Makkai Sándornénak
Fordul az út. Amerre száll a nap,
a messzeségben síkok integetnek.
Emlékjelül, ha jő a pillanat,
mit hagyok itt a búcsúzó hegyeknek?
A bús királyi asszony jár eszemben
s kísérget régi, illatos nevével,
kit sorscsillagja erdőkön keresztül
vesztett világból másfelé vezérel.
Látom halványan és sötét ruhában,
az élet és az év augusztusában.
Zörgő kocsin megy, hullámos hegyélen,
faluk maradnak el mögötte mélyen,
várak, juhok, vizek: erdélyi álom -
Aztán leszáll a hárserdős határon.
Sötét szobor. Mögötte kékbe vesznek
vonalai a rengeteg Meszesnek.
Búcsúzva visszanézne még a tájra,
messze, ahol lehullt a koronája.
Kocsija vár, sürgeti már az éjjel.
És, csillagának árva bujdosója,
finom pengével és finom kezével
sorsát az erdőszéli hársba rója.
A tölgyfa zúg. Sercegve sír a késem,
amíg a régi jelt törzsébe vésem:
Sic Fata Volunt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése