Valahogy megváltozott az életünk,
nem odabent lakunk már a városban,
hanem a tenger felé vezető úton.
Estéinket a hold
vándorlása tölti ki,
szárnycsapkodás a dombokon
vizesárok felé baktató lovak.
Ha végül rászánod magad, hogy kövess,
társamul itt tartod az éjszakát
és beköszönt az ősz,
megnyikordul a retesz a sötétben.
Megtanulsz majd imádkozni
erővel, reménytelenül
s e különös érzés
összefonódik majd a természet szigorával.
Ne hozz magaddal sok ruhát, könyvet,
azok itt másképpen számítanak,
a vízhatlan cipőről ne feledkezz el,
mert a ház mögött sártenger van,
sok itt az eső telente.
Most befejezem, vigyázz magadra,
szeretlek nagyon, hiszen tudod.
Rád gondolok az ablak előtt azon a pamlagon,
gondolj az időre, a testre, ahogy öregszik.
Mindez a képzelet dolga,
nincs egyebünk, csak az erős, tiszta örökkévalóság,
mely nem fáraszt, néha azért mégis fáj az ember szeme.
Most becsukom az ablakot,
föltámadt a szél megint.
(Pávai Patak Márta fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése