2014. július 30., szerda

Eino Leino: Néma erdőn rovom az ösvényt

Néma erdőn rovom az ösvényt
elgondolkodva, nyár időtt,
s míg boldogság boltozza keblem,
máris a dalnak, dalomnak szárnya nőtt.

A parkban ott, a hegy tövében
bennem idegen íz fakadt,
s itt oly enyhe, csodálatos
a zöldellő lomb alatt.

A szerencse kedvel, ezt tudom csak,
s ez egyebeket is igér,
s hogy a park szerelmet sarjaszt,
s a meggy illata megigéz!

(fordította: Kőháti Zsolt)

Vicente Aleixandre Merlo: A csókok

Feledni csókjainkat gyorsan ne kívánd egyszer! 
Csókokat, mik repültek, mint a megszállott, szádhoz.
Egy pillanatra izzó tollukat odatéve
félig nyílt ajkaidhoz, mik adták maguk önként.

És te érezted súlyuk, ahogy fogadhoz értek.
Szájadban égi tolluk dobogva verdesődött.
Ó ajkad gömbölyűen remegett az örömtől.
Van ki ne adna csókot ily szökevény madárnak?

Szájad félig kinyílott, fehér fogaid láttam.
Ó karcsú csőrök lassan ajkaidba merültek.
Ó égi csipkedésük közben érezted lágyan,
hogy tested egyre könnyebb, s könnyedén felfelé száll.

Uralmadban kecsesség, mennyi báj volt és fenség!
Madár röppen vagy fény ez, tiszta csók, rebbenő toll?
És meleg szárnya arcod finoman beborítja,
ahogy lebeg körötted, amíg te vakon csillogsz.

Feledni boldog csókot ne akarj, nézd, hogy szöknek!
Nézd: szállnak egyre feljebb, elmerülnek a kékben.
Aranyló testtel törnek magasra, forrón, égőn.
Sírnak, dalolnak fénylőn. Égi mámorba hullnak.

(Fordította: Simor Ágnes)

Miriam Van Hee: a mariannenplatzról

a mariannenplatzról
a túloldalra:

rozzant házak, vagy
ami még megmaradt,
tapéta, a csövek
helye, a mélyedés,
ahol a szeneskályha
állt

kérdések ötlenek fel
benne: milyen volt ez 
a háború előtt, hol állt az ágy,
hol az asztal és az,
ami a kettő között volt

a mariannenplatzról
a túloldalra: ez a
senkiföldje, mögé
ablakot festenek,
egy lyukas vers és
téli porcelán fény
úszik be a szobába.

(Ford: Daróczi Anikó)

Nikolaus Lenau: Pillantás a folyóba

Ha boldogságod elhagyott
és vissza sose tér már,
nézz a folyóba, nézd, ahogy
lenn hömpölyög a mély ár.

Nézd, nézd csak omló habjait,
s már gyászát nem is érzed,
bárhogy szeretted azt, amit
a szívedről letéptek.

Nézz mereven a mélybe hát,
míg megered a könnyed,
úgy nézd útját, e fátylon át,
az elfutó özönnek.

A szív sebét a feledés
majd behegeszti lágyan;
s tovasuhan a kínod és
a lelked is az árban.

(Fordította: Rónay György)

Else Lasker-Schüler: Fák mögé rejtőzködöm

Fák mögé rejtőzködöm
míg könnyeim esője eláll,
szorosan behúnyom szemem,
ne lássák meg benne a képed.

Köréd fontam karomat, mint
az inda.
Hisz összenőttem veled,
miért tépsz el magadtól?

Testem rügyeit adtam
ajándékul neked,
és valamennyi lepkémet
a te kertedben hesegettem.

Mindig gránátkőben jártam,
véreden át láttam:
szerelemben ég mindenütt
a világ.

Most azonban templomfalaimat
komorrá verem homlokommal.
Ó te hamis bűvész,
laza kötelet feszítettél.

Milyen hideg minden köszöntés;
mezítelen a szívem,
piros járművem
dörömböl

Tengeren vagyok
s nem kötök ki soha.

(Ford: Hajnal Gábor)

2014. július 24., csütörtök

Else Lasker-Schüler: Giselheer királynak

Oly egyedül vagyok.
Bár egy édes szív
árnyára lelnék.

-Vagy egy csillagot adna
valaki ajándékba. 

Az angyalok mindig
fölfogják őket,
oda meg vissza.

Félve félek
a fekete földtől.
Hogy menjek el hát?

Inkább lennék a felhők
közé temetve, bárhol,
ahol nap fénye sarjad,

úgy szeretlek!
Te is engem?
Ó, mondd hát –

(Fordította: Rónay György)

Liliane Wouters: Ego

Semmi nem túl szép nekem. Ládd:
halál vár. Hol? Nem tudom.
Ha ittlétem csak hazugság,
a vastagját akarom.

Volnék a hely, a középpont,
kiben lakozik az Én?
A legjobbat várja gyomrom,
a legjobbra vár vesém.

Én, én, én. Ez alapelvet
szolgálom szokásjogon!
Egy istenünk! Csordalelkek:
ki-ki elsőnek tolong.

Magad imádd, önmagát ő,
én magam. Miért furcsa ez?
Magának mind sokat érő,
másnak meg nem érdekes

(Fordította: Lackfi János)

Paul Éluard: Szabadság

Kis irkalapjaimra,
padomra és a fákra,
a porra és a hóra
felírlak én.

 Minden beírt papírra,
s minden üres papírra,
hamura, kőre, vérre
felírlak én.

Ó képek aranyára,
harcosok fegyverére,
királyi koronákra
felírlak én.

Erdőre, pusztaságra
fészekre, rekettyésre,
zengő gyermekkoromra
felírlak én.

Az éj csudáira,
fehér cipó napokra,
szerelmes évszakokra
felírlak én.

Az elrongyolt egekre,
a nap lápos vizére,
s a tünde hold tavára
felírlak én.

Mezőre, láthatárra,
szárnyrakelt madarakra,
az árny malmaira
felírlak én.

Felhő pillékre és
verítékző viharra,
a méla, unt esőre
felírlak én.

Szikrázó villanásra,
színek tornyaira
s a meztelen valóra
felírlak én. 

A fürge kis dűlőkre,
a fennlengő utakra
és égrenyúlt terekre
felírlak én.

A fényre, mely kigyullad,
a fényre, mely elalszik,
sok régi otthonomra
felírlak én. 

Szobámnak a tükörben
kettészelt gyümölcsére
ágyam üres héjára
felírlak én.

Nyalánk kis kutyusomra,
két nagy tapsi fülére,
balog mancsára is
felírlak én.

Ajtóm szűk padlatára,
meghitt kis tárgyaimra,
az áldott lángú tűzre
felírlak én.

A nyíló női testre,
baráti homlokokra
és felémtárt kezekre
felírlak én. 

Döbbenet ablakára,
figyelmes ajk-ívekre,
s csönd fölé magasan
felírlak én.

Feldúlt rejtekeimre,
ledőlt fároszaimra,
búmnak merő falára
felírlak én.

A vágytalan hiányra,
a meztelen magányra,
a halál lépcsejére
felírlak én.

A boldog gyógyulásra,
a szétfoszló veszélyre
s az újszülött reményre
felírlak én.

S ez egy szó erejével
kezdek el újra élni,
hogy felismerjelek s neven
nevezzelek:

SZABADSÁG.

(Fordította: Somlyó György)

Pilinszky János: Ne félj

Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, - ne félj. 

William Blake: Hallottam

Hallottam hajnal óta,
Egy Angyal ezt dalolta:
"Irgalom, Jóság, Béke
A világ menedéke."

Szava a most-kaszált
Széna közt zengve szállt,
Míg a boglyákra mély
Árnyat nem szórt az éj.

S egy Ördög köpködött
Rekettye s lonc között:
"Irgalom nincs, csak ahol
Szegény van és nyomor;

S Jóság se kéne, ha mint
Mi, boldog a föld fia mind."
S lehullt a nap sebesen,
S morcosan nézte a menny.

Súlyos eső szakadt,
Verte a magvakat,
A Kínból nő az Égre
Irgalom, Jóság, Béke.

(Fordította: Kardos László)

2014. július 19., szombat

Octavio Paz: Hullámzás

Ha te borostyánszínű kanca vagy
Én a vér útja vagyok
Ha te az első hó vagy
Én a hajnal üszkének szítója
Ha te az éjszaka tornya vagy
Én izzó szeg a homlokodon
Ha te a hajnali dagály vagy
Én az első madárfütty
Ha te kosár narancs
Én az obszidián-kés
Ha te a szikla-oltár
Én a szentségtörő kéz
Ha te a part szegélye
Én a kizöldellő nád
Ha te a felkelő szél
Én az eltemetett tűz
Ha te a vizek szája vagy
Én a moha szája vagyok
Ha te a felhők ligete
Én a balta mely belecsapódik
Ha te a meggyalázott város
Én az eső amely megszenteli
Ha te a sárga hegycsúcs
Én a zuzmó rőt karja rajt
Ha te a kelő nap az égen
Én a vér útja vagyok

(Fordította: Somlyó György)

Else Lasker-Schüler: A szerelem csillagai

Életem szemeid előtt úgy várnak,
mint éjek, ha nappalukra vágynak,
s tétován fekszik fölöttük a fülledt álom.

Különös, vasszínű, honvágy-uszályos
csillagok merednek a földre.
Égő karral keresik a szerelmet,
úgy markolnak a jéghideg levegőbe.

(Fordította: Rónay György)

Paul Éluard: Előszörre (részlet)

Megmondtam neked a fellegekért
Megmondtam neked a tenger fáiért
Minden hullámért a madarakért a lomb közt
A zaj kavicsaiért
A meghitt kezekért
A szemért mely arc lesz vagy tájék
S az alvás a szinei egét adja neki
A kiivott teljes éjszakáért
Az utak rácsozatáért
A nyitott ablakért egy fedetlen homlokért
Megmondtam neked a gondolataidért a szavaidért
Minden simogatás minden bizalom továbbél.

(Fordította: Illyés Gyula )

Liliane Wouters: Száraz fa

Égj! Hamvamra gondolok ma,
ha az erdők intenek,
de felel gyengéd dalukra,
ó, tűz, titkos éneked. 

Megszülettem, hogy e barbár
misén, tiszta ünnepen
vadabbul a fogoly vadnál
falon zúzzam a fejem.

Szeretem a láng hevében
szökő glóriát, furán
csap fel a mámor, a szégyen:
a tűz üdvözli urát.

Égni. Üszkösít a vérem,
nincs árnyas zug testemen,
megfogan-e, ha megérem,
dús talajban gyökerem?

Só, kevéske víz, teremni
tudnék sívó homokon,
de nem lelkesít növényi
béke, csak a vége vonz. 

Nyoma sincs fénynek, melegnek
testemben seholse, lám,
a kövek bár szenderegnek,
mindnek a közepe láng.

Zöldelljetek, bamba ágak,
így rendelték istenek,
én égre tartom kiszáradt,
lobogó ág-végemet.

(Fordította: Lackfi János)

Robert Desnos: Utolsó vers

Oly sokáig álmodtam rólad
s annyit jártam keltem beszéltem
s szerettem árnyadat
hogy belőled semmi sem maradt

árnyék leszel a többi között
százszor is sötétebb az árnynál
s árny leszek mely újra megtalál
élted napsugaránál

(Fordította: Somlyó György)

2014. július 16., szerda

Weöres Sándor: A másnapos

Hol jártam este fény alatt, nagy fény alatt?
Hol láttam nyílni ablakot, nagy ablakot?
Egy férfi, vagy nő ott lakott – hol is lakott?
Hol láttam fénylő ablakot, sötét falat?

Hol lettem részeg? elfeledtem részegen,
a fényre és sötétre még emlékezem,
s hogy ott lakott egy férfi, vagy nő, ott lakott,
mondott egy nagy szót! mit mondott, mit mondhatott?

Az ablak izzott, égi villámló ragály,
a fal sötét volt, rejtett kripta szégyene,
testemben tűz volt, sáskajárás és aszály,
fejemben lyuk volt, lyukban vendéglő-zene.

Sajog a bordám, néhány holmim elveszett,
és sírtam, mert egy férfi, vagy nő megrabolt,
vagy tán segített – csak tudnám, kiféle volt?
és mért sírtam? mert fájt? vagy éppen jólesett?

Homály volt, lázas ablak lángolt, mint a kén,
s a többit tudni kéne, mért jöttem haza,
ó jaj, mért nem maradtam ott a fal tövén,
lerogyva lyukas fejjel, mint egy katona.

Anna Ahmatova: Zene


Benne valami bűvös láng lobog,
egybefonódnak távoli vidékek.
Egyedül vele társaloghatok,
amikor mások közel lépni félnek.
Sírgödrömig kísér, ott sem hagy el,
mikor elhagynak sorra a barátok,
mint tavaszi vihar, zeng, énekel,
mintha megszólalnának a virágok.

(Ford: Rab Zsuzsa)

Octavio Paz: Két test



Két összesímuló test
van hogy két lomha hullám
s az éj az óceán. 

Két összesímuló test
van hogy két puszta szirt és
az éj sivatag.

Két összesímuló test
van hogy két vén gyökér mely
belemélyed az éjbe.

Két összesímuló test
van hogy két mennydörgés és
a villámlás az éj. 

Két összesímuló test
két csillag mely lefut
az üres ég alá.

(Fordító: Somlyó György)

Else-Lasker Schüler: Dal

Szemem mögött nagy vizek állanak,
El kell még sírnom mindjöket.

Szeretnék fölszárnyalni, mindig, mindig,
El a költöző madarakkal,

Ó, én szomorú vagyok, 
a hold arca tudja ezt.

Ezért a sok bársonyos áhítat,
ezért az induló hajnal körülöttem.

Mikor szíved kemény kövén
eltörnek csapkodó szárnyaim,

A rigók, mint a gyász rózsái, 
magasra röppentek a kék bokorról,

Minden elfojtott csivogás
ujjongani szeretne.

Szeretnék fölszárnyalni én is,
el a költöző madarakkal.

(Fordította: Márai Sándor)

Szergej Jeszenyin: Hol az örök titok szunnyad

Hol az örök titok szunnyad,
van egy túlvilági rét.
Itt jártam, e földi útnak
véletlen vendégeként.

Erdők, vizek áradása.
Fönn egy szárny suhan velem.
Égitestek vad futása
vonta ködbe életem.

Nem a te csókodtól égtem,
sorsom nem hozzád füzött.
Érzem: új út készül értem
napkelet s nyugat között.

Így rendeltetett: a szótlan
sötétségbe szárnyalok.
De senkinek búcsúzóban
semmit hátra nem hagyok.

Ahol minden vihar hallgat,
messze hagyva földedet,
szememet, mint iker-holdat
kigyújtom a mély felett.

(Rab Zsuzsa fordítása)

2014. július 14., hétfő

József Attila: Este volt, s a bőrünk összeért

Este volt s a nyári égről
Rohanó, tüzes vágyak estek belém,
Mikor a bőrünk össze-összeért,
Egész életemmel ott éltem én,
Azon a kicsi, darabka helyen,
Ahol a bőrünk,
A bőrünk összeért.

Most már tudom, őt, őt kerestem,
Mikor jelenést kért az eszem.
S ó, ti kis virágok s ti embertelen messzeségek,
Értitek-e az ő szavát, ölét?
Mert már nem birom el s az egész asszonyt
Méhike-zümmel és hatalmas
Üstökös-dobó kiáltásokkal
Kihirdetem.

Micsoda melletted a napsütött szöllőhegy,
A hajnalszőrű friss, égi állat,
Vagy a bokrok reggeli ringatódzása
A hajadon földek zsenge tomporán?
Minden asszony csókja összebugyog benned
S már sokszor félek, nagyon félek tőled,
Mert mi nagyon összebogozódtunk.

S még minden szabad szálat elkeversz.
Ó, mi akkor is kívánjuk egymást,
Mikor énrajtam szörnyű kövek vannak
És te könnyű felhőkön heversz!

Rainer Maria Rilke: A Nap lenyugszik

A nap lenyugszik lágyan.
Bolyongok éberen.
A virrasztó magányban
kis csillag jár velem.

Szeme pillásan ég fenn,
ragyogva néz felém,
oly árva ott az égen,
akár a földön én.

(Fodor András fordítása)

Reményik Sándor: Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Ady Endre: Hazamegyek a falumba

Szigorú szeme meg se rebben,
Falu még nem várt kegyesebben
Városi bujdosóra.
Titkos hálóit értem szőtte
S hogyha leborulok előtte,
Bűneim elfelejti.
Vagyok tékozló és eretnek,
De ott engem szánnak, szeretnek.
Engem az én falum vár.
Mintha pendelyben látna újra
S nem elnyűve és megsárgulva,
Látom, hogy mosolyog rám.
Majd szól: „Én gyermekem, pihenj el,
Békülj meg az én ős szívemmel
S borulj erős vállamra.”
Csicsijgat, csittít, csókol, altat
S szent, békés, falusi hatalmak
Ülnek majd a szívemre.
S mint kit az édes anyja vert meg,
Kisírt, szegény, elfáradt gyermek,
Úgy alszom el örökre.

Lucian Blaga: Hideg ajkak

Álomba hullt a rét. A bokrok szempilláiról
fénykönny gyűl tündökölve:
jánosbogár.

A felhősávos hegytetőn
megnő a hold.
Éjszakám feléd nyújtja őszies kezét,
s zöld jánosbogarak fényéből gyűjtöget
a szíved számára mosolyt.
Jéggé fagyott szőlő a szád.

Csak a hold finom karéja lehet
olyan nagyon-nagyon hideg
- ha csókolhatná valaki -
mint ajakad.

Közel vagy. Itt.

Hallom az éjben pillád rebbenéseit.

(Áprily Lajos fordítása)

2014. július 12., szombat

Ady Endre: Akarlak, hát hazudjunk

Adás, ígéret, tilalom,
Parancsolat avagy alázat,
Ki leszel, mikor újra látlak?
Színed elé hadd készülhessek.

Ez volt asszonyos életem,
Harapós szájjal igaz útban
Utálatot is így hazudtam,
Ha így kínálták a szerelemet.

Hát sorsom a komédia:
Mért kérdjem, hogy neked is miért kell?
Bemázolom arcomat vérrel
Vagy krétaporral, mint kívánod.

Fölöttünk csak úgy kél, bukik
A Nap s a napok is úgy múlnak,
Szívek bénulnak és megújulnak
S csak mi nem látjuk egymás arcát.

Csak finita commédia
Akarsz te is majd a szemembe
Nézni ájultan és meredve?
Jól van: akarlak, hát hazudjunk

Pierre de Ronsard: Ölelj meg kedvesem

Ölelj meg, kedvesem, csókolj, szorongass, 
lehelj belém, tüzesítsd át e testet, 
adj még ezer csókot és még tízezret; 
a szerelem nem számol s mindig szomjas. 

Csókolj, míg ajkad illatos és nedves, 
ne kíméld, úgyis megfakul maholnap, 
s az Alvilág sápadt ködébe olvad, 
hol porrá válik, többé sem lesz. 

Szorítsd körém öled piros rózsáját, 
amíg mézédes, szédült vonaglásunk, 
a kis halál, mindkettőnk lényén átjár; 
s ha vágyam maghal, hamarost feltámad; 
csókolj tovább, hogy ismét nekivágjunk 
a kurta napnak s rövid éjszakának.

Szabó Lőrinc: Folyton átlengsz

Folyton átlengsz gondolataimon,
mint könnyű szél, vagy mint az ibolya
ég váratlan villanó mosolya,
s néha már, mint egy édes hatalom
érintésétől, szívem s homlokom
nyugodni simul:ha sajog is a
"nem vagy" sebén a "voltál" vigasza,
szeretnék élni. Miért?Majd megtudom.
Meg kell ismernem minden emberit,
ha üdvözít, ha pokolra taszít:
és rád gondolnom olyan jól esik!
Így is együtt vagyunk mi, kedvesem.
Míg élek, élsz: éltetlek. S te nekem
segítesz, ugye, szív a szívemen?!

Juhász Gyula: A csönd felé

Lakásom lesz a hetedik magány,
A halál felé nyílik ablaka.
Kertjében csak emlékek teremnek
S lakója csak a lelkem lesz maga.
Kertjében örök emlékek teremnek,
Nem érnek mérges vágyak már oda,
Csak remény nélkül tüskétlen az élet,
Ne várj csodát, az élet a csoda!

Csak vágyak nélkül tüskétlen az élet,
Csak népek nélkül népes a magány.
A csönd elfojtott igéktől beszédes,
A föld csak ölelő ölén anyám...
A csönd csak megölt igéktől beszédes,
Ne mondd ki a szót és ím megleled.
Hagyd magára e látszatos világot
És maga a világ lesz majd veled! 

Tóth Árpád: A nap vörös aranyban...


A nap vörös aranyban, gőggel alkonyul,
Körül a felhők hódolata gyúl,
De feljebb
Lomhább, búsabb s fenségesebb
A felleg.
Feldördül a zivatar
Isten búsongó szólóéneke,
S száll az édes, ájult mezőkre, és fanyar
Fensége zúg: a sok fehér virág
Hisztériásan reszket, összebúj.
A boglárkák kecses, zöld szárain
A szirom beteg, kénsárga láng...