Ne hagyj magamra, bánatom, az úton,
hová sietve
csap le a puszta tájak
forrón kavargó s tűnő szele; drága
bánat a lankadt fuvalomban: azzal,
az öbölbe kivetve,
hol a nappal búcsúsóhaja száll ma,
köd kel útra, fenn ívet ír le szárnya
egy kormoránnak.
Ott van a torkolat a vízszegény medernél,
hol kő s vakolat törmeléke hemzseg;
kivált elnyűtt tettek torkollnak abba,
sápadt életek, mik túl a határon
nyugodni mennek,
mely körülvesz minket; arcok kiaszva,
ványadt kezek, lovak sora, nyikorgó
kerekek; nem is életek: tenyészet
egy másik, hullámok fölötti árban.
Szikkadt sár lepi útját lépteinknek,
és nem lehet letérni,
mintha sűrű menetbe bonyolódnánk
roskadt boltív alatt, mely földre mintegy
a kirakatok tükrében, tünékeny
fényben száll le, s e fény lábunkra kúszva
rögzíti, s elsimítja újra
az emberhínárt, lengő függönyénél
morajló bambuszoknak.
Ha te is elhagysz, bánat, te egyetlen
élő jósjel a ködös zűrzavarban,
érzem, felém valami halk zaj árad,
mint a mutatóké, mikor az óra
készül, hogy üssön;
s várakozom tétlenül, mozdulatlan,
mint ki félni se képes,
e parton, melyet meglep, hogy a fáradt
hullám többé nem is jön.
Tán visszaszerzek egy arcot: a halvány
fényben ez a szándék valami satnya
faféléhez vezet, amely cserépben
egy kocsma ajtaja mellett tenyészik.
Felé nyúlok, s érzem, mint lesz enyém itt
egy másik élet, mit egy nő alakja
tölt be, kit elvesztettem, s mint az ujjra
gyűrűk fonódnak, levelek helyett rám
hajszálak újra.
És semmi több. Ó, elmerült, ki messze
mégy újra, tőled nem jön üzenet!
Életed még tiéd: gyér fények közepette
szétszórva már. Kérd értem az eget,
ha nem egy városi utcán megyek le,
hanem másik, homályos útra térve,
az elvesztett légben, élők zajában,
hogy közelében érezzen az árnyam,
hogy ne szálljak le félve.
(Kálnoky László fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése