Az éjféli eső a láthatatlan egekből
Most búsan lezuhan s a csendes éjszakát
Vak zajjal veri fel, mint magas emeletről
Az éjféli öngyilkos ha leveti magát.
Jaj, aki most nem alszik s e sötét, furcsa percben
Gondjai közt motoz, mint a gyufásdobozban
S a gyújtó sárga fénye szemét fájdítva sercen
S a gondok sápadt fénye szemében fájva lobban...
Oh most, aki borús, aki bánata ében
Őrtornyából leszállna s álom gyepére dőlne,
E roppant éjszaka fekete köpenyében
Hová temesse arcát, mely rejtett, lágy redőbe?
Avagy hová bolyongjon? Vagy csendesen megülve,
Elszálló tűnődését, e bús perctől oldott
Kalandos, kósza bárkát milyen tavakra küldje:
Jövőbe, múltba tán? oh, hol lehetne boldog?
Mondd meg nekem, barátom, mi volna jó ez éjen?
Meleg, hű asszonytestnek beszívni illatát?
Szelíden elbágyadni egy édes szenvedélyben ?
Nézni alvó fiacskád ajkai nyílatát?
Vagy dalt fütyülni tán? egyedül a sötétben
Behunyt szemmel heverve, míg furcsa hang tolul
A csucsorított ajkon? Vagy elméd törni régen
Tanult számtani példán? olvasni angolul?
Vagy ülnél-e velem berregő gépmadárra:
El, el a szürke földről és keresztül az olvadt
Felhők rút rétegén! új étheri határba!
A csillagok ködéig! átrepülni a holdat!
Oh jaj, mi volna jó? nyugalmad hol leled föl,
Riadt, veszendő lélek, örök, bús kereső?
Oh jaj, jaj kihajolni a magas emeletről
S vak zajjal lezuhanni, mint a zúgó eső...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése