Fák mögé rejtőzködöm
míg könnyeim esője eláll,
szorosan behúnyom szemem,
ne lássák meg benne a képed.
Köréd fontam karomat, mint
az inda.
Hisz összenőttem veled,
miért tépsz el magadtól?
Testem rügyeit adtam
ajándékul neked,
és valamennyi lepkémet
a te kertedben hesegettem.
Mindig gránátkőben jártam,
véreden át láttam:
szerelemben ég mindenütt
a világ.
Most azonban templomfalaimat
komorrá verem homlokommal.
Ó te hamis bűvész,
laza kötelet feszítettél.
Milyen hideg minden köszöntés;
mezítelen a szívem,
piros járművem
dörömböl
Tengeren vagyok
s nem kötök ki soha.
(Ford: Hajnal Gábor)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése