Ott ülnek folyton ők a kőpadkán öten,
gyertyájuk ég.
Ott várják jönni őt, hogy küldi s eljövend,
a messzi ég.
Orcájuk egyre fogy, csak szemük holdja nő,
míg napra éj
múlik, ott ülnek ők, öt bölcs szűz, csupa kő
és szenvedély.
Hisz meg van írva, hogy értük jön hitvesük,
eljön a nap.
Azóta ülnek így, le nem zárul szemük,
virrasztanak.
Öten a kőpadon, egyenes derekuk
a falhoz ér.
Öten, dermedt szemük árkában könny se fut,
csak száraz ér.
Kacér nővéreik lángjából mi maradt:
görbécske láng.
Szóltak: gyertek velünk, ezer édes kaland
vár még miránk.
Laure, Tiphaine, Bérengère, Ursula
és Cordula,
erdőben táncoló, szélfújta, ostoba
öt szép ruha.
De rajtunk szűzi öv, karunk kinyújtva vár,
tüzünk örök.
Kiért ez öt hideg, hótiszta gyertyaszál
térdünk között?
(ford: Tóth Krisztina)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése