T. S. Eliot emlékének
Elvették nyájamat. Bánjam-e? Többé semmi dolgom nincs felelősség: menhelyen könnyű az aggnak élete. Legelőbb a papot kergették el, az agancsos félrebeszélőt deszkájáról ahonnan égbe röppent naponta – bolond! – és okosabb papokat válogattak; később a királyt, a védő védtelent, és kardos királyokat fogadtak; aztán a bölcset, hiszen van tudósunk elegendő; végül a költőt, minek számlálja ujjait gagyogva? tódulnak helyébe a kivánalmak célszerű dalnokai megbízás szerint.
Így állok, arccal falnak fordítva, törött pásztorbotommal. Csordám a vályunál tolong: mennyi vidám vadonatúj nagyszerüség úszkál benne! Orr orr mellett, orr az orrot kitúrja – bánjam-e? – már nem hivatásom, agyarat döfnek belém, ha látom: mi lesz a roppant szaporulatból, a kapart anyaméhből, falánk bódulatban, gyorsuló iramban, a gyilkos sugarakból, a kapuba rakott robbanásból –
Mint ha sínén a vonat rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs –bánjam-e?– lehet, megállítják a végső percben;vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok; talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül: ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják. Nekem már mindegy: pásztorbotom eltört, könnyű szalmán heverni, évezredek fáradalmát kipihenni. Nem látnak, fejük a vályuban, én is csak farukat s lobogó füleiket látom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése