Hepp Béla: Várlak

Szeretlek ha néha is csak látni téged,

szeretem, ha a hétköznapod elmeséled,

olyan jó hallani rólad,

tudni, hogy éppen mit csinálsz, hol vagy,

szeretem várni, hogy hozzád bújjak,

és álmodhassak újat, újat...

Mihai Eminescu: A csillagig

A csillagig, mely este kel,

Az út oly véghetetlen,

Hogy ezredévek múlnak el,

Míg fénye ide lebben. 

Lehet: már régen kialudt

A kéklő távolokban,

De rezgő fénye, a hazug,

Egünkön csak ma lobban. 

A csillagkép, mely régen holt,

Lassan suhan az égre;

Amíg nem látta senki: volt,

Ma látjuk már: de vége. 

Épp így: ha béna és süket

És éjbe hullt a vágyunk,

A holt szerelmek fényüket

Még küldözik utánunk.

(ford: Dsida Jenő)

Móra Ferenc: Rózsák mellé

Ha én lehetnék az idő,

de jó is lenne néked!

én téged, szépséges szívem,

szépséged teljességiben

jaj, hogy megőrzenélek!

Ha én lehetnék az idő,

fejed fölött megállnák,

hogy nyarad sohse múljon el,

hogy hozzád sohse jusson el

az ősz, a tél, az árnyék.

Ha én lehetnék az idő,

virág virágra kelne,

ahol a lábad földet ér

s az örök ifjúságodér'

mind téged írígyelne.

Ha én lehetnék az idő,

ó, éltem rózsaszála,

tisztán, fehéren és üdén

röpítenélek által én

a halhatatlanságba! 

Vincas Mykolaitis-Putinas: Isten veled

Hideg van a mezőn. A deres reggel

ösvényemet befonja gyökerekkel,

sárga borostyán és ezüstfehér lomb ad

szememnek csillogást, szívemnek nyugodalmat.

Már fújni kezd a hűvös illat-hullám az erdőn,

a lombok sűrűjébe vad sárga förgeteg jön -

zúgják a görcsös hársak s a juharlevelek:

Isten veled, Isten veled.

Megyek. Az ég visszagondol a napra,

s a zöld lomb szívesen lelne rá a tavaszra,

de elment már a nap, a dal s a szerelem,

és foltot hagy a dér a mélyzöld levelén.

S kinek szívét ma még a nap bája igézi,

és álmában csodás páfrány virágát tépi,

fölébred, s keserűn látja meg a deret.

Isten veled, Isten veled.

Virágok nincsenek. De színek szerte,

mintha magad hintenéd szét a kertbe.

Feledve a virág, letépve a levél.

De a csupa sugár nap felkél s újra él.

Csendes öröm nyugoszt, és visszakocsikázunk,

és téged, szomorú színek játéka, áldunk,

hogy még egy óra volt, mit szívünk nem feled.

Isten veled, Isten veled.

Megyek haza. Otthonom híva int.

Hű küszöbére teszem lábam megint.

Az ablakot behajtom, bezárom a kaput,

és mikor a szeles alkonyat körbefut,

jó fellapozni a tűznél a gyűrt levélkét,

hová a hő napok szenvedélyüket vésték,

s halkan sóhajtani a holt tüzek felett:

Isten veled, Isten veled.

(ford: Bede Anna)

Lord Alfred Tennyson: Nappali álom - Az alvó szépség

1.

Lábáig év meg év után,

míg hever ágyán egymaga,

átnőve bíbor paplanán

árad el éjsötét haja.

Elbűvölt teste kétfelén

a gyöngypártából szétkereng:

a gazdag, álmos, enyhe fény

a göndör fürtön meg se leng.

2.

A csillaghímes takaró

lankadt selymével tagjait

formázza, fürtje szakadó

éjzáporából kivakít

karja lágy árnya, s nagy szemű

gyémántkösöntyűvel lobog:

a csöndet vággyal tölti hű

szépsége, fénnyel a napot.

 3.

Alszik: s pihegés a terem

holt legét nem rebbenti meg,

egy illatos tincs ott pihen

keblén, és nem vall ütemet.

Alszik: s párnája a puha

nyomástól két dagadt halom.

Alszik, s nem álmodik: csupa

forma és teljes nyugalom.

(ford: Babits Mihály)

Octavio Paz: Szerelmesek

Itt fekszenek a fűben:

egy lány meg egy fiú.

Narancsot esznek, csókot váltanak,

mint a habokon változik a tajték.

 Itt fekszenek a parton:

egy lány meg egy fiú.

Citromot esznek, csókot váltanak,

mint felhőkön változik a tajték.

 Itt fekszenek a földön:

egy lány meg egy fiú.

Nem beszélnek, csókot se váltanak,

csöndre váltják a csöndet.

(ford: Somlyó György)

Veikko Antero Koskenniemi: Nézd, ó lelkem, a nap mind föllebb szárnyal az égen!

Nézd, ó lelkem, a nap mind följebb szárnyal az

égen, lenn marad utca, tető meg a városi kőfal,

sok hazug évszázad s csalt érzék kínjain is túl

 csillan a hajnal!

Nézd, ó lelkem, amit gyors élet nyújthat, az üdvöt!

Végtelen isteni templom ez, így van előttem,

hangtalan áhítatú örök ívet boltoz alatta

 mesteri szellem.

Nézd, ó lelkem, az éjszaka csúcsán hajnali fény

gyúl, gyász-színű perceken éled a béke s a vígság,

sok hazug évszázad s hazug élet költ ki,

te végső tiszta igazság!

(ford: Kőháti Zsolt)

Algimantas Baltakis: A tél grafikája

Tetszik nekem, a költészet ha száraz,

mint puskapor,

mint park tél idején,

mikor a természet pőre s kopár lesz,

s kontrasztokból alkot hőskölteményt.

Mindegyik ág kihúzva élesen,

fehér háttéren tusban feketéllik;

a csupasz lényeg, az tetszik nekem,

ha drapéria, felhang nem kísérik.

A szubtilis ősz untat már nagyon

s fényjátéka, az impresszionista,

midőn a való fát itt láthatom,

s csalókán néz a vízből párja vissza.

Talán ezért könnyebb lélegzenem,

mikor kopasz göröngy ropog alattam,

s nem kétértelmű a fa. És te sem,

hanem ott állsz, ahol pontos helyed van.

(ford: Tótfalusi István)

Őri István: Tündérkapu előtt

Amikor felmentünk a Tündérlépcsőkön a Tündérkert Kapujához és bekopogunk az Ajtón, a Tündérkapus megkérdezte: 
- Hát ti mit akartok itt? 
- Be akarunk menni! - feleltük neki. 
- Miért akartok bejönni? 
- Mert betakart a világ és nem kapunk levegőt. 
- És gondoljátok, hogy itt bent jobb lesz? 
- Tudjuk, hogy jobb lesz! 
- Ej, Ej! Honnan vagytok ilyen biztosak a dolgotokban?! Hisz még sosem jártatok a Kertben. 
- Nem jártunk, de a mesékben azt olvastuk, hogy a Tündérkertben minden szép és jó. A Kertben tündérek laknak és a virágok örökké nyílnak. 
- A mesék azok csak mesék! Némelyik csak kitaláció. Hátha ez is csak egy mese a sok közül. 
- Nem! Ez nem olyan mese! Ez valóság! Azért jöttünk ide! 
- Ej, Ej! Honnan tudjátok, hogy ez valóság? 
- Mert vannak valóságos mesék is. 
- Valóságos... mesék?... Furcsa... De igazatok van! - adta be a derekát a Kapus. - A Tündérkert valóság, a Kapu is valóság, a szép is valóság. Gyertek hát be, és éljetek! 
A Kapu kinyílt és mi beléptünk a Kertbe, ahol megáll az idő, megáll a lépés, megáll a mozdulat, mert ott bent minden örök. Tettünk néhány lépést, mire az előbbi Tündérhang újra faggatózni kezdett. 
- Na, ilyennek gondoltátok a Kertet? 
- Nem! - feleltük egyszerre. 
- Nem-e?! - kiáltott fel a Kapus csodálkozva. - Aztán milyennek gondoltátok? 
- A mesékben sok mindent leírtak a Kertről. Még képeket is tettek a történetek mellé. Kitalált képeket, mindenféle képeket, ki hogyan képzelte a Tündérkertet, kinek milyen volt a saját Kertje. Volt, aki regényesen írt a Kertről, volt, aki tudományosan. De azok csak szavak voltak, mondatok és mozdulatlan, halott képek. Ez pedig itt a valóság, amely mellett a szavak elenyésznek, a mondatok lényeggé szelídülnek, a képek életre kelnek, mint ahogy minden és mindenki él, aki a Kertben talál otthont. A Tündérkert valóságos és örök! Végtelenül több, mint a mesék, a legendák, az elemzések. Végtelenül több és jobb, mint a világ! 
- Aha... - dünnyögte a Tündérkapus. 
- Jó, hogy beengedtél minket. Köszönjük! Ha vissza kellett volna fordulnunk, útközben meghalunk. 
- Igen, tudom... - felelte elgondolkozva a Kapus. - Már akkor is tudtam rólatok, amikor a világban voltatok, s akkor is, amikor elhatároztátok, hogy eljöttök hozzám. Láttam a lépéseiteket a Tündérlépcsőkön, hallottam szívetek egyre szaporább dobogását, s tudtam, szívetek hangja nem az út fáradalmaitól erősödött fel, hanem a várakozás izgalmától. Láttalak benneteket megpihenni a fák alatt, majd tovább menni végső erőtökkel, hitetekkel és bizalmatokkal, hogy itt Életre leltek. És akkor is láttalak benneteket, amikor megálltatok a Kapu előtt, mert nekem az anyag nem akadály, a Kapu és a falak nem határok, mintahogy nektek sem lesznek azok. 
Most menjetek a Csend-sarokba és pihenjetek. S amikor úgy érzitek, mindent elmondtatok egymásnak, gyertek vissza a Tündérek közé, mert akkor már ti is egy lesztek közülük, látással, varázserővel, szeretettel és bölcsességgel eltelve. S akkor tüzet is gyújthattok a lelketekkel és elmehettek ki a világba, idevezetni azokat, akik vágyják, de nem lelik az utat felénk. És ha visszatérve a fájdalmak szürke völgyéből erőtlennek érzitek magatokat, újra vár a Csend-sarok, a röpke madarak és a bűvös Pad, amely pihentet, átalakít és új élettel tölti meg lelketeket. 

Menjetek, hát és éljetek! 

És mi kéz a kézben elindultunk a Csend-sarok felé.

Fernando Pessoa: Telehold

Órák járnak a fasorban,

Selyem-uszályt vonva porban,

Ruhájuk uszálya álom,

Végig a lomha sétányon,

Kéklik felettük a holdfény...

Halljuk, elhal fenn, halott lény -

Elhal, ám el mégse halkul -

Mámoros fuvola, dalt fúj,

Nem halljuk, csak hisszük éppen,

Hogy íme, hallani szépen,

Tovazúdul, mint a hullám...

Remeg a csend hangja múltán...

(ford: Lackfi János)

József Attila: Homály borult az erdőre

Homály borult az erdőre,

a csend susog ki belőle.

Denevér száll, szól a kuvik,

lassan a hold előbúvik.

Idő múlik, felhők jönnek,

egyenesen az erdőnek.

Ott megállnak, némán várnak:

áldást adnak a határnak.

Majd legyőzi őket a hold:

tolvaj éjbe fénykévét told.

De lassanként sápad fénye:

futtatja a nap fölénye.

Tülköl a gyár, szól a madár:

"Talpon legyen mindenki már!"

Hol van az éj? A múlté lett:

újra itt van, él az élet.

Őri István: Egymásra hajló fák alatt

Egymásra hajló fák alatt 

léptünk tétován halad 

néha sietünk, néha megállunk 

néha csodákra várunk 

néha mozdul a kezünk 

néha összevillan a szemünk, 

majd megyünk tovább 

s nem nézünk egymásra, 

mert nem szabad 

hátunkon a múlt halad 

s igazítja lépteink...

Egymásra hajló fák alatt 

léptünk tétován halad 

s ha kezünk véletlen összeér, 

a fák lényegtelenné válnak 

a tétova léptek Rád találnak 

csak merjük, mit szabad, 

ami lelkünkből fakad, 

s mit a szív követel: 

el nem engedni szép kezed, 

mert az út és az idő halad 

s mindjárt valahova érünk 

ahol az lesz, mit ketten remélünk, 

vagy más... 

ott csak mi leszünk 

és lesz folytatás 

vagy útelágazás... 

merjük hát, mit a szív akar 

szorítsuk egymás kezét 

keressük egymás szemét 

s mindent, mi Te vagy, mi szép 

s ha megtaláltuk, érintsük erővel 

beszéljünk hozzá hangtalan mesét 

ne féljünk próbálni forró ölelést, 

hiába ordibál a múlt 

mert egyszerre minden más lett: 

a fák levele lassan mind lehullt 

s velük a szabályok, velük a múlt 

szabadok vagyunk a fák alatt! 

nem szól senki, nem figyelnek szemek 

nem követik életünk elmúlt életek 

szabadok vagyunk, Te meg én! 

jer hát felém, mert a pillanat szalad 

a táncoló fák alatt...

Amy Lowell: Imaház a hegyen

Őrült vagyok, vagy nagyon fáradt,

hogy a vasúti sin mögött a kék öböl átívelése

szememnek olyan éles és édes, mint egy váratlanul feltörő dallam,

és a városi tér csepp fái fölött a fehér templom, a látvány,

úgy ejt zavarba, mint ha az volna a Parthenon.

Tisztán, hallgatagon, királyi véglegesen,

portikuszának oszlopait óvatos eleganciáig finomítva

eluralog a gyönge fákon,

s tornyának feltüremkedése

hűvös és elfogulatlan

az engedékeny égbolt közegében.

Különös imaház,

megáll egy pillanatra a hitvány hegytetőn.

Nézem, ahogy a torony átsepri az eget,

szédülök, amint elmozdítja az eget;

nézhetnék árbocot is,

ahogy a csattanó sudárvitorlák

nekifeszülnek a megkurtított szélnek;

vizsgálhatnék teaszállító hajót,

amint behúz a kék öbölbe

Kantonból visszaútban,

s a hajófenék teli kék és zöld porcelánnal,

és egy kínai kuli a korláton áthajol

s a fehér toronyra bámul

csüggedt, tenger-csigázta szemmel.

(ford: Gergely Ágnes)

Fernando Pessoa: Pillantásom kék, miként az ég

Pillantásom kék, miként az ég

Békés, mint a napsütötte víz.

Kék és békés,

Mert nem kérdez és nem retteg…

Ha kérdeznék és rettegnék,

Nem sarjadna új virág a mezőkön,

Semmi nem változna szebbé a nap alatt…

(Még ha sarjadna is új virág a mezőkön,

És szebbé változna minden a nap alatt

Én akkor is kevesebb virágot éreznék a mezőn,

És rútabbnak látnám a napot…

Mert minden olyan, amilyen s ahogy van, olyképpen létezik,

Jó, elfogadom, de meg nem köszönöm,

Ne látszódjék úgy, mintha rágódnék mindezen…)

(Döbrentei Kornél fordítása)

Rejtő Jenő: Égő vágyak... (Lázas sóhajom hozzád)

Ma éjjel Velencében jártam

Az álmom szép volt, színes, csillogó

A szerelem nagy, szent templomát láttam

És szívemről felolvadt mind a hó

A vágy templomában oltárkép állott

S előtte térdeltem én könnyezőn

Feléd a vágyam hő imába szállott

S a kép felém közelget remegőn

Az oltárkép te voltál szent csodám

Imádott tested két karomba hullt

Az ajkadon ott remegett a szám

És forró vágyam vad csókokba fúlt.

Csodás szemedben kigyulladt a láng

S a csókod tüze perzselte a vérem

Vad vágyam mohó volt és falánk

S a tested adtad, mit imámba kértem

És aztán jött egy nagy szent pillanat

Az első csodás beteljesülés.

És aztán... mindez, csak álom maradt.

Mert jött a bús, fájó ébredés -

Élet! forró vágyak bakója vagy

Kacagj rajtam; hisz én könnyezem

Vagy elvigyél, vagy messze elmaradj

De lassú tűzön ne égesd szívem

A boldogság egy álomkép csupán

Mit távolból imádhatok csak én

Forró asszonyt nem csókolhat a szám

Az élet szépet nem hoz én felém

Az éjszakám a forró könnyek násza

Az életem egy nagy szent akarás

A forró tested vérző szívem álma

Te vagy a vágy, egy őrjítő varázs

Ha forró tested két karomba zárnám

S beléd csókolnám mind azt ami fájt,

Ha hozsannára két karom kitárnám

Akkor nem várnám annyit a halált.

Else Lasker-Schüler: Tiéd vagyok

Tiéd vagyok

s rád bukkanok,

ha éjbe borul is a nap.

Egy életen

át s még ma is

kerestelek, kutattalak.

Tiéd vagyok!

Tiéd vagyok!

Tiéd vagyok!

Ajkadat lassan fölnyitod...

Vak s néma lett

a lét, s alél,

s a lomb is és a

fellegek - 

- Csak melyből kettőnk vétetett :

az arany por, aki vagyunk :

- az él!

(Fordította: Rónay György)

Margery Williams: Bársony-nyuszi és bőrlovacska

 A szegény kis Nyuszi jelentéktelennek és mindennapinak érezte magát , a Bőr Lovacska volt az egyetlen, aki kedves volt vele. A Bőr Lovacska sokkal régebben élt a gyerekszobában, mint a többiek. Annyira öreg volt, hogy a barna bundája foltokban kikopott és látszottak a varrások alatta, ráadásul a farkából a legtöbb szőrszálat kihúzták, hogy gyöngysort fűzzenek rá. Bölcs volt, hiszen látta a gépesített játékok sikerét, ahogy megérkeznek, dicsekszenek és hencegnek, azután ahogy elmúlnak, amikor egytől-egyig eltörik bennük a főalkatrész, és tudta, hogy ők csak játékok és soha semmi más nem lehet belőlük. Mivel a gyerekszoba varázsa nagyon fura és csodálatos, csak az olyan öreg, bölcs és tapasztalt játékok érthették meg, mint a Bőr Lovacska. 
- Mi az, hogy "igazi"?- kérdezte egy napon Bársony-nyuszi a Bőr-lovacskától, amikor egymás mellett feküdtek a hintaszék alatt. 
- Azt jelenti, hogy van bennem valami, ami zúg és kiáll belőle egy fogantyú? - Az, hogy ,,igazi" az nem azt jelenti, hogy milyennek csináltak. - felelte Bőr-lovacska. - Az, hogy ,,igazi" vagy az csak úgy, váratlanul történik veled. Amikor egy gyerek hosszú-hosszú ideje szeret téged , akkor attól leszel igazi. 
- Nem fáj az? - kérdezte Bársony-nyuszi. 
- Néha fáj. - mondta Bőr-lovacska, mert ő mindig megmondta az igazat. - De ha igazi vagy, akkor nem törődsz vele, hogy fáj. 
- Hogy történik ez? Hirtelen? Úgy, mint amikor felhúznak? Vagy apránként? 
- Nem hirtelen történik - mondta Bőr-lovacska - csak történik. Lassan. Soká tart. Ezért nem szokott megtörténni olyanokkal, akik könnyen eltörnek, vagy elszakadnak. Mire igazi leszel, addigra rendszerint már majdnem az egész szőröd lekopott a sok szeretettől és simogatástól, amit kaptál, és a fél szemed is kiesett már, és minden izületed lötyög. De ha igazi vagy, akkor már nem tudsz csúnya lenni, legföljebb azok szemében akik úgyse értenek semmit. 
- Akkor te Valódi vagy? - kérdezte a Nyuszi, aztán azt kívánta, bár ne kérdezte volna. Azt gondolta, hogy a Bőr Lovacska talán érzékeny, de ő csak mosolygott. 
- A Fiú nagybátyja változtatott Valódivá - mondta - nagyon sok évvel ezelőtt. Amint Valódivá válsz, nem lehetsz többé nem igazi. Örökké tart.... 

Reményik Sándor: Itt most virágzanak...

Itt most virágzanak az almafák;

Amíg lassan e betűket írom,

Napfényes, tiszta csöndbe hull alá

Özönével a selymes, lágy szirom.

Itt most virágzanak az almafák...

A lélek fájáról is így pereg

Libegve álom, érzés, gondolat...

Tűnődve kérdem, hogy: hová, minek?...

Lord Alfred Tennyson: A Kraken

A dübörgő felszín alatt, a mélyben,

A feneketlen tengerben alussza

Álomtalan, ősi álmát a Kraken;

Napfénypászmák derengenek elúszva

Komor alakján, és évezredekből

Nőttek rá roppant szivacsállatok;

Messze a bágyadt fényben kavarog

– sok csodás üregből és grottamélyből –

Tömérdek irdatlan polip, karokkal

Kavarnak az álmos, vízmélyi zöldbe;

A Kraken csak alszik a századokkal,

Így táplálják a nagy tengeri férgek,

Míg a végső tűz nem éri a mélyet:

Ember s angyal látja akkor, üvöltve

Felbukkan és el is pusztul itt fönn azonnal.

(Fordította: Tandori Dezső)

Archibald MacLeish: Emlék virágzás

Igen, és ha az évszakhoz nem illő meleg

Kitör majd az öreg jövő év utóján,

És az eső- és nyárszagú délnyugati szél

Sárga leveleiktől a nagy ágakat lecsupálja,

Te meg szürkületkor végig a Friedrichstrassén

Vagy Párizsban is te a szeles Szajna-parton

Bokáig gázolsz a lehullt levelek avarában,

És gondolataid váltakoznak mint a szürke felhők,

Akkor nem érted majd, honnan hirtelen

Az édesség szívedben és szemedben a könnyek,

Csak állsz a júniusi-hevű szélben a hulló levelek között:

Mikor is volt ez így? – kérdezed majd és: Kivel?

Erre nem is emlékszel majd, csak állsz ott,

Nyakad érzi a szelet, és érzed a szelet a ruhádban,

Meg a hervadt levelek szagát egy kert füvében,

És behunyod a szemedet: Kivel? – kérdezed majd és: Hol is?

(Vas István fordítása)