Hideg van a mezőn. A deres reggel
ösvényemet befonja gyökerekkel,
sárga borostyán és ezüstfehér lomb ad
szememnek csillogást, szívemnek nyugodalmat.
Már fújni kezd a hűvös illat-hullám az erdőn,
a lombok sűrűjébe vad sárga förgeteg jön -
zúgják a görcsös hársak s a juharlevelek:
Isten veled, Isten veled.
Megyek. Az ég visszagondol a napra,
s a zöld lomb szívesen lelne rá a tavaszra,
de elment már a nap, a dal s a szerelem,
és foltot hagy a dér a mélyzöld levelén.
S kinek szívét ma még a nap bája igézi,
és álmában csodás páfrány virágát tépi,
fölébred, s keserűn látja meg a deret.
Isten veled, Isten veled.
Virágok nincsenek. De színek szerte,
mintha magad hintenéd szét a kertbe.
Feledve a virág, letépve a levél.
De a csupa sugár nap felkél s újra él.
Csendes öröm nyugoszt, és visszakocsikázunk,
és téged, szomorú színek játéka, áldunk,
hogy még egy óra volt, mit szívünk nem feled.
Isten veled, Isten veled.
Megyek haza. Otthonom híva int.
Hű küszöbére teszem lábam megint.
Az ablakot behajtom, bezárom a kaput,
és mikor a szeles alkonyat körbefut,
jó fellapozni a tűznél a gyűrt levélkét,
hová a hő napok szenvedélyüket vésték,
s halkan sóhajtani a holt tüzek felett:
Isten veled, Isten veled.
(ford: Bede Anna)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése