Az ellenség - ráadásul veszedelmes ellenség! - a következő hónapban jelent meg az erdőben. Az Öreg Veréb novembernek mondta az új hónapot, s hozzáfűzte, hogy ez a harmadik és utolsó hónapja az ősznek.
Az ellenség félelmetes volt, mivel láthatatlanul ólálkodott körülöttük. Az erdőn hullani kezdtek a apróbb-nagyobb madarak, de még egere, nyulak is. Elég volt ha elbámészkodott valamelyik kis állat, vagy elmaradt a csapatától egyik-másik madár - akár éjjel, akár nappal -, már pusztult.
Senki sem tudta, ki lehet a titokzatos ellenség: négylábú? Madár? Ember? De rettegtek tőle valamennyien, róla beszélt, suttogott az erdő minden vadja, madara. Az első havat várták, hogy a havon hagyott nyomai után felkutathassák.
Az első hó azonban este hullott le. Másnap reggel pedig megint hiányzott egy nyúlfióka az erdőben.
Csak az egyik lábacskáját találták meg. Körülötte, a már olvadozó havon, félelmetes, nagy karmok nyomai látszottak. Vadállat karmai is lehettek, nagy ragadozó madár karmai is.
Más nyomot nem hagyott a gyilkos: se tollat, se egy szőrszálat.
- Félek - mondta Picinyke Cicellének. - Jaj, de nagyon félek! Gyere, kerekedjünk föl az erdőből, mert még utolér ez a rettenetes, láthatatlan gonosztevő!
Elröpültek a folyópartra. Odvas, öreg fűzfák voltak ott, meghúzódhattak bennük.
- Jobb itt - mondta Picinyke. - Ez itt nyílt mező. Nem tud észrevétlenül idelopakodni az ellenség, mint a sötét erdőben. Már messziről, meglátjuk és elbújunk előle.
És ott ütöttek tanyát a folyóparton.
Már oda is megérkezett az ősz. Lefoszlott a levél a rekettyefüzekről, megbarnult, elfonnyadt a fű. Néha hó esett, el is olvadt. A folyó még futott, de reggelente már jéghártya vonta be. eltűntek a partról a szalonkák is. csak a vadkacsák maradtak. Azt hápogták, hogy itt húzzák ki a telet, ha a folyó nem fagy be egészen. A hó pedig hullott, egyre hullott, és már nem olvadt el, hanem egyre nőtt.
A két cinke nyugodtan éldegélhetett volna a folyó partján, ha nem támad megint riadalom: egy éjszaka nyoma veszett egy kacsának. A folyó túlsó partján bóbiskolt, a csapat legszélén.
- Ő volt - dadogta ijedten Picinyke. - A Láthatatlan! Eljut mindenhova: erdőbe, mezőre, ide is, a folyóra.
- Láthatatlan lények nincsenek! - oktatta Cicelle. - Majd én kinyomozom, megállj csak!
Egész nap az öreg rekettyefüzek csupasz ágain sürgött-forgott, magas leshelyéről figyelte a titokzatos ellenséget. De nem vett észre semmi gyanúsat.
A vadkacsák a következő éjszaka vándorútra keltek.
Picinykének akkor végre sikerült rábírnia Cicellét: költözzenek el ők is a folyópartról.
Hiszen az ellenség könnyen átjuthat hozzájuk a jégen. Picinykének úgyis el kellett repülnie a városba, megkérdezni az Öreg Verébtől, hogy hívják a a következő hónapot.
(Fordította: Rab Zsuzsa)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése