A városvég itt csupa szürke ház,
a részekre angyalka vigyáz
s a villanyfényben, mint aranykehelyben
alusznak a tűzfalak, háztetők,
s a sorompón túl ében-szín delejben
zizegnek a láthatatlan mezők -
a messzeség öblén pár pisla fény ég,
mögöttük nyugodt mélység a sötétség -
Ha becézésem és csókom se kell,
kicsi lány, mivel ringassalak el?
Ha elzár tőlem a buta lakat,
lesajnál minket majd a virradat.
Bámuljuk egymást búslakodva és
szánk sarkát bontja már a nevetés.
Te! ha hiszed, ha nem hiszed,
úgy szeretem a nevetésedet,
mint kinn ezt az éjszakát -
aranypor mállik az éj válláról
s szemközt a sarkon a cégtábláról
furcsán szökken a pentameter-sor elő:
"Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő"
- a nevetésed is ilyen bolond:
mindenre illik és semmit se mond.
Üldögélünk csendesen,
két jó-gyerek, rendesen,
messzi kocsma-zene hallatszik,
a környéken minden alszik,
az alkóvban odaát
mélyen alszik anyukád,
szomszédban a Vakos néni,
ferdeszájú Vígláb néni,
Balogh úr, a vasutas,
imádós a kis-inas -
Itt is, ott is, emitt is, amott is,
bajszos rendőr őrzi az álmot,
nagyfülű bagoly őrzi az álmot,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát -
itt is, ott is, emitt is, amott is
dongnak az öreg faliórák,
bánatos hangú ingaórák,
fodrozzák az éjszakát -
Alvó lélek, kússz a tájon,
álmodom mint pókfonálon,
huss! huss!
Föl a légbe visz az út,
tág a lég,
tág az út,
tág a lég, tág az út,
hozd az örömöt, hozd a bút,
hozd az örömöt, hozd a bút,
huss! huss!
Nézd! a ház
mint a felhő, fényt cikáz,
mozdul, mint a barna-béka,
vele mozdul az árnyéka
és belőle alvó lelkek
párolognak, légbe kelnek
a kéményből, mint a füst,
az ereszről, mint ezüst -
száll a kövér Vakos néni,
deszka-vékony Vígláb néni,
és köröttük nagy sereg
libben, szökken, hempereg -
Ni, a Gős pék ketté-bomlott
és kergeti önmagát.
Balogh úr a templomtornyot
fújja, mint a furulyát,
azt fújja, hogy:"Ne sirasson",
mégis könnyezik belé -
Ott meg a cukrász-kisasszony
tipeg fejjel lefelé -
Vígláb néni peckes-módon
sétálgat a sürgönydróton,
krinolinja lyukas-hordó,
kezében egy napraforgó,
vékony nyakán férfi-gallér,
oldalán egy szép gavallér.
Vígláb bácsi nagy kesergőn
kuporog egy lámpaernyőn,
nézi párját:"Lássa, kérem,
parádéra megy a pénzem.
Nekem pohár sőrre sincsen,
neki fodrász, ruha, minden.
Én megmondtam már ezerszer,
hogy hibás a mai rendszer,
államreform kéne régen,
persze nem hitték. Na tessék!
Adó, lakbér...Nem csekélység!
Öt gyerekem van, kérem!"
Oda nézz, szösz-bogár:
ott a boltos lánya áll,
boltnak hisz egy fecskefészket,
benne várja a vevőket:
ez már mégis hajmeresztő,
hogy ma senki be se néz!
Majd belép a szívdöglesztő
hollywoodi filmszinész:
"Kérek kilenc fogkefét,
ráadásul a kezét."
Röptük össze-vissza húz...
rá se nézz, mert megvakulsz.
Mogyoró Pál ezalatt
megfogott egy sülthalat.
"Tanár úr tudná talán,
milyen hal ez? macskacápa?"
"Rá van írva uszonyára,
de nincs itt az ókulám."
Pál örült, hogy futhatott
és szekundát nem kapott.
És a ritka állatot
vezeti egy hosszú hídon:
"Majd vadászni megtanítom."
Tejes-ember a kéményen
üldögél, mint nyári réten,
kisgyermek lett újra szépen,
mézes-kenyér a kezében.
Távol, öreg bükkfa alatt
labdázik egy fiú-csapat,
ő a szemét rajta-felejti,
mézes-kenyerét halkan elejti,
kicsúszik alóla a rét, meg a kémény,
s eltűnik az éj csipkéi mélyén.
És erre az alvó csapat
potyog a falról, mint a vakolat.
A villanyfényben átdereng az ég,
a városon túl látszik a vidék,
a dombok gyengéd-rajzú háta
- és elcsitul az alvók karneválja.
Jön a söprőgép tompa morajjal,
mögötte a hajnal
fut lobogó szőke hajjal,
csörömpöl a reggel, száll a fény
és az éji tág csodát,
ezt a fura micsodát
ketten láttuk: te meg én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése