"Ültél már órákon át farkasszemet nézve a sötétből előbukkanó betűkkel?
Vártad izgatottan, valaki gondolt-e Rád ma?
Vagy… hosszú hallgatással, rövid jaj sikollyal adtad-e a másik tudomására, mi bánt, minek örülsz?
Átérezted-e valaha, hogy körülötted megfogható a csönd?
Keltél-e korán, vagy le sem feküdtél, gyalogoltál esőben, hóban, csak, hogy computer közelben légy és ne mulaszd el egyetlen szavát sem annak a másiknak?Akkor ne szólj semmit, mert, akkor átérzed.
Átérzed, hogy milyen sokan vagyunk, akik arra várunk, hogy megszólaljon valaki.
Mondhatod: Eszméik rabjai, valahol félresiklott valami bennük…
Igen, ez az egyszerűbb, így elintézni… de… akkor miért van, hogy a személytelenség mögött is lázasan kutatjuk a személyt?Mi, akik nem tudjuk szavakba foglalni nagy érzéseinket a nagyvilágnak, és csak félresikerült vallomást hallhatnak ajkunkról.
Hogyan válunk hát legtitkosabb vágyainkat is feltáró sebezhető istenekké a személytelenségben?
Azt mondanám, a biztonság, a bizonyosság, hogy nem nevetnek szemközt minket sutára sikeredett mondatainkért, félrecsúszott nyakkendőnkért.A bizonyosság, hogy hallgatnak ránk.Ne mondd, hogy a romantika halott!Ne mondd, hogy nem lehet szerelmesnek lenni egy képzeletbelibe!Hisz mindig is ideált gondolunk el magunknak, a vizuális társsal is.Ne mondd, hogy azokkal a kis és félresikerült mosolyokkal nem mondasz el semmit!
Ne mondd, hogy nem vagyunk sokan, (többen, mint gondolod) száműzött romantikusok, akik megbúvunk a "háló" egyik sarkában, alázattal várva arra a hiányzó szóra.
Ne mondd, mert már nem hiszem el Neked.
Már megjártam az utat és csöndes megadással, örömmel, sírással nyugtázom a felém áramló ismeretlen szeretetet.
Vártad izgatottan, valaki gondolt-e Rád ma?
Vagy… hosszú hallgatással, rövid jaj sikollyal adtad-e a másik tudomására, mi bánt, minek örülsz?
Átérezted-e valaha, hogy körülötted megfogható a csönd?
Keltél-e korán, vagy le sem feküdtél, gyalogoltál esőben, hóban, csak, hogy computer közelben légy és ne mulaszd el egyetlen szavát sem annak a másiknak?Akkor ne szólj semmit, mert, akkor átérzed.
Átérzed, hogy milyen sokan vagyunk, akik arra várunk, hogy megszólaljon valaki.
Értünk.
Csak nekünk.
Csak mi legyünk a FONTOSAK annak a másiknak.
Órákat várva egy-egy találkozóra.
Mondhatod: Eszméik rabjai, valahol félresiklott valami bennük…
Igen, ez az egyszerűbb, így elintézni… de… akkor miért van, hogy a személytelenség mögött is lázasan kutatjuk a személyt?Mi, akik nem tudjuk szavakba foglalni nagy érzéseinket a nagyvilágnak, és csak félresikerült vallomást hallhatnak ajkunkról.
Hogyan válunk hát legtitkosabb vágyainkat is feltáró sebezhető istenekké a személytelenségben?
Hogyan merjük vállalni azt, hogy szeretünk?
Hogyan válunk tudatos cselekvőkké?
Hogyan éljük át legbelsőbb álmaink?
Ne mondd, hogy a személytelenség teszi!
Azt mondanám, a biztonság, a bizonyosság, hogy nem nevetnek szemközt minket sutára sikeredett mondatainkért, félrecsúszott nyakkendőnkért.A bizonyosság, hogy hallgatnak ránk.Ne mondd, hogy a romantika halott!Ne mondd, hogy nem lehet szerelmesnek lenni egy képzeletbelibe!Hisz mindig is ideált gondolunk el magunknak, a vizuális társsal is.Ne mondd, hogy azokkal a kis és félresikerült mosolyokkal nem mondasz el semmit!
Hallgatásod önmagáért szól ott.
Ne mondd, hogy nincs szükségünk álmaink kiélésére!
Ne mondd, hogy nem vagyunk sokan, (többen, mint gondolod) száműzött romantikusok, akik megbúvunk a "háló" egyik sarkában, alázattal várva arra a hiányzó szóra.
Ne mondd, mert már nem hiszem el Neked.
Már megjártam az utat és csöndes megadással, örömmel, sírással nyugtázom a felém áramló ismeretlen szeretetet.
Úgy, de úgy fáj a ki nem mondható.
Mi mégis szavak nélkül is értjük egymást."
(találtam a neten)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése