Soha mégegy kert, mint a hetedik,
ahol liliomok közt áll az óra
és nincsen mutatója,
az idő számlálatlan mint az árnyék
s a csillagfény amint lombok szegik.
Meddig marad, akinek int az angyal?
Tán gyakran visszajár még
a derűs hajlékba, mely kőharanggal
írja naplóját, és az oszlopok
márványán gyengéd feledés forog.
Ha szembe fordulnak is, háttal állnak
az emberek, mind messziről susog
a kertben. Holnapok
maradnak el, ha nem elég merészek
hajnallángnak, délnek, alkonysugárnak,
vagy napsütésre sápadtak, esendők;
tegnapok visszatérnek,
ha véletlen bennük maradt a kendőnk
mi örömest szálakká szétszakadna
réz-kerítés dárdáin fönnakadva.
Elzsongító kert, mégis tiszta bánat.
Bár boldogságtól, itt akárki sírna,
ha könny fakadni bírna
a harmat-mosta szobrokból, akik
vagyunk… Hagyj mindig vágyódnom utánad,
ki megégettél, lángsudár-alak,
innét, hol csönd lakik,
vezess ki, hogy tovább imádjalak
zöld szikráidba fogódzva, királylány,
mint cérnába pólyás, anyja ruháján!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése