Wystan Hugh Auden: Aki jobban szeret

Égre nézek, s tudom, a csillagok

felől nyugodtan felfordulhatok, 

a földön a közöny a legkevesebb,

amiért másoktól félhetek.

Ha tudnám, száz csillag értem ég, 

hogy viszonoznám érdemét?

Ha vonzalmunk közös nem lehet,

én legyek az, ki jobban szeret.

Bár őket én csak bámulom, 

hisz bennük nincsen ártalom,

mégse mondom, hogy bármelyik

hiányzott volna estelig.

Ha látnám, minden csillaga letűnt, 

tanulnám nézni a puszta űrt, 

de hogy vak éje isteni, 

nem tudnám egyhamar érteni.

(Lakatos Kálmán fordítása)

Lord George Gordon Byron: Egy újfunlandi kutya síremlékére

Ha új lakót kapnak a temetők,

nem is dicsőt, csak épp előkelőt,

a gyász pompázik szoborrá virulva

és az elhunytat zengi név meg urna:

nem azt, aki csakugyan volt, hanem

akinek kellet volna hogy legyen:

s a szegény kutya, a leghűbb barát,

ki boldogan áldozza föl magát,

kinek szíve gazdája szíve volt,

dicstelen hull el, bármilyen derék,

s földi lelkét megtagadja az ég:

míg az ember, hiú féreg! csodákat

s kizárólagos eget kér magának.

Óh ember! napod gyorsan alkonyul,

rabnak becstelen vagy, s romlott, ha úr,

aki kiismert, undor tölti meg

tőled, lélegző, hitvány sártömeg!

Szerelmed kéj, barátságod csalás,

Szavad és mosolyod képmutatás!

Neve nemes csak megromlott csírádnak,

rád pirít minden becsületes állat.

Ki itt jársz, s látod ezt a sírjelet,

menj tovább, - nem fajtádnak tiszteleg:

barát emlékét őrzi ez a jel;

egy barátom volt csak - s az itt hever.

(Szabó Lőrinc fordítása) 

Weöres Sándor: Soha mégegy kert

Soha mégegy kert, mint a hetedik,

ahol liliomok közt áll az óra

és nincsen mutatója,

az idő számlálatlan mint az árnyék

s a csillagfény amint lombok szegik.

Meddig marad, akinek int az angyal?

Tán gyakran visszajár még

a derűs hajlékba, mely kőharanggal

írja naplóját, és az oszlopok

márványán gyengéd feledés forog.

Ha szembe fordulnak is, háttal állnak

az emberek, mind messziről susog

a kertben. Holnapok

maradnak el, ha nem elég merészek

hajnallángnak, délnek, alkonysugárnak,

vagy napsütésre sápadtak, esendők;

tegnapok visszatérnek,

ha véletlen bennük maradt a kendőnk

mi örömest szálakká szétszakadna

réz-kerítés dárdáin fönnakadva.

Elzsongító kert, mégis tiszta bánat.

Bár boldogságtól, itt akárki sírna,

ha könny fakadni bírna

a harmat-mosta szobrokból, akik

vagyunk… Hagyj mindig vágyódnom utánad,

ki megégettél, lángsudár-alak,

innét, hol csönd lakik,

vezess ki, hogy tovább imádjalak

zöld szikráidba fogódzva, királylány,

mint cérnába pólyás, anyja ruháján!

Archibald MacLeish Ars poetica

Legyen tapintható és hangtalan a vers,

Mint gömbölyű gyümölcs,

Néma,

Mint hüvelykujjnak érmek régi féme,

Csöndes, mint egy kopott szegélyű kő,

Egy párkányé, ahol moha nő -

Legyen a vers szótlan,

Mint madarak szárnyalóban.

*

Legyen a vers látatlan mozdulat,

Ahogy a hold halad,

Tünékeny, mint ha leoldja

Az éjt a fákról gallyanként a hold,

Tünékeny, mint ha eltűnik a tél mögött

A lélekből emlékenként a hold -

Legyen a vers látatlan mozdulat,

Ahogy a hold halad.

*

Legyen a vers ugyanaz,

Ne igaz.

A minden fájdalmak láncolatára

Egy üres kapualj meg egy cserfa ága.

A szerelemre

A meggyűrt füvek és két fény a tengeren -

Ne szóljon a vers,

De legyen.

(Várady Szabolcs fordítása)

Rainer Maria Rilke: Csak száj vagyunk

Csak száj vagyunk. Ki zeng a messze szívvel, 

mely ott dereng minden dolgok közén? 

Nagy lüktetése bennünk hull szerény 

ütésekre. Fájdalma túl nagy ívvel 

hajol felénk, az ujjongása szintúgy.

Ezért, hogy mindig újra eltaszítjuk, 

s csak száj vagyunk. De a nagy dobbanás 

titkon betör, s ott van egyszerre nálunk, 

és felkiáltunk – 

és lét vagyunk és arc és változás.

(Tandori Dezső fordítása)

Ábrányi Emil: Veled örökké

Veled örökké! Ó mi szép,

Mily édes lesz az élet!

E nagy világban, kedvesem,

Együtt bolyongni véled!

A vándort csillag vezeti,

Mosolygó szemed engem.

Felhő takarhat csillagot,

De a te szemedet nem!

E tiszta ég el nem borul,

Meg nem törik sugára,

Csak néha ejt szent harmatot

A mások bánatára.

Pacsirta-hangod dallama

Ébreszt föl kora reggel, -

És éjjel, mint a csalogány,

Elringatsz énekeddel.

Megyünk ki a mezőre és

Apró virágit szedjük...

S mindazt, mi gőg és hiúság,

Szívünkből kinevetjük.

De hogyha jő egy védtelen,

Az vendég lesz minálunk.

Enyhítni szomját, üdítő

Forrás-vizet kínálunk.

Járunk-kelünk a földön át

Mint két eltévedt gyermek,

Míg értünk küldött angyalok

Végtére majd föllelnek.

Akkor, szerelmem, elmegyünk

A kedves angyalokkal,

Egy földön kezdett, végtelen,

Örökbe játszó csókkal!

William Blake: A reggelhez

Ó, szent szűz, hófehérben! tárd az ég

Arany kapuját, és suhanj, suhanj:

Ébressz mennyei hajnalt, keltsd kelet

Kamráin a fényt, és hozd el a mézes

Harmatot, megcsillantva nappalunkat.

Sugárzó reggel, köszöntsd a napot,

E korán kelő vadászt, ó, jelenj meg

Koturnusodban dombhajlatainkon.

(Ford.: Tandori Dezső)

Reményik Sándor: Egy rügy a naphoz

Örök fény, mit akarsz velem?

Mondd, mért csaltál elő

A fénynemjárta jótékony homályból?

Aranyfogóval mért kényszerítettél

Elhagyni bűvös rejtekhelyemet?

Mit akarsz velem, örök napmeleg?

Öntudatlanság alvó éjjeléből

Felsajgó öntudatra

Riasztón mért vertél fel engemet?

Azt akarod, hogy levél legyek,

S reményzöld ruhám' átüsse a jég,

Ha forró május tikkadt alkonyán

Hirtelen, tompán megdördül az ég?

Azt akarod, hogy levél legyek,

És nyári napok gyötrelmes során

Megbarnítson majd perzselő heved,

S hazámtól, fámtól eltépjen az ősz?

Mit akarsz velem, örök napmeleg?

Vagy talán abban nyugodjunk mi meg,

Mi hervadásra ítélt levelek,

Hogy forró, gyilkos órán árnyat adtunk

Valakinek, ki megpihent alattunk?

Gevorg Emin: Nélküled

Ilyen a törvény, ilyen az élet: 

´´Te - úgymond - te vagy. Magadat éled. 

Nehéz vagy könnyű - akármint hordod: 

csak ez a részed, csak ez a sorsod...´´ 

- Hogy lehet az, hogy a mi fajtánknak 

csak az együttlét perce az élet, 

s álmodva vagy ébren - minden más csak 

merő káprázat, hamis ígéret..? 

Kinek szerelme a legszebb volna, 

de könyörtelen, fukar a sorsa; 

kinek az élet az év pár napja, 

a többi a vágy csak - napról napra... 

a többi csupán az örök meddő, 

a várakozás, míg újra eljő 

maga az idő - maga az élet, 

mely pár órára adatik néked...

Napok és hetek csak így soroznak... 

Szerelem, élet - egy a világa! - 

S tudod-e mégis, mi a legrosszabb? - 

Hogy az életnek semmi sem drága. 

Hogy végül mindent életnek hívnak: 

megnyert s elvesztett, tűrt napjainkat. 

S ez is belül van 

a lét-határon: 

ez a gyötrelem - ez a rémálom...

(Lothár László fordítása)

Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz

Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve, 

S tömött arany díszét fejem fölé lehajtja 

A csónakos virágú, karcsú szelíd rekettye,

Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka. 

S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz 

Szívemből, míg felér bús ajkamra a sóhaj, 

Vihar már nékik az, váratlan sodrú vész, 

S megreszket az egész szelíd arany hajóraj. 

Boldog, boldog hajók, vidám lengők a gazdag 

Nyárvégi délután nyugalmas kék legén, 

Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat 

A lomha óriás, hisz oly borús szegény. 

Tűrjétek kedvesen, ha lelkének komor 

Bányáiból a bú vihedere kereng fel, 

Ti nem tudjátok azt, mily mondhatatlan nyomor 

Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy - ember! 

Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok 

S a sűrű napsugár forró arany verése 

Gond nélkül gazdaguló mélyetekig csorog,

Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése; 

Ti súlyos, drágagyöngyként a hajnal harmatát 

Gyűjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után, 

Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát

Az öntudat nem űz, a konok kapitány. 

Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét 

A kínok vasszöge szorítja össze testté, 

S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét, 

Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté, 

Bár fájó szögeit már a léten túli lét 

Titkos mágnes hegyének szelíd deleje vonzza: 

A néma szirteken békén omolni szét 

S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.

És hát a többiek?... a testvér-emberek, 

E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák,

Kiket komisz vitorlák, vagy bús vértengerek 

Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák 

Ó a vér s könny modern özönvizébe vetve 

Mily szörnyű sors a sok szegény emberhajóé: 

Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se

Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Noé.

Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon 

Csak miriád virág szelíd sajkája leng: 

Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon, 

Egy néma ünnepély, ember-utáni csend, 

Egy boldog remegés, és felpiheg sóhajtva 

A fájó ősanyag: immár a kínnak vége! 

S reszketve megnyílik egy lótusz szűzi ajka 

S kileng a boldog légbe a hószín szárnyú Béke.

Alan Alexander Milne: Tavaszi reggel

Most hova, merre? Nem is tudom én.

Tóra le, hol pitypang sárgállik felém -

Dombra föl, hol szél zúg fenyők tetején -

Valahova, valahova. Nem tudom én.

Most hova, merre? Szállnak fellegek,

Aprók, baba-felhők fenn, fejem felett.

Most hova, merre? Az árnyuk vonul,

Apró baba-árnyuk a fűre borul.

Felhő ha lennél, fenn az egekbe,

Égszínkék vízen úsznál lebegve,

Meglátnál a réten, szólnál: "Soha még

Nem láttam én ilyet: nem zöld ma az ég?"

Most hova, merre? Varjú lekiált:

"De jó volt születni! Szép , víg a világ!"

Most hova, merre? Búgnak gerlicék:

"Sok a dolgunk-gondunk, s mind gyönyörűség!"

Madár ha lennél, fenn a magasba,

Szállnál a széllel: szárnyára kapna.

Szólnál a szélhez, ahogy tovavisz:

"Arra készültem mára magam is!"

Most hova, merre? Nem is tudom én.

Nem mindegy, hogy merre megy a kis legény?

Kék harangvirághoz erdő közepén -

Valahova, valahova. Nem tudom.

(Fordította: Honti Irma)

Szabó Lőrinc: Melletted

Rosszat nem mondhatsz rám, amit 

meg ne tetéznék; 

katona vagyok katonák közt 

s te vagy a vészfék: 

megállítasz, fogsz, hogy megint 

gyerek lehessek; 

tudom, hogy ma is jó vagyok, 

mikor szeretlek. 

Hogy még bírok embert szeretni, 

magam se értem; 

szidtam a szerelmet, mikor 

róla beszéltem, 

láttam bukásnak, butaságnak, 

esküszegésnek, 

üzletnek, bűnnek, állati 

kényszerűségnek. 

S habzsoltam kéjeit s ez a 

förtelmes étel 

megtöltött annyi csömörrel és 

annyi szeméttel, 

hogy sírtam: két szájjal eszi 

testem az asszony - 

(s mégis ellenség volt, aki jött, 

hogy visszatartson.) 

És most szeretlek, mintha volnék 

megint húszéves; 

tested és lelked porcikái: 

mind kedves-édes; 

kiábrándultságom megint 

gyermeki hit lett, 

mert azzal gyógyítasz, ami 

megbetegített. 

Amikor bennem legnagyobb 

volt már az ínség, 

akkor mutatta meg szíved, hogy 

van még segítség: 

akármennyi a kín s az undor 

akármilyen nagy, 

mind-mind elmúlik csendesen, 

ha te velem vagy. 

A küzdés piszkát nem bírom 

s te vagy a béke, 

háborúimból kivezetsz: 

szeretlek érte; 

utamon a halál felé 

vészfék szerelmed; 

melletted mindig jó vagyok, 

azért szeretlek.

Wystan Hugh Auden: Recitativo

Ha izmod vonakodik, még mindig marad egy hamis 

                                                    mozdulatod;

ha holnapba lát is a szem, még mindig marad egy kudarc, 

                                             ami eszedbe jut,

mindaddig, míg valaki azt mondhatja, hogy "Én",

                            fel  nem lázadni lehetetlen;

mindaddig, míg lehet véletlen erény, van bűn, amely 

                                                szükségszerű:

és nem létezhet a kert, és nem eshet meg a csoda. 

Mert nincs más hely, csak a kert, meg mégse találod,

amíg nem kerested mindenütt úgy, hogy seholsem találtad,

                                    csak a pusztaságban;

mert nem is történik más, csak a csoda, de fel nem tárul 

                                                           előtted,

míg át nem értettél mindent, ami történt, és semmi sem

 történhet, aminek ne tudnád a magyarázatát;

s az élet az a végzet, amit nem tudsz vállalni, amíg

                                 a halált el nem fogadod.

Ennélfogva láss, de ne nézz, hallj, de ne hallgass, mondj, 

                                                de ne kérdezz:

ez az Elkerülhetetlen, amiről úgy érzed, merőben esetleges;

az a Valódi , ami valóban döbbenetesen elhihetetlen;

amíg csak bizonyos nem vagy benne, hogy álmodsz,

                 bizonnyal a te álmod ez  az egész;

amíg csak nem kiáltod: "Valami tévedés lesz" -

                      biztos, hogy részed a tévedés.

(Somlyó György fordítása)

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,

akarsz-e mindig, mindig játszani,

akarsz-e együtt a sötétbe menni,

gyerekszívvel fontosnak látszani,

nagy komolyan az asztalfőre ülni,

borból-vízből mértékkel tölteni,

gyöngyöt dobálni, semminek örülni,

sóhajtva rossz ruhákat ölteni?

Akarsz-e játszani mindent, mi élet,

havas telet és hosszú-hosszú őszt,

lehet-e némán teát inni véled,

rubin-teát és sárga páragőzt?

Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,

hallgatni hosszan, néha-néha félni,

hogy a körúton járkál a november

az utcaseprő, szegény, beteg ember,

ki fütyörész az ablakunk alatt?

Akarsz játszani kígyót, madarat,

hosszú utazást, vonatot, hajót,

karácsonyt, álmot, mindenféle jót?

Akarsz játszani boldog szeretőt,

színlelni sírást, cifra temetőt?

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,

játékban élni, mely valóra vált?

Virágok közt feküdni lenn a földön,

s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Weöres Sándor: Merülő Saturnus

T. S. Eliot emlékének

Elvették nyájamat. Bánjam-e? Többé semmi dolgom nincs felelősség: menhelyen könnyű az aggnak élete. Legelőbb a papot kergették el, az agancsos félrebeszélőt deszkájáról ahonnan égbe röppent naponta – bolond! – és okosabb papokat válogattak; később a királyt, a védő védtelent, és kardos királyokat fogadtak; aztán a bölcset, hiszen van tudósunk elegendő; végül a költőt, minek számlálja ujjait gagyogva? tódulnak helyébe a kivánalmak célszerű dalnokai megbízás szerint. 

Így állok, arccal falnak fordítva, törött pásztorbotommal. Csordám a vályunál tolong: mennyi vidám vadonatúj nagyszerüség úszkál benne! Orr orr mellett, orr az orrot kitúrja – bánjam-e? – már nem hivatásom, agyarat döfnek belém, ha látom: mi lesz a roppant szaporulatból, a kapart anyaméhből, falánk bódulatban, gyorsuló iramban, a gyilkos sugarakból, a kapuba rakott robbanásból –

Mint ha sínén a vonat rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs –bánjam-e?– lehet, megállítják a végső percben;vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok; talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül: ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják. Nekem már mindegy: pásztorbotom eltört, könnyű szalmán heverni, évezredek fáradalmát kipihenni. Nem látnak, fejük a vályuban, én is csak farukat s lobogó füleiket látom.

Helen Bereg: Kósza látomás

Lelkem átölel ott a messzeségben, 

S hangtalan szavakkal írja sötétség feketéjére:

Hiányzol.

Ott fent kósza látomás kél az égre,

Szemem keresi arcod mosolyát csillagok fényében.

Szeretlek.

Gyarló életemnél is jobban szeretlek.

Lassan éjfél borul az idő kerekére.

Szívem álomra hajtja vágyát, hogy megtaláljon végre.

Hiányzol.

Ringató simogatásodnál is jobban hiányzol.

Álmom megleli útját szíved melegéhez.

Odasimul lelkem lelkedhez szerelmes vágyat zenélve.

Szeretlek.

Szerelmed ölelésénél is jobban szeretlek.

József Attila: Sírdomb a hegycsúcson

A holtan megbántott Adyé

Üveghegy ez. Ezerszínű üveg.

Az ördög csúszkál oldalain föl-le.

Hántott héjú szívekből ez a hegy

Már régen épült. S énekelni megy

Hajnalban ez a hegy a vaksi földre.

– Sej haj, meghalt!… Ó, meghalt!… Hosszú csend.

A hegy kigyúl és táncolni kezd aztán.

Egy sírdomb megy a hegy csúcsára. Fenn,

Ott fenn megáll. Lefekszik. Vértelen

Fénylelke forrón leömlik az arcán.

Hullámzik még és lépcsőkké mered.

– A hegy csúcsáról nagyon messze látni,

Fennebb, a hantról, még messzebbre látni,

Ki akar látni, apró emberek? –

Csak csend. És újból zeng, ragyog a hegy.

Tóth Árpád:Éjféli eső

Az éjféli eső a láthatatlan egekből

Most búsan lezuhan s a csendes éjszakát

Vak zajjal veri fel, mint magas emeletről

Az éjféli öngyilkos ha leveti magát.

Jaj, aki most nem alszik s e sötét, furcsa percben

Gondjai közt motoz, mint a gyufásdobozban

S a gyújtó sárga fénye szemét fájdítva sercen

S a gondok sápadt fénye szemében fájva lobban...

Oh most, aki borús, aki bánata ében 

Őrtornyából leszállna s álom gyepére dőlne,

E roppant éjszaka fekete köpenyében

Hová temesse arcát, mely rejtett, lágy redőbe?

Avagy hová bolyongjon? Vagy csendesen megülve,

Elszálló tűnődését, e bús perctől oldott

Kalandos, kósza bárkát milyen tavakra küldje:

Jövőbe, múltba tán? oh, hol lehetne boldog?

Mondd meg nekem, barátom, mi volna jó ez éjen?

Meleg, hű asszonytestnek beszívni illatát?

Szelíden elbágyadni egy édes szenvedélyben ?

Nézni alvó fiacskád ajkai nyílatát?

Vagy dalt fütyülni tán? egyedül a sötétben

Behunyt szemmel heverve, míg furcsa hang tolul

A csucsorított ajkon? Vagy elméd törni régen

Tanult számtani példán? olvasni angolul?

Vagy ülnél-e velem berregő gépmadárra:

El, el a szürke földről és keresztül az olvadt

Felhők rút rétegén! új étheri határba!

A csillagok ködéig! átrepülni a holdat!

Oh jaj, mi volna jó? nyugalmad hol leled föl,

Riadt, veszendő lélek, örök, bús kereső?

Oh jaj, jaj kihajolni a magas emeletről

S vak zajjal lezuhanni, mint a zúgó eső... 

Lord George Gordon Byron: Ahogy itt jár-kél

Ahogy itt jár-kél, szép, miként

a csillagtüzes éjszaka;

fénybe árnyat és árnyba fényt

szűr arca, szeme, mosolya;

oly szelíden ragyog felénk,

ahogy a vad nappal soha.

Egy sugár még, egy árnyat el -

s a fele báj nem volna itt,

a varázs, mely arcán tüzel

s belengi holló-fürtjeit

a drága fej körül, amely

égi eszmékről álmodik.

S mi ajkán s homlokán lebeg,

az a pír, az az eleven,

s az a derű a szeretet

munkáját zengi édesen:

földi jóságot, és szívet,

melyben tiszta a szerelem.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Weöres Sándor: Az éjszaka csodái

A városvég itt csupa szürke ház,

a részekre angyalka vigyáz

s a villanyfényben, mint aranykehelyben

alusznak a tűzfalak, háztetők,

s a sorompón túl ében-szín delejben

zizegnek a láthatatlan mezők -

a messzeség öblén pár pisla fény ég,

mögöttük nyugodt mélység a sötétség -

Ha becézésem és csókom se kell,

kicsi lány, mivel ringassalak el?

Ha elzár tőlem a buta lakat,

lesajnál minket majd a virradat.

Bámuljuk egymást búslakodva és

szánk sarkát bontja már a nevetés.

Te! ha hiszed, ha nem hiszed,

úgy szeretem a nevetésedet,

mint kinn ezt az éjszakát -

aranypor mállik az éj válláról

s szemközt a sarkon a cégtábláról

furcsán szökken a pentameter-sor elő:

"Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő"

- a nevetésed is ilyen bolond:

mindenre illik és semmit se mond.

Üldögélünk csendesen,

két jó-gyerek, rendesen,

messzi kocsma-zene hallatszik,

a környéken minden alszik,

az alkóvban odaát

mélyen alszik anyukád,

szomszédban a Vakos néni,

ferdeszájú Vígláb néni,

Balogh úr, a vasutas,

imádós a kis-inas -

Itt is, ott is, emitt is, amott is,

bajszos rendőr őrzi az álmot,

nagyfülű bagoly őrzi az álmot,

mint kinn ezt az éjszakát,

lámpavilágos éjszakát -

itt is, ott is, emitt is, amott is

dongnak az öreg faliórák,

bánatos hangú ingaórák,

fodrozzák az éjszakát -

Alvó lélek, kússz a tájon,

álmodom mint pókfonálon,

huss! huss!

Föl a légbe visz az út,

tág a lég,

tág az út,

tág a lég, tág az út,

hozd az örömöt, hozd a bút,

hozd az örömöt, hozd a bút,

huss! huss!

Nézd! a ház

mint a felhő, fényt cikáz,

mozdul, mint a barna-béka,

vele mozdul az árnyéka

és belőle alvó lelkek

párolognak, légbe kelnek

a kéményből, mint a füst,

az ereszről, mint ezüst -

száll a kövér Vakos néni,

deszka-vékony Vígláb néni,

és köröttük nagy sereg

libben, szökken, hempereg -

Ni, a Gős pék ketté-bomlott

és kergeti önmagát.

Balogh úr a templomtornyot

fújja, mint a furulyát,

azt fújja, hogy:"Ne sirasson",

mégis könnyezik belé -

Ott meg a cukrász-kisasszony

tipeg fejjel lefelé -

Vígláb néni peckes-módon

sétálgat a sürgönydróton,

krinolinja lyukas-hordó,

kezében egy napraforgó,

vékony nyakán férfi-gallér,

oldalán egy szép gavallér.

Vígláb bácsi nagy kesergőn

kuporog egy lámpaernyőn,

nézi párját:"Lássa, kérem,

parádéra megy a pénzem.

Nekem pohár sőrre sincsen,

neki fodrász, ruha, minden.

Én megmondtam már ezerszer,

hogy hibás a mai rendszer,

államreform kéne régen,

persze nem hitték. Na tessék!

Adó, lakbér...Nem csekélység!

Öt gyerekem van, kérem!"

Oda nézz, szösz-bogár:

ott a boltos lánya áll,

boltnak hisz egy fecskefészket,

benne várja a vevőket:

ez már mégis hajmeresztő,

hogy ma senki be se néz!

Majd belép a szívdöglesztő

hollywoodi filmszinész:

"Kérek kilenc fogkefét,

ráadásul a kezét."

Röptük össze-vissza húz...

rá se nézz, mert megvakulsz.

Mogyoró Pál ezalatt

megfogott egy sülthalat.

"Tanár úr tudná talán,

milyen hal ez? macskacápa?"

"Rá van írva uszonyára,

de nincs itt az ókulám."

Pál örült, hogy futhatott

és szekundát nem kapott.

És a ritka állatot

vezeti egy hosszú hídon:

"Majd vadászni megtanítom."

Tejes-ember a kéményen

üldögél, mint nyári réten,

kisgyermek lett újra szépen,

mézes-kenyér a kezében.

Távol, öreg bükkfa alatt

labdázik egy fiú-csapat,

ő a szemét rajta-felejti,

mézes-kenyerét halkan elejti,

kicsúszik alóla a rét, meg a kémény,

s eltűnik az éj csipkéi mélyén.

És erre az alvó csapat

potyog a falról, mint a vakolat.

A villanyfényben átdereng az ég,

a városon túl látszik a vidék,

a dombok gyengéd-rajzú háta

- és elcsitul az alvók karneválja.

Jön a söprőgép tompa morajjal,

mögötte a hajnal

fut lobogó szőke hajjal,

csörömpöl a reggel, száll a fény

és az éji tág csodát,

ezt a fura micsodát

ketten láttuk: te meg én.