeretem fölséges

Voltomat e nászban

S fényes biztonságom

Valakiben, másban,

De nagyon szeretem.

Szabó Lőrinc: Ősz

Este van és ősz ... És megállok:

oly hihetetlen ez az ősz!

A régit még szinte elérem,

oly közel van, oly ismerős.

Mint a ma reggel, oly közel van

a régi ősz, a tavalyi ...

Egy év telt el reggeltől estig

és alig  történt valami.

Egy egész év és nyoma sincsen -

az idő egyre rövidebb;

lehunytam szemem: reggel volt,

kinyitom újra: este lett!

Kezdet s vég egybefut ... Óh, hogy

zuhan az élet! hogy zuhan!

Egy perc, és minden összecsap, és

még egy s mindennek vége van.

Arjen Duinker: A kő virágzik

A kő virágzik.

A kő, amely nem tud virágozni,

hogy virágzik az a kő.

Hajtásai sokszínűek.

Mint mikor a hold a felhőre ragyog,

Mint a szemed, kedvesem,

és meleg.

Színes, mint vidám gondolatok,

Sokszínű, mint a láthatárig hullámzó hullámok.

Hogy virágzik a kő,

Hogy virágzik az a kő, amely nem tud virágozni...

Olyan az illata, mint a könnyet űző szélnek,

Magától értetődőség-illata van,

Vérillata,

Sült gesztenye- és

utcai nyüzsgés-illata.

Mint amikor szabadon látsz és érzel,

olyan az illata,

és sokszínű pillangót igéz.

Így virágzik a kő

A kő, amely nem tud virágozni.

Visszatérek,

Visszatérek, kedvesem, elviszem neked egy hajtását.

(Daróczi Anikó fordítása)

Dsida Jenő: Száraz ág

Szép, lankadt novemberi gally,

jó bánat tiszta, lassú míve,

kiről levált a röpke raj

s alatta hajló, száraz íve

maradt hűs, haldokló kezeknek,

magánnyal dús és koldus ág,

melyen csak emlékek rezegnek:

elvégezett szomorúság! -

miért vettelek észre ma

talán először életemben,

mint sokszor elhadart ima

szavát, amely az értelemben

tartalmat nyer és felvilágol?

Miért nincs más rajtad kívül

szememben ebből a világból,

mely elsötétül és kihűl?

Áprily Lajos: Biztató vers magányosságtól rettegő léleknek

Tudom, hogy hull a nap,

örömök szállanak,

kedves fők hullanak,

sírdombok mállanak.

Egy-egy kéz, drága kéz

mindegyre elereszt,

mindennap vereség,

mindennap új kereszt.

Szem mögött szó mögött

gondárnyék feketül.

És mégis: ne remegj -

Nem maradsz egyedül.

Ködödben csillag ég,

gondodból fény terem,

vers-lelkek lengenek

nyomodban ezeren.

Zászlós és halk csapat,

elszánt és bús-szelid

vers-lelkek, viharos,

vadkorban tetteid.

S szűkülő kör mögött,

halkuló ház körül,

mélyülő bú felett

hűség áll őrödül.

Jó lelkek, annyian,

árvák és elesők,

szépséget szomjazók,

kútfődet keresők.

Szédülni nem szabad,

zuhannod nem lehet:

szirten is rózsaág

vigyázza lelkedet.

Tudom, hogy két kezem

nem part és nem erő:

maholnap aszú ág,

szélvert és remegő.

Mentésre ingatag,

tartásnak nem elég -

síkon át, hegyen át

kinyujtom tefeléd.

Örömök szállanak,

kedves fők hullanak,

vén sírok mállanak,

estébe hull a nap.

Szem mögött szó mögött

gondárnyék feketül.

És mégis - ne remegj:

lélek van teveled,

nem maradsz egyedül.

Reményik Sándor: Harag nélkül

Költő-testvérem, a Múzsához menj el, 

Csókold meg helyettem is a kezét,

Mondd meg neki: tudom, már nem szeret, 

De nem haragszom rá.

Ő szent és igaz, szép és szigorú, 

És szeszély nélkül való hajadon, 

Ő tudja, mit csinál.

Ha elfordult tőlem: megérdemeltem. 

Ha nem szeret: rászolgáltam bizonnyal. 

Csak arra kérem őt,

Szeressen ezután is titeket: 

Költő-társaimat. 

Mert nekem most már ti vagytok az élet, 

Bennetek találom meg magamat.

Egyik madár a másiknak dalára 

Igazán akkor kezd figyelni csak 

Ha maga néma lett.

Költő-testvérem, a Múzsához menj el,

Én nem haragszom, hogy már nem szeret. 

Csókold meg helyettem is a kezét.

József Attila: Eszmélet

"Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát

s így mindegyik determinált.

Így él a gazdag is, szegény is,

Így szenvedünk te is meg én is

s még jó, ha az ember haragja,

nem az embert magát harapja,

hanem valaki mást,

dudás a fuvolást,

én téged és engemet te, -

mert mi lenne, mi történhetne,

ha mindig magunkba marna

az értelem iszonyú karma?"

(Magad emésztő...)"

Dsida Jenő: Dal az elmaradt vallomásról

Úgy vágyna hozzád

ezer puha szó,

ezer csudaszó,

színes, szomorú

szerelemmel lázadozó.

Úgy beborítna,

mint földet az ég,

mint fénnyel az ég

a remegő rózsát,

mely lengve, lobogva ég.

S meghal mind, mire

kinyíló ajkamhoz ér,

mosolygó ajkamhoz ér,

csomóba alvad,

mint fagyban a földön a vér.

S megkopva lassan

megyek egy hűs gödörig,

megyek a sírgödörig

s a vallomás is

fakul és üszkösödik,

csak mélyül a csend

s őszibb lesz mind a vidék,

november lesz a vidék

s az egyetlen szép szerelemre

késik a bizonyíték.

...Míg aztán én leszek

fölötted a reggeli fény,

fürtödön alkonyi fény.

szó, ami néma

és mégis költemény,

minden magam leszek,

emlék és friss levegő,

szentség és tág levegő

s az édesbús öröm,

a testeden átremegő,

házad fölött a csillag,

mely álmaidba rezeg,

csillog és szívedbe rezeg,

szerelem, szerelem,

karácsonyfádon gyertya leszek.

Viharban dörgés,

mely lángoló csodákra hív,

háborgó csodákra hív

s egy világnak zengi, mire

kicsi volt s gyönge a szív.

Karom a földre cikázik

haragos villám gyanánt,

csattanó villám gyanánt

s lesújt körülötted

mindenkit, aki bánt...

Szabó Lőrinc: Hajnali látomás

Hajnalig néztem az eget: 

ezer szeme észre se vett.

Pedig rám nézett szüntelen 

s szinte kacérkodott velem,

hogy oly nagy, oly gyönyörű-szép 

az öröktünde régiség.

Hajnalig néztem az eget; 

ezer szeme észre se vett,

bár csöndben megfordult, ahogy 

a csiga lassú csillagok

(száz egybezárt-nyiít végtelen) 

keringtek bennem-kívülem.

Hajnalig néztem az eget 

és lassankint elrémített,

hogy e szárnyas gyöngy-állatok 

rajzása úgy halványodott:

társtalan ültem s üresen 

a rámszürkülő semmiben.

Hajnalig néztem az eget, 

s akkor a húspiros Kelet

hirtelen elhúzta az ég 

maradék csillagfüggönyét, -

szívemben arcod nevetett: 

csordultig megteltem Veled!

A. Sz. Puskin: Téli este

Hóviharok örvényt vernek,

Gyászt az ég magára ölt.

Majd sírni kezd, mint a gyermek,

Majd mint farkas, bőg, üvölt.

Majd belékap a fedélbe

És a szalmát dúlja szét,

Majd mint vándor, késő éjbe

Veri a ház reteszét.

Öreg kunyhónk meghajolván

Szomorúan leborul,

Anyácskám, mért ülsz mogorván

Az ablaknál szótlanul?

Tán a vihar némitott meg,

Mely nyugalmat nem talál?

Avagy fonó-kerekednek

Lágy zaján elaluvál?

Ifju korom ápolója,

Ürítsük ki a kehelyt.

Ha elszáll a bú folyója,

A szív könnyebben felejt.

Zengd el a dalt: - a kis cinke

Hogyan élt a tengeren;

Zengd a lányt, ki mosolyt hintve

Vízért járt szép reggelen.

Hóviharok örvényt vernek,

Gyászt az ég magára ölt;

Majd sírni kezd, mint a gyermek,

Majd mint farkas bőg, üvölt.

Ifju korom ápolója,

Ürítsük ki a kehelyt,

Ha elszáll a bú folyója,

A szív könnyebben felejt.

(Ford:Zilahy Imre)

József Attila: Igaz, őszinte búcsú

Bús fejetekbe űzve jöttem.

Mennykövek civódtak fölöttem.

Láttam két nagy szemet, bogárzót;

A szép leánynak szóltam pár szót.

Tán szóltam néki. Meg sem bántam.

Én soha semmit meg nem bántam.

Nincs tartozásom: Mind adó volt,

Mellyel a világ szűken hódolt.

Abból se maradt semmi másnap.

S panasz se kell, azt adja másnak!

Hogy panaszkodtam néha mégis?

Hát szennyes néha még az ég is!

Átéltem már tizennyolc évet

S láttam, mit ér az emberélet.

Nem tarthat mások akaratja,

Én elmegyek, ha kedvem tartja.

Szeretsz? Ne menjek?... Vérre lestél,

Ó, kínban gyönyörködő testvér!

Octavian Paler: Hiányzó lépés

Csak egy lépés választ el minket.

Nem tudom, e hiányzó lépés

az enyém

vagy a tied.

Te állsz az egyik partján,

én a túlsón,

és közöttünk folyik az éj.

Hogy annyira közel kerüljünk egymáshoz,

és hogy maradjunk annyira távol,

csak egy lépés választ el minket,

s a hiányzó lépésen át

folyton folyik köztünk az éj.

(P.Tóth Irén fordítása)

József Attila: Nagy városokról beszélt a messzi vándor

Nagy városokról beszélt a messzi vándor

Ott az emberek nem ismerik egymást

A katonák se hordanak puskát, hanem a nagy tereken muzsikálnak

Sokan gyűlnek oda, a gyerekeket magasra tartják, ugy hallgatják

Meghallgatják, aztán odahaza elmesélik, milyen szép volt

    és azok is örülnek neki

A lányok ott is kinevetik a fiúkat, de azért szeretik őket

Fényes nappal is szeretik egymást

Nagy hidak vannak, amelyeken el lehet álldogálni és nézni

    a vizet meg a hajókat

Úszkálnak ide oda, az utasok meg hangosan fölkacagnak

Hirtelen elhallgatnak s úgy nézik a nagy vizet, amint

    komolyan elmegy a hullámok alatt

Azok meg csillognak, mint a pengék

S olvashatni a gyönyörű könyveket, akkora nagy a világosság

Pedig már egészen beesteledett.

Rainer Maria Rilke: Midőn mint szárnyveréstől

    Midőn mint szárnyveréstől reszket,

      remeg a langyos alkonyat,

      szeretnék menni egyre messzebb,

      egész a völgyig, mely alatt

      a magány bíborába rejtett

      vágy táruló kertként fogad.

      Talán ott megtalállak téged.

      S e vágyakkal gyötrő sebet

      beköti félénk igyekvésed.

      Zöld mélységekbe húz kezed,

      míg vándorbotomon fehéret

      nyitnak a lobbanó szelek.

  

      (Fodor András fordítása)

Reményik Sándor: Néha ingerkedik...

Néha ingerkedik velem a sátán, 

S szól:

Minek szórod így, balgán szerteszét, 

Mutatva úton-útfélen

Az álmaid, s mindent, mi benned szép? 

És tornyosul bennem egy őrült vágy: 

Mindent, amit elszórtam, visszakérni. 

S az ércemmel a mélybe visszatérni. 

Ne hordozzák körül, mint véres kardot, 

És kicsorbultan, ne dobják majd félre;

Mert minden hiú: tisztesség, dicsőség,

És az áldozat omló, meleg vére,

És egy jó van: a béke. 

Ne legyek átjáró-ház, nyitott szín,

Ahová minden jött-ment betekinthet,

Látva, hogy terem az öröm, s a kín,

És nevetve, mi nekem szent: a kincset. 

Ne jöjjenek az irigység-darázsok,

Kiknek raja a gyümölcs körül dong,

S ne jöjjenek az apró tű-szúrások,

Mik jobban fájnak, mint egy vasdorong! 

Inkább semmi se jöjjön,

És az el nem sírt könnyek tengere

Bennem iszonyú áradattá nőjjön! 

S az el nem dalolt dalok óceánja

Zúgjon és hömpölyögjön bennem,

Mint egy elzárt, külön világba'! 

Ne tudjon rólam senki semmit,

Tán egy-egy drága lélek még...

S csak önnön lelkem sziklái verjék vissza

A hangom,

Mint a legördülő kő dörejét!

Heinrich Heine: Lazarushoz

Már látom, hogy a homokóra

Fösvény fövenye lepereg,

Én asszonyom, ki angyalom vagy,

Jön a halál és én megyek.

Kegyetlenül kitép kezemből,

Itt nem segít ellenkezés,

A lelket tépi ki a testből

S a szegény lélek belevész.

Kikergeti a régi házbul,

Hol oly örömmel lenne még,

Hová megyek? - remegve kábul

És nem találja a helyét.

Ezen már én úgysem segítek,

Akárhogy jajveszéklek is,

A férfi és nő, lélek és test

El kell, hogy váljon végre is...

(Juhász Gyula fordítása)

Kaffka Margit: Híradás

Fenn húnyik a csillag,

Fenn ébred a hajnal,

Tollászkodik sebten

Sokszáz pici angyal.

Omlása-bomlása

Rózsafellegeknek...

Rózsafellegekbül

Pihe-ágyat vetnek.

Bontják, teregetik

Széltibe, hosszába,

Itt is, ott is leszakadoz

Halovány foszlánya.

És hullong és szálldos

A hajnali légbe,

Úgy csapódik szép leányok

Álmodó szemébe.

És ihol, valahol

Egy virágos ablak

Orgonavirági

Összebólogatnak.

S egy súgja a másnak:

- Csak halkan, csak lágyan,

Fehér lányszobába

Fehérhabos ágyban

Pihegő leánynak.

Ma vagyon az első

Szép hajnali álma,

Igézetes, édes

Szerelemről való

Boldog álmodása.

József Attila: Önarckép

Dacos, vad erdő sűrű nagy hajam.

Már meggyötörte asszonyujj viharja,

Forró száj baglya néha megzavarja.

Alatta zúg a gondolatfolyam.

Milyen mély medrű, nem tudom, de mély.

Hitek szirtjét bús iszapjába mossa,

Nagy homlokom a Vaskapu-szorosa,

Hol rég utat vágott a szenvedély.

Zord partján - csókhíd szépen szökne itt,

Melyen portyázni víg asszony-tatár megy -

Örök-zsibongó, vijjogó madárhegy:

Sötét gond rakja barna fészkeit.

Szívemben vágyhegylánc, jaj-kráteres;

Még forró, fülledt nyár vonaglik völgyén

S dermedt, havas csúcsán "Ember"-t üvöltvén

Egy őrült lélek máglyákat keres!

A. Sz. Puskin: Téli Reggel

Csodás idő: fagy - napsütésben,

s te szenderegsz még, drága szépem?

Kelj fel, elmúlt az éjszaka.

Még álom rezg szemed tavában,

ébredj észak szép hajnalában,

s kelj föl, mint Észak csillaga.

Az este még, tudod, vihar dúlt,

a szél felhőt kergetve zajdult...

A hold, a sápadt és sovány,

sárgán bujkált felhők nyomában...

Te búsan ültél kis szobádban,

de mindez elmúlt mára, lám.

Ma kéklőn domborul a mennybolt,

a hó leplén nincs csöppnyi szennyfolt,

szűzen fehérlik rajt a fény;

csak távol erdők barna fátyla,

sötétlik a zöld fenyők sudárja,

s a nap sétál a tó jegén.

Borostyánszínű fényben fürdő

szobánkban izzik már a kürtő,

a kályhatűz vígan recseg,

be jó is itt a langymelegben!

De még jobb lesz a friss hidegben

szánkázni, kedvesem, veled.

Tüzes csikó röpíti szánunk,

hajrá, vidáman messze szállunk,

a tarlót is bejárjuk ott,

hol nyáron zöldelt, és az erdőt,

a nemrég lombosan merengőt,

s minden szívünkhöz nőtt zugot.

(Lányi Sarolta fordítása)