Egymásra hajló fák alatt
léptünk tétován halad
néha sietünk, néha megállunk
néha csodákra várunk
néha mozdul a kezünk
néha összevillan a szemünk,
majd megyünk tovább
s nem nézünk egymásra,
mert nem szabad
hátunkon a múlt halad
s igazítja lépteink...
Egymásra hajló fák alatt
léptünk tétován halad
s ha kezünk véletlen összeér,
a fák lényegtelenné válnak
a tétova léptek Rád találnak
csak merjük, mit szabad,
ami lelkünkből fakad,
s mit a szív követel:
el nem engedni szép kezed,
mert az út és az idő halad
s mindjárt valahova érünk
ahol az lesz, mit ketten remélünk,
vagy más...
ott csak mi leszünk
és lesz folytatás
vagy útelágazás...
merjük hát, mit a szív akar
szorítsuk egymás kezét
keressük egymás szemét
s mindent, mi Te vagy, mi szép
s ha megtaláltuk, érintsük erővel
beszéljünk hozzá hangtalan mesét
ne féljünk próbálni forró ölelést,
hiába ordibál a múlt
mert egyszerre minden más lett:
a fák levele lassan mind lehullt
s velük a szabályok, velük a múlt
szabadok vagyunk a fák alatt!
nem szól senki, nem figyelnek szemek
nem követik életünk elmúlt életek
szabadok vagyunk, Te meg én!
jer hát felém, mert a pillanat szalad
a táncoló fák alatt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése