Reményik Sándor: Phönix madár

Phönix madár, láng a bölcsőd,

Phönix madár, láng a sírod.

"Föltámadtam!" Lángjelekkel

Önnön sírkövedre írod,

Hamvaidból kelsz ki újra

Szárnyalni a mély azúrra.

Phönix madár, tovább ne szállj,

Phönix madár, maradj nálunk,

Valld ki titkod, bűvös titkod,

Hallgasd meg az imádságunk,

Mondd el, Phönix, nagy rejtélyed,

A hamuból hogy lesz élet?

Dutka Ákos: A vén pohár

Egy vén pohárral játszom olykor,

Egy ó pohárba töltök régi bort,

S emlékszem egy derűs lakásra, -

Halavány fiatal anyámra,

Kinek ez drága, féltett holmi volt.

Emlékszem - és a vén kehelyből

Megszépült ködként száll felém a múlt:

Gyermekkorom, szép ifjúságom

Táncol körül, mint drága álom

S kezem egy olcsó rossz szivarra gyújt...

Száll száll a füst, s a vén kehely nő,

Öblében táncol elmúlt életem:

Játékok, - régi délutánok.

Kacagó víg gyermek barátok,

A szent tavasz: az első szerelem.

Te szent kehely! Te vén varázsló!

Könnyes szemem oly áldóan csodál,

Öblöd mindig csordultig álljon.

Hadd játszom véled ifjúságom

Éltem borával telt színes pohár.

Szabó Lőrinc: Nem tudta a lány

Nem tudta a lány, más se, senki se

- én is csak most - mi volt a szerepe,

és kiket-miket helyettesített.

Biztosan sokszor elkeserített,

de még többször irányított, nevelt,

csak azzal, hogy volt. Minden érdekelt

engem is, ami fontos volt neki,

az ízlése, modora, könyvei;

mindenben győzött: azzal, hogy okos,

de azzal is, hogy cipőjét lapos

sarokkal csináltatta; mérce lett

rokonszenveket s ellentéteket

észlelni, elfogadni; amiben

megelőzött, motor, hogy hirtelen

utolérjem; s kép, zene és szobor,

hogy úgy is szerethessem; száz komoly

s naiv becsvágyam lobogta körül;

ő bennük égett, sérthetetlenül.

Rejtő Jenő: Furcsa esték

Most néha-néha álmodozni szoktam

nevetséges ez nagyon, de szép.

Az ember alkonyatkor meghatottan

álmodik csendben egy-két bús mesét.

Hogy - teszem - lassan elmúlik az ősz

vagy mondjuk nyárral álmodik szegény

vagy meglát Téged amint csendben jössz

és mondjuk sír is éjnek idején.

Vagy hogyha éppen utópiát vágyom

megcsókolom lágyan a kezed

vagy néha-néha megcsókollak szájon

bolond, bús kis álmocskák ezek.

És ránk borul az éjjel édesen

és látom, hogy nekünk mindent lehet

az ilyenek nem álmok, kis szívem,

ez már egy bódult, lázas őrület.

Emily Bronte: A remény

Félénken szállt a Remény,

leült kalitkám elé,

s mint egy önző szivű lény,

sorsom dőltét figyelé.

Irgalmatlan volt, ha félt:

rács közt egy zord téli nap

kilestem rá, s ő fejét

félrefordította csak!

Hamis, önző volt valóban,

béke! súgta harc hevén,

énekelt, midőn zokogtam,

s elhallgatott, ha lestem én.

Hamis volt s kérlelhetetlen,

amidőn már csupa rom

volt a vágyam, vert a kedvem,

s sírt a Bú is sorsomon:

a Remény - bár vad kínomra

balzsam lett volna szava -

égbe szállt szárnyát kibontva,

s nem láttam többé soha!

 (Tótfalusi István fordítása)

Őri István: Uram, Te látod Őt

Uram, Te látod Őt 

s ti is, hegyek 

mikor szép szemével kitekint ablakán 

s rátok néz, néha mosollyal, néha tétován 

s te szép fényes nap 

mikor a nap végén aludni térsz 

te is látod Őt, mert Ő téged néz 

messze jár, túl földön, túl az egeken 

túl rajtad is 

s talán szól is hozzád... 

s ti kedves madarak 

s ti zöld borostyánok 

a lépcsőn, hol nap mint nap 

felmegy és le 

ti minden nap látjátok Őt 

s talán meg is érint titeket 

szent kezével megszenteli 

a leveleket 

s ha rátok néz, tündér-szeme nevet... 

Te is, kedves mókusfi 

ablaka előtt 

mikor kis kezeddel 

próbálod a gyümölcsöt 

többször is 

és ha puha, selymes és piros, 

elviszed fészkedbe... 

ugye ránézel gyakran 

ugye látod bűvös tekintetét 

ugye látod, 'mint bátorítón int feléd 

ugye látod karcsú, szép kezét... 

Ti mind, kik látjátok Őt 

meséljetek 

Róla 

mi történt vele azóta, 

hogy én nem láthatom? 

mondjatok el mindent 

mert minden fontos, ami Ő... 

Vagy lehet, hogy mondjátok 

csak nem értem szavatok? 

nem tudom... 

Ti látjátok Őt és éltek általa 

én nem láthatom 

csak emlékét 

mely messze tűnt való 

semmibe markoló 

s lassan vele halok.

Lőrinczi L. Anna: Résnyi boldogság

Kőszavak omlottak a Napra,

eltakarva a fényt!

Hiába sikoltottam zokogva,

nem segítettél!

Befalazott ablakod, zárt ajtód mögé

nem hallatszott el a jaj, mert

kirekesztettél.

Kőszavak omlottak az éjre is,

eltemetve a csodát.

Sötét börtönömbe nem jutott,

csak "Résnyi boldogság"

Csendes magányomba zártan,

képekben száguld a múlt:

mámorító hajnalok suhannak...

-akkor még szerelmet kuncogtunk-

Voltak csillagos egű nappalok,

és szikrázó fényű estek...

Egy harmatcseppekben fürdő reggelen

a zene is megszólalt bennem.

Toccata, tremoló, fortissimo...

És a karmester nem kegyelmez!

A finálé következik most,

tudom: a függönyt leereszted.

Dobhártyámban lüktet a hangod,

szívemben ott remeg a félsz:

vajon milyen lesz a fény után

az őrjítő sötét?

Antanas Drilinga: A vers

Honnan jön A vers:

A csillagos égről,

A napos égről,

A beborult égről,

A te szemedből, az én szememből,

A te jókedvedből, az én jókedvemből,

Az utcáról, ahol lakunk,

Az egész életünkből:

Fogadjuk őt,

Óvjuk őt,

Melegítsük a leheletünkkel,

És sohase űzzük ki a házból,

Az életből!

(Dabi István fordítása)

Rejtő Jenő: Vallomás... (: Írtam egy boldog éjszakán? :)

Egy forró csók tüzelte fel a vérem

Egy égő vágy, amit Te adtál nékem

Egy lázas álom volt az éjszakám

S egy boldog hajnal köszöntött le rám -

Mi vagy Te nékem, - el nem mondhatom

Te vagy az Élet - lázas karnevál

Ha Te elmész... jöhet már a Halál! -

Te vagy az első lázas álmodás

Te adtad mindazt, ami szép, csodás

Egy imádságom van, a szerelem

S egy oltárképem - az vagy Te nekem.

Lehet, hogy Nálad röpke pillanat.

A csók, mi tán nem szivedből fakadt.

Lehet, hogy vissza nem jő már soha

Hisz ez az élet, oljan mostoha -

De hogyha jössz, hogy forrón ölelj át,

Szivem tovább dalolja vágy dalát

Ölelj vadul, csókodban égjek el

Hisz egyszer majd ugyis feledni kell

Ha multunkból már csak emlék marad

S egy összetört, vérző sziv meghasad

Akkor, hiszem, hogy könnyezel talán

S rájössz, hogy nem egy flört voltam csupán -

Te vagy a vágyad vad királja

S ha összetörten kinevetsz...

Majd várlak mindég ujra, fázva...

Te vagy a vágyak vad királja

A jövőm csókos alkonya.

Robert Burns: Elégedettség

Mit nékem a kincs - nem baj, ha van! -

Ha rámgyűl a gond, megrázom magam,

s ha útnak indul, majd segít hamar

egy pint a skót sörből s egy szép régi dal.

A gond-vessző néha fejemre vág,

de harc az élet, és mi: katonák.

Fogyatlan aranypénz a jókedv nekem,

s király sem parancsol szabad szívemen.

Egy évnyi bánat, mi rám tekint?

Egy évnyi vígság eloszlatja mind.

S ha utamnak célján ott az öröm,

a megtett úton főm már nem töröm.

A vak sors, mit bánom, ha farra ül is,

én megleszek ily ringyó nélkül is.

Jöjjön jó sor, rossz sor, kövér vagy sovány,

én már csak így: "Isten hozott, komám!"

(Hajnal Anna fordítása)

Fésűs Éva: Láttad-e?

Láttad-e az erdőt, láttad-e a völgyet,

mikor megbűvölte május mosolygása?

Mikor a madarak zengve összegyűlnek

új fészek-rakásra,

s tavaszt ünnepelnek lelkendező fecskék,

én is velük együtt dalolni szeretnék.

Láttad-e a mezőt nyárban tündökölve,

hogy a két szemedet is be kellett hunynod?

Amikor a réten minden kis pipacsot

a nap lángra gyújtott,

s kakukk kiabálja: hány esztendőm lesz még,

kibuggyanó kedvvel kacagni szeretnék!

S láttad-e az embert sötét arccal járni,

amint gyöngyvirágot tördel le a lépte?

Ijedten, fürkészve nézek a szemébe,

nézek a szívébe,

mint hogyha elveszett kincseket keresnék,

s mindig csak zokogni, zokogni szeretnék.

Komáromi János: A magányról

Szemét a zöld tisztáson nyugtatta. A napfényben fürdő réten a fű között rengeteg apró virág virított. Többnyire fehérek voltak, de a sárga, a piros és a kék sziromlevélkék is számosan süttették magukat a simogató fényözönben. Természetesen a rengeteg lengedező virágfejecske körül óriási volt a sürgés forgás. Rovarok ezrei vették körül, becézgették, cirógatták őket, hogy végül néhány szem virágporral a testükön tova röppenjenek.

A tisztás szélén egy fa alatt ült. Hátát a fa kérgének támasztotta. Nézte ezt a békés, derűs forgatagot. Nagyokat szippantott a friss levegőből és enyhén elmosolyodott. Nem vidáman, még csak nem is elnéző szeretettel, inkább kicsit fájdalmasan, beletörődően. Valahogy úgy, mint amikor egy anya búcsúzik gyermekétől az esküvő napján. Tudja, hogy így kell lennie, hogy így van rendjén, így van jól, de mégis fáj...

A nyugalomról, a virágokról eszébe jutott egy virágszál. Lehunyta a szemét és már látta is maga előtt azt a régi képet. Kopár völgyön kelt akkor éppen át. Még fű sem igen nőtt. Mindenütt csak száraz felrepedezett földkéreg. Mint a hámló bőr úgy kunkorodtak fel a repedés szélei. A sima felületről látszott, hogy valami régi eső simította el a felszínt, azután a kegyetlenül forró napsugár kiszárította.
Lassan léptetett. Nem is nagyon figyelt a körülötte lévő tájra. De hírtelen valami furcsát vett észre. Megállította lovát, leszállt és gyalog indult el. Nem kellett messze mennie, csak pár métert. Megállt és a meglepetten nézte a lábai előtt hajladozó csöppnyi virágot. Apró fehér virág volt. Kissé hitetlenkedve nézett körbe, de sehol egyetlen másik fehér csillagot sem látott. Leguggolt, hogy közelebbről is szemügyre vehesse.
A virág csöppnyi szirmai táncoltak a szélben, mint valami vidám pillangó. Egészen halk rezdülés törte meg a csendet. Egy valódi pillangó érkezett. Leszállt a virágra, amely kicsit meghajolt alatta. Szárnyait összezárta, majd ismét szétnyitotta. Felszívott néhány csepp nektárt a szirmok tövéből és máris tovább lebegett. Ő csendben figyelte a jelenetet. Sokáig nézett a pillangó után, amíg végül teljesen eltűnt, szinte feloldódott az ég színében. Hírtelen apró sötét foltok jelentek meg a száraz, szürke talajon. Parányi cseppekben hullni kezdett az eső. Alig néhány csepp, még annyi sem, hogy egyenletesen átszínezze a földet. Az egyik esőcsepp éppen a virágra hullott. Az elkapta, majd lassan meghajolt és a földre, a saját tövébe ejtette a vizet.

Felállt és vissza ballagott a lovához. Amint távolodott, még hátranézett. A lágyan hajladozó kis virág már alig látszott. Lova nyugodtan lépkedett, ő pedig lehunyta a szemét és elmosolyodott. Fájdalmasan és megértőn.
Arra gondolt akkor, hogy mennyire magányos is lehet egy ilyen virágszál egyedül a kietlen, közönyös puszta közepén.

Most, sok-sok évvel az eset után, ott ült a tisztás szélén, a fa tövében. Nézte a számtalan színes virágot és a magányra gondolt. Arra, hogy az a kis virág semmit sem tudhatott a magányról. Mint virág egyedül volt a pusztában, de a magányról nem tudhatott semmit. Természetes volt, hogy egyedül van. Az egyedül lét és a magány teljesen más. A virág egyedül volt, de nem társtalanul, hiszen meglátogatta őt a szél, beszélgethettek egymással. Mennyit hintáztatta, ringatta az a kópé szellő, csak vele foglalkozott. Vagy ha arra tévedt egy-egy rovar, pillangó mennyire örült neki. Boldogok és hálásak voltak, amiért megpihenhettek és ehettek valamit. Az eső is egészen másként esett rá, mint a földre. Lágyan huppant a szirmai közé, hogy később finoman simuljon a tövéhez. A virág ott a pusztában nem volt magányos. Nem voltak virág-társai, de boldog volt, hiszen érezte, hogy fontos, hogy örülnek neki, hogy különleges.

A magány nem ott van, ahol egyedül lét van. A magány a társak között van. Akkor, amikor körbe vesznek bennünket. Hányszor élte már át Ő is a magányt. Ült egy asztalnál, ahol sokan foglaltak helyet és mégis úgy érezte, mintha Ő nem lenne ott, nem illene oda. Állt az emberek között és nem érezte, hogy hozzájuk tartozik. Amikor sokan veszik körül az embert, akkor találhatja csak meg az igazi, a mélységesen mély magányt. Amikor nincs akihez úgy szólhatna, hogy tudja, megértik. Amikor hiába beszél, hiába mondja el gondolatait, hiába tárulkozik ki őszintén, csupán meghallgatják, de valójában nem figyelnek rá. Amikor megpróbál tenni, de senki nem veszi észre. Amikor mindenki lelkesedik, de Ő ne érti miért. Amikor Ő ég a felfedezés, a ráismerés, a megértés lázában és a többiek nem látják, nem érzik, nem értik ugyan azt, mint Ő. Amikor szeret, de ezt nem viszonozzák. Amikor annyira hiányzik egyetlen őszinte szó, egyetlen önzetlen ölelés és nem talál ilyet.

Hosszú utat járt be azóta, hogy a kis virággal találkozott. Sok mindent látott és sok mindent megértett. De mindig egyedül volt. Egyedül volt akkor, amikor utazott és egyedül volt akkor is amikor megérkezett valahova, vagy visszaérkezett valahonnan. Egyedül volt a pusztán, a hegyek között, vagy amikor az erdőben barangolt, de ilyenkor soha nem érezte magányosnak magát.

Magányos csak az emberek között volt.

A kis virág azért nem volt magányos a pusztában, mert "más" volt, különleges. Ő azért volt magányos az emberek között, mert "más" volt. Ezt mindig érezte. Nem tudta, hogy jobb vagy rosszabb mint a többi ember, de azt tudta, hogy "más" és mostanra megértette, hogy ezen nem tud változtatni.

Ült a fa alatt, hátát neki támasztotta a fa kérgének. A szeme csukva volt és mosolygott. 

Fájdalmasan, de megértően...

(találtam)

Fésűs Éva: Szeretném elmondani még...

Minden dalom, versem csak törmelék,

pillanat-életem szilánkja,

mit a halál tesz majd lapátra.

Mégis szeretném elmondani még

a boldogság káprázatát,

amely vasmarkú fájdalmak között is

annyiszor rámtalált.

A tüskéket hitemnek rózsafáján,

s konok kapaszkodásomat

a Gondviselés szalmaszálain,

mikor cserbenhagytak az álmaim.

Az események könyörtelenségét s azt a csodát,

ahogyan mégis mind hasznomra vált.

Beomlott reménységek romjain

tücsökmuzsikás szavak vigaszában

az örökérvényű mesék

mindent megoldó képletét,

s ahogy felrázták alvó szívemet

a szeretet áramütései,

amikor emberszemek sugarával

emberentúlról üzent Valaki.

A harcokat hitvány magammal, 

amikor elfordult az angyal;

kétségeket és bizonyságokat,

egész esendő voltomat,

s közben a kegyelem

keresztvízből megmaradt harmatcseppjeit

lehajtott fejemen.

Lassan elengedő gyökereimben

érzem a remegést,

s egy mámorító titkot,

hogy élni nagyon szép volt.

Csak ezt akartam elmondani még.

Szabó Lőrinc: A rét meghal

Szöcske, ökörnyál, réti muzsika.

Bizsereg a nap arany illata.

Mindegy, ki vagy, felnőtt-e vagy gyerek.

Valami épít, észre se veszed.

Ásítasz, nyújtózol, unatkozol.

Ég s föld lassan mégis megostromol.

Fáradt vagy; ráérsz; ez a fő; pihensz.

Egy tücskön, hangyán talán elmerengsz.

Aztán szétnézel: az ismert világ!

S húnyt szemed már az eget zárja rád.

Vízmoraj, kolomp: csengő vonalak.

Szálló lepke rajzol új hangokat.

Bőröd ízlel, látni kezd, hallani.

Egész testedet felhő emeli.

Egy dallam visz, de keresztezi száz.

Benne zümmög a tegnapi darázs!...

Emléked van, s nem sejti maga sem.

A rét meghal. - De te tudod, milyen!

William Henry Davies :Nincs időnk

Taposómalom életünk:

Egy percet nem pihenhetünk.

Nem érünk rá, mint rét ölén

Mélázó bárány és tehén.

Dióval mókus hempereg -

Nem pazarlunk rá perceket.

Tavon szikrázó napsugár -

Nem nézzük meg régóta már...

Tánc közben egy nő ránk nevet,

Lábát se láttuk -, ellebeg.

Hiába gyúl ki mosolya,

Időnk - csodára - nincs soha.

Éljük a hajszás éveket -

S elszalasztjuk az életet.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Rejtő Jenő: Semmi lantosa

Útfélen ült, kopott kereszt mellett

szemében sárgás... gyáva... irigység...

Kezében egy fa... mit penget... penget...

Talán... lant lehetett réges rég.

Ott ült kopottan nappal, éjszaka

Az ajka törten, elhalón remeg

Azt mondják Ő a senki lantosa

Csak suttog bambán vad énekeket.

Bomlottan bárgyún mindég énekel

Hajadon-főtt... nyárba... hóba... fagyba..

csak dalol, s nem áll szóba senkivel

Dalol éjszakába, alkonyatba

És kérdezték: "Ki vagy...? Ki volt Apád...?"

Csak énekelt és közben könnyezett

És kérdezték: "Volt kedvesed...? Arád...?"

Csak énekelt és hülyén nevetett

Ha kérdezték: "Nincs gyermeked...? Anyád...?

Egy csendes régi szonettet nyögött...

Hívták: "Gyere... kapsz ételt... jó szobát..."

Dalolt... aztán vadul kiköpött!

Ő volt a semmi őrült dalosa...

Ő volt a kopasz piszkos rejtelem

Hogy honnan jött? ... Nem tudták meg soha

És megfagyott egy téli éjjelen.

Áprily Lajos: Így akarja a sors

Makkai Sándornénak

Fordul az út. Amerre száll a nap,

a messzeségben síkok integetnek.

Emlékjelül, ha jő a pillanat,

mit hagyok itt a búcsúzó hegyeknek?

A bús királyi asszony jár eszemben

s kísérget régi, illatos nevével,

kit sorscsillagja erdőkön keresztül

vesztett világból másfelé vezérel.

Látom halványan és sötét ruhában,

az élet és az év augusztusában.

Zörgő kocsin megy, hullámos hegyélen,

faluk maradnak el mögötte mélyen,

várak, juhok, vizek: erdélyi álom -

Aztán leszáll a hárserdős határon.

Sötét szobor. Mögötte kékbe vesznek

vonalai a rengeteg Meszesnek.

Búcsúzva visszanézne még a tájra,

messze, ahol lehullt a koronája.

Kocsija vár, sürgeti már az éjjel.

És, csillagának árva bujdosója,

finom pengével és finom kezével

sorsát az erdőszéli hársba rója.

A tölgyfa zúg. Sercegve sír a késem,

amíg a régi jelt törzsébe vésem:

Sic Fata Volunt.

Juhász Gyula: Szemek beszéde

Sokáig némán, némán nézik egymást, 

Mint tenger és ég, mint bús messzeségek 

És szól az egyik: Ó most semmi sem bánt! 

És mond a másik: Ó most újra élek! 

Az egyik mélyén vak reménytelenség, 

A másik mélyén mennyek üdve szunnyad, 

Az egyik szól: Ó elveszett gyerekség, 

A másik mond: Bennem ring drága múltad. 

Az egyik, mint az áldozati bárány, 

Szelíden, gyáván és riadva rebben, 

Az élettől gyötörten és ijedten, 

A másik szűzi bátran, büszke árván 

Szól: Élni fogsz! A másik: Messzi szentség! 

És érezik, hogy zúg a végtelenség.

József Attila: Lélekszirteken

A lelkem életért zúgó tavában

Rímek lapulnak, mint a zátonyok.

Szerelmem űz, hogy rajta csolnakázzam

És szívemen el is barangolok. 

De csolnakom a habja elragadta,

Sodorja éles zátonyok között.

(A tájat erre bánat-népség lakja

S én bánatom is ide költözött.) 

Fáradt nyugvással csak hagyom rohanni

S zokogva várok, hátha partot ér;

Még könnyem is van nékem; ó van annyi, 

Hogy vezekeljek minden álmamér' -

És öntöm is sűrűn, bőséggel, híven,

Míg tördelődik szirteken a szívem.

Tóth Árpád: Mámor

Jöttél, s ím drága must edénye lelkem,

Szűzlány fehér lábával megtiport kád,

A púpos bánatok rikoltó torkát

Méz-íz csitítja: ó, tán most születtem!

Szálljunk aranyhajóra most mi ketten,

Röpítsen el, ne tartsa semmi korlát:

Szállj, drága perc, feszítsd forró vitorlád,

Ma ránk vár minden édes ismeretlen!

Nézd, minden mily roppant fénnyel ragyog:

A nap, a hold és minden csillagok

Jönnek velünk, s a vén világ elárvul -

Hallod? a láz, a hű, bizarr dobos

Dobol, s a mámor vörös oszlopos,

Örvénylőn forgó kastélya kitárul!

Szabó Lőrinc: Hasztalan lázadás

Pillám alatt összetört ezer álom 

s – szeretlek? nem szeretlek? – nem tudom már.

Túlságosan ragyogsz, eleven álom,

s szerelmedet elbírni nem tudom már.

Gyűlölködve kiáltom: – Idegen kéz,

eressz! ne vezesd utam! megtagadlak! –

Mégis te formálsz ujjá, idegen kéz,

és csak nő az erőd, ha megtagadlak.

Nem tudom, mi történt… Talán az Isten

játszik velem s te vagy a fény szemében.

Ha eldoblak, megjelenik az Isten

s nehéz harag hömpölyög nap-szemében.

Ady Endre: Az ősz muzsikája

Most is együtt a Csönd s a Lárma,

Az Ősz csak bennünk változott,

Ódon és nemes muzsikája,

Ha van szép szív, ma is megleli.

Színe, könnye, búja a régi,

Nótái is a régiek,

Tud altató szépet mesélni,

De fölváj régi sebeket is.

Szépek, akik ma élni mernek,

Egy-egy feledő mosolyuk:

Drága, élet-folytató gyermek

S minden könnyük felébredt halott.

Szabó Magda: Végrendelet

Te egyedüli, aki sose bántott,

te temess el,

ha a gyilkos idő

megbír e testtel.

Te mondd el helyettem,

mekkorát tévedtem,

mikor megszülettem,

mikor ember lettem,

nem vérivó farkas

sovány rengetegben;

te mondd el helyettem,

egyszer nem tévedtem,

egyszer nem vétettem,

amikor ágyamat

szíveden vetettem.

Ady Endre : Milyen az ősz?

A felhő sem olyan, mint nálunk

És milyen más az őszi fény!

Nem csókol oly megejtő csókkal,

Mint ifjuságom szép helyén.

– Milyen az ősz? Olyan bűbájos

Álomba ringat most is ott?…

Megkérdeném, de messze vagytok

Százszor irigyelt boldogok.

Megkérdezem magától, édes:

Milyen az ősz? Oly szép talán,

Mint mikor egymásról álmodtunk

Sok fényes tündér-éjszakán?

– Milyen az ősz? Az őszi rózsa

Nem hervadt, szép, mint egykoron,

Amikor együtt nézegettük

Elábrándozva boldogon.

Az őszi rózsa olyan szép volt

Akkor; most is emlékezem,

Hogy féltünk a korai dértől,

Ha nézegettük kettesen.

Az őszi rózsa s mi szerelmünk

Milyen hamar elhervadott…

– Milyen az ősz maguknál, édes?

A nap még most is úgy ragyog?

Hogy ragyogott! Hogy szórta fényét

Magára, édes és reám,

Az az ősz volt a legszebb s maga

A legszeretettebb leány.

Ha eszembe jut, oly fájdalom

Égeti most is lelkemet…

– Milyen az ősz maguknál, édes?

Annál szebb — érzem — nem lehet!

Itt hűvös ősz van. Lehullott már

Az első, hideg őszi dér,

Lemondani tanít a hulló,

Búcsúzó, sárgult falevél…

Az én szívem is rideg, fásult,

Csak néha sóvárgó és beteg…

– Milyen az ősz maguknál, édes?

Óh írja meg! Óh írja meg!

Reményik Sándor: A völgy felett

Itt holdarany,

Itt holdezüst

Leng mindenütt

Mint könnyű füst,

S a fákat glóriázza.

Oly rezzenéstelen a némaság,

Amint a titkok titkát magyarázza.

Oly mély a völgy.

A völgybe lenn

Valahol messze tombol a patak,

Útját a kőbe dübörögve vágja.

Ide fel

Nem hat el

Hangjából csak egy árva, kósza nesz:

Vezeklő lélek ima-mormolása.

Lelkemben minden összeolvad:

Minden, mi volt, mi van, s mi lesz.

Oly altató, oly zsongító,

Oly békéltető ez a messzi nesz.

Oly jó így állani a völgy felett,

S hallgatni bölcsen és betelten

A mélységben kavargó életet.

Emily Dickinson: A világ ellen rontani

A világ ellen rontani

marokra fogtam erőm,

Dávid erősebb volt, de én

kétszerte vakmerőbb.

Megcéloztam kövem, de én

buktam földre csupán.

Góliát volt túl nagy? Magam

voltam csak túl kicsiny?

(Tótfalusi István fordítása)

Baranyi Ferenc: Kék madár - zöld fák

A mesebeli madarat

elfogjuk olykor, hogy utána

úgy dönthessünk: legyen szabad.

S szorosan az ablakhoz állva

eresztjük el a messzi ég

felé, mely húzza ismerősen -

s akkor a madár színe kék.

Csak akkor. Mindig eltűnőben.

Nincs más, csak ez a pillanat,

mely tollait kékkel befújja,

hiszen pihéin átszalad

a sugárzó mennybolt azúrja

és hiteti, hogy élni szép:

van Kék Madár, mely visszaszállhat!

S engedek én is kicsikét

az illúzió igazának,

hisz ez a szárnyalás visz el

a boldogsághoz, mert iránya

cikcakkos, tört íveivel

ráröpteti szemünk a fákra,

s meglátjuk végre a csodát,

mit addig is kínált az ablak:

zöldellnek, zöldellnek a fák!

S ez hihetőbb örömet adhat.

Babits Mihály: Hiszekegy

Nem hiszek én egy istenben, mert bárhova nézek,

istent látok, ezért, s nem szomorú a világ.

Egyike gyilkos, a másika áldott, másika részeg,

egyike zengő ég, másika néma virág.

Mind hatalom, de nem egyenlők az erőre; ha egy int

gyakran a másik fut; gyakran a másika fél.

Egyike fényes, a másika vak; hogy lenne ez egy mind?

Semmi az ami csak egy; semmi sem egy, ami él.

Nem hiszem én az egy istent; hiszem az ezer istent:

azt aki adja a fényt; azt aki adja a dalt;

azt kivel a kin is édes, azt kivel a mocsok is szent;

Kronost az öreget s Bacchost a fiatalt;

az arany Aphroditét s minden derüs égi mosolygót;

holdnak szűz erejét, Artemisz enyhe nyilát;

Zeüszt a komor dörgőt s Próteüszt a tengeri bolygót

és a nyilas napot is, mely a világra kilát.

Gabnaadó bus anyát s lányát, a vidám hazajárót;

erdei lyányokat is s a fura furtfülü Pánt;

látom amint a Moira köröttem fonja a hálót

s olykor az Eümenidák vércsepegős szeme bánt.

Élnek az istenek és még érzi hatalmukat egyre

bárha nem is hisz már bennük a léha világ:

egy isten se szorult a hitre s az emberi kegyre

egyike zengő ég, másika néma virág.

Petőfi Sándor: A völgy s a hegy

Ha én hegy volnék! (sóhajtott a völgy)

Ha én hegy volnék! milyen isteni

A csillagok szomszédságábul

A nagyvilágra letekinteni.

Az a boldog hegy, ott uralkodik

Királyi széke dicső magasán,

Körűlövedzi hódolattal

Fejét a felhő tömjénfüst gyanánt.

A kelő nap, első sugáriból,

Tesz homlokára aranykoronát,

S a lemenő palástul adja

Rá végsugárainak bíborát,

Ha én hegy volnék! itt elbújva kell

Áttengenem homályos éltemet,

A szomszédig sem láthatok, s a

Szomszédból sem láthatnak engemet. -

Ha én völgy volnék! (sóhajtott a hegy)

Ha én völgy volnék! oh milyen rideg

Ez a magasság, e dicsőség,

Amelyet tőlem úgy irígylenek.

Engem talál az első napsugár

És az utósó is rajtam ragyog,

És mégis mindig olyan puszta

És mégis mindig oly hideg vagyok.

Pillangó, harmat, csalogány, virág…

Hiába hívom, egyik sem szeret,

S mi odalenn enyelgő szellő,

Az idefönn csatázó fergeteg.

Ha én völgy volnék! élnék ott alant

A nagyvilágtól mélyen rejtve el,

S cserélgetném a boldogságot

A szép tavasz kedves szülöttivel!