Köszöntlek, régi kert, köszöntlek, elhagyott,
virágzó színtere, virágzó éveimnek!
Beszívom keserű mosollyal illatod:
gyermekkoromban hogy megrészegített!
Megvan a hársfa, de beforrtak a szavak,
melyeket valaha gonddal kérgébe véstem,
elvadult gizgazok béklyózzák lábamat,
s érzem, bánat fog rl az erdő sűrüjében.
S mikor egy-egy levél váratlan megremeg,
a lelkiismeret is megremeg s felébred,
s mintha az ismerős helyek rég feledett,
régen elsiratott mesébe kezdenének.
Azt mondják:" Láttuk a gyermekjátékaid,
növekedésedet s később a búcsuórát:
s friss rózsakoszorút láttuk hogy raktak itt
gyöngéd leánykezek áldón-adakozón rád.
Hol vannak azok a feslő rózsák, felelj,
melyekből édesen oly boldog illat áradt?"
Néhányat botorul én osztogattam el,
néhánya elveszett, s a többi tönkreszáradt.
De ti nyíltok buján, ti kort nem ismerők.
Örülnék, s nem merek örülni önfeledten.
Mint tékozló fiú apja színe előtt,
szeretnék sírni, de a sírást elfeledtem.
(ford.: Lator László)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése