Rainer Maria Rilke: Midőn rám leltél

Midőn rám leltél, kedvesem,

kicsiny voltam, szerény,

és mint egy hárság csendesen

beléd virultam én.

Kis lényemnek név sem jutott,

de bennem nőtt a vágy,

míg szóltál: már oly nagy vagyok,

név nem foghatna át.

S én, mint akit május, mítosz,

meg tengerár tetéz,

lettem újborként illatos,

a lelkeddel nehéz. 

Elizabeth Barrett-Browning: Ha már szeretsz

Ha már szeretsz, csak a szerelemért

szeress, és semmi másért. És ne mondd:

"Mosolyát... szemét szeretem... s ha zsong

szelíd szava... s mozgékony kellemét

derülten érzem, bár a nap borong." - 

Mindez mulandó - vagy fakulva kong

füledbe majd. - S te, Kedves, ne reméld,

hogy mindig egy a vágy. És szánva se 

szeress, könnyeim szárogatva csak -

elfelejt sírni, ki soká a te

enyhedben élt - s így vágyad elapad!

A szerelemért szeress: sohase

hűlsz úgy ki, vágyad örök foglya vagy.

Paul Verlaine: Nem igaz?

Nem igaz? bolondok és gonoszok ellenében

Akik nem átallják elirigyelni örömünk,

Néha büszkék, de mindig megbocsátók leszünk.

Nem igaz? vidáman és lassan megyünk a szerény

Úton, melyet nevetve a Remény mutat nekünk,

Nem törődve azzal, látnak-e minket vagy sem. 

A mi két szívünk a szeretetben, mint sötét erdőben

Elszigetelődve, s csendes gyöngédséget árasztva,

Estében éneklő két kis fülemüle. 

Haragszik ránk, vagy kedveskedik a Világ,

Mit tehet velünk? Ha akar, simogathat,

vagy akár céltáblává is tehet. 

Mindenkire nevetünk és semmitől se félünk,

Mert a legerősebb és legkedvesebb kapocs köt össze,

Melynek - egyébként - gyémánt kemény a páncélja. 

Mit kitűzött számunkra a Sors, nem aggódunk miatta,

Végigjárjuk egyformán mindketten,

Kéz a kézben, gyermeki szívvel 

Mint akik gondtalanul szeretik egymást, nem igaz? 

Bálintffy Etelka: Elmúlt a nyár...

Elmúlt a nyár, elmúlt az ősz...

És messze még a kikelet. 

Oh, de én most nem rettegem 

Úgy, mint egykor, a zord telet. 

Nem rettegem, hogy jő a tél 

S unalmával a hosszu est, 

Midőn kint fúj, bömböl a szél,

S ablakomra virágot fest. 

Nem félek, hogy nem lesz virág, 

Nem lesz madár, csillag, sugár, 

Hogy a télnek hideg szele 

Meleg, de szűk szobámba zár. 

Lesz virágom: édes ajkad, 

Mosolygásod lesz a sugár, 

Szíved meleg dobogása 

A bokorba a kis madár. 

Édes csókod lesz a csillag, 

Mely az égről gyorsan lefut, 

S véletlenül, úgy futtába 

Éppen az én ajkamra jut. 

Ah - mondod -, de egy hiányzik 

Ragyogó nap az égbolton. 

Az is meglesz: ragyogni fog 

Boldogságtól az én arcom!

Theodor Storm: Ősszel

Szél zúg, szállnak a sárga lombok,

az égre fakó fény omol:

te megborzongsz, s férjed karjába

erősebben kapaszkodol.

Mi fűszálról fűszálra jár most,

s a végső virágokra száll,

az titkon, elmenőben, drága

fejed is megcsíkozta már.

S mi meleg éjt varrt a mezőkre,

a szál tépetten elrepült -

csupán a nyár van búcsúzóban:

mi dolgunk a nyárral nekünk!

Kezed teszed a homlokomra,

s fürkészve nézed arcomat:

kedves szelíd asszonyszemedből

olyan mélabús fény fakad.

Kihunyt itt is az illat, sugár, egy

titok, mely arra késztetett

hajdan, hogy szabad lánykezed te

éppen az én kezembe tedd.

Ó, ne borzongj! Bár észrevétlen,

a legszebb napfény is letűnt -

csupán a nyár van búcsúzóban:

mi dolgunk a nyárral nekünk!

Illyés Gyula: Kapcsok

A szenvedély, mely a mulandó izmot 

vaspántként kapcsolta testünk köré, 

hogy megízlelvén őrizzük a titkot: 

egy pillanatra sorsunk istené, 

a szenvedély majd elmúlik. A boldog 

percek, az éj, a kéj már senkié. 

Heverünk torzan, mint a páros szobrok, 

ha tömbjüket az idő széttöré. 

De jönnek majd új közös kapcsok, láncok, 

megtartóbbak, mint minden karolás: 

futnak arcomon, arcodon a ráncok 

s majd fonalai őszülő hajaknak 

tanítják, mi az összetartozás, 

amelyet ketté Isten sem szakaszthat.

William Shakespeare: LXXV szonett

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér

s tavaszi zápor fűszere a földnek;

lelkem miattad örök harcban él,

mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;

csupa fény és boldogság büszke elmém,

majd fél: az idő ellop, eltemet;

csak az enyém légy, néha azt szeretném,

majd, hogy a világ lássa kincsemet;

arcod varázsa csordultig betölt,

s egy pillantásodért is sorvadok;

nincs más, nem is akarok más gyönyört,

csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,

részeg vagyok és mindig szomjazom.

Illyés Gyula: Gyönyörű, gyönyörű

Hátam mögött – szívem is hallja –

törik az őszi fű;

te jössz, tudom. Miről? A lépted

nesze is gyönyörű.

Gyönyörű lesz, ha megjelensz;

már csak egy pillanat.

Gyönyörű rögtön a világ,

mihelyt része vagy.

Fásult volt, borús a szívem

szomorú, keserű.

Ha benne vagy, a szívem is

ragyogó, gyönyörű!

Ködös őszi táj ez a szív,

de ha nap besüt,

üveges lombja fölragyog,

tündöklik mindenütt.

Babits Mihály: Tájkép

A vérvörös nap ködbe süllyed messze

szél borzogatja az útpart gyepét

csodásan súg-búg a kalászok ezre

s hirtelen összébb veri telt fejét.

Szántó barnítja távolabb a zöldet,

pilledt jószága már alig kocog: 

a fény elhagyja lassanként a földet

s az üres égbe visszapárolog.

Az égen vérrel öntött felhő nyúlik

és rajta ül a vihar angyala: 

hangolja rozsdás kürtjét...

1903. június

Veikko Antero Koskenniemi: Csoda

Gyere, gyere, nevet a reggel,

szagát orgona hinti szét!

Kora-tavaszi kedvvel

fonok egy friss füzért.

Tavaszi madár ma dalra gyújt itt,

életöröm kiabál.

Annak, aki árnyékba búvik,

új csodát nyit majd a nyár.

Miként tábortüzeknek üszke,

a hajnalfény fel-fellobog.

Bíbort öltenek a büszke

cseréptetős templomok.

A nyár virul majd dúsgazdagon,

bő termést érlel meg.

Reménység új házát rakom,

régi álmok ébrednek.

A ma reggelt úgy vártam már, kedves,

sok éjen át, álmatlanul,

míg a zápor viharral terhes

szürke felhőkben elvonult.

Ily ragyogó látomás nem volt még,

biztat a nyár kegyesen.

Ezen a mai reggelen meghalnék

karodban, kedvesem!

Bajza József: Esthajnal

Bájló aranyfény

Csillog szelíden

A reszkető tó

Hullámain.

Fölserken a szél

Rózsák öléből

S völgyek hűs árnyain

Zokogva leng.

Némul az erdő,

A messze síphang

Reszketve nyögdel

A légen át.

Kéklő virággal

Himzett ligetben

Rejtezve csattog

A csalogány.

Leányka, édes!

Még most öledben

Elszenderülve

Mennyet lelek:

Ki tudja? holnap

Talán síromra

Leng a lenyugvó

Est bíbora?

Ah vajon e szív,

Mely hőn pihegve

Hófátyolodnak

Alatta ver:

Fog-e felettem

Sóhajtozásban,

Mint a nyögő szél,

Kesergeni?

Petőfi Sándor: Falu végén kurta kocsma

Falu végén kurta kocsma,

Oda rúg ki a Szamosra,

Meg is látná magát benne,

Ha az éj nem közelegne.

Az éjszaka közeledik,

A világ lecsendesedik,

Pihen a komp, kikötötték,

Benne hallgat a sötétség.

De a kocsma bezzeg hangos!

Munkálkodik a cimbalmos,

A legények kurjogatnak,

Szinte reng belé az ablak.

"Kocsmárosné, aranyvirág,

Ide a legjobbik borát,

Vén legyen, mint a nagyapám,

És tüzes, mint ifjú babám!

Húzd rá cigány, húzzad jobban,

Táncolni való kedvem van,

Eltáncolom a pénzemet,

Kitáncolom a lelkemet!

Bekopognak az ablakon:

"Ne zúgjatok olyan nagyon,

Azt üzeni az uraság,

Mert lefeküdt, alunni vágy."

"Ördög bújjék az uradba,

Te pedig menj a pokolba!...

Húzd rá, cigány, csak azért is,

Ha mindjárt az ingemért is!"

Megint jőnek , kopogtatnak:

"Csendesebben vígadjanak,

Isten áldja meg kendteket,

Szegény édesanyám beteg."

Feleletet egyik sem ad,

Kihörpentik boraikat,

Végét vetik a zenének,

S hazamennek a legények.

Kosztolányi Dezső: Azon az éjjel

Azon az éjjel

az órák összevissza vertek.

Azon az éjjel

holdfényben úsztak mind a kertek.

Azon az éjjel

kocsik robogtak a kapunk alatt.

Azon az éjjel

könnyben vergődtek a fülledt szavak.

Azon az éjjel

égett szobánkba gyertya, lámpa.

Azon az éjjel

féltünk a borzadó homályba.

Azon az éjjel

arcunk ijedt volt, halavány.

Azon az éjjel

halt meg szegény, ősz nagyapám.

Azon a reggel

csupa rokon jött, sirató nép.

Azon a reggel

sürögtek az öreg mosónék.

Azon a reggel

kendővel kötötték fel gyönge állát.

Azon a reggel

lassan vezettek a földúlt szobán át.

Azon a reggel

rozsdás pénz tettek két szemére.

Azon a reggel

riadtan bámultam feléje.

Azon a reggel

csak hallgatott makacs ajakkal

Azon a reggel

olyan volt, mint egy néma angyal.

William Wordsworth: Álom

Juhnyájat, mely csendesen halad,

zúgó esőt, méhet, mely dongva járdal,

tengert, szelet, folyót, tajtékos árral,

szelíd mezőt, vizet, kék ég alatt,

képzeltem én mind s fekszem itt hanyatt

álmatlanul! Már csattog a madárdal

künn a gyümölcsös lombos fáin által

és a kakukkszó fölzúg bágyatag.

Így vártalak két éjen át borongó

lélekkel, Álom! s elhagytál rohanva,

ne nyűj tovább, alélt lelkem szorongó:

mi nélküled a reggelek aranyja,

jöjj hát, napok között áldott sorompó,

friss eszme, vidor épség édesanyja!

Lord Alfred Tennyson: In memoriam

Nyugodt a reggel, semmi zaj,

nyugodtabb búhoz illene,

hervadt lombból a gesztenye

hull-hull, és koppan a talaj.

Nyugodt, mély béke, vár a föld,

a harmatos rekettye-ág,

ökörnyál száll a légen át,

s ezüstbe játszó szála zöld.

Nyugodt, csöndes sík, egyedül,

és őszi kert a fasoron

népes major, távol torony

a nagy tengerrel elegyül.

Nyugodt, mély béke, odafönt,

hulló, pirosló levelek,

s szívembe jaj-jaj csönd remeg,

kétségbeejtő néma csönd.

(fordította.: Kosztolányi Dezső)

Mihail Lermontov: Kaukázusi reggel

Virrad - de még mind vad fátyol röpül

Az éji köd a nagy hegyek körül.

Tömör a csönd a Kaukázus alatt.

Hallgat a ménes, a folyó szalad.

De a sziklán most születik a fény,

Átpiroslik a felhők rétegén,

S a sátrak tetejét, s a patakot

Rózsa-csillogás éri itt meg ott:

Mint lányok, ha árnyékban fürdenek

S meglátják, hogy egy ifjú közeleg,

Mind elpirul és földre néz. Hova

Fusson? Itt van a szívek tolvaja!

Nils-Aslak Valkeapää: Be kell-e vallanom

Be kell-e vallanom

hogy rád gondolok és ezért írok

Meg kell-e mondanom

mennyire szeretlek

Hisz még a szél is

ezt zúgja neked

Nils-Aslak Valkeapää: Mégis megjött az ősz

Mégis megjött az ősz

lehullottak a levelek a fákról

a föld levetkőzött

a szél sóhajtozott

söpörte az avart

a madarak örvendezése

elhallgatott

Egy hajnalra a szénát

s törpenyíreket zúzmara borította

a nyírfák jégtől dermedten álltak

őszi madarak suhantak rajokban

bokorról bokorra

kicsit csiviteltek azután fel-felröppentek

Kék volt az ég

szórta sugarait a nap

mint búzaszemeket az emberi ujjak

osztotta fogyó melegét

Elhaltak a hangok

a természet várakozott

Ő egyedül volt

zúgott a szél

nem volt iskola

pedig ősz volt

Eino Leino: Nyáresti dal

 Nyári este lágy fuvalma

rezdül: sóhajt a hegy alja,

fenyőerdő ösvényére

pereg a hold ezüst fénye.

Hajladoz a fenyő csendbe,

felkiált egy kakukk csengve,

megy a vándor, alszik gondja,

hull a holdfény a vadonra.

Hermann Hesse: A magány

Egy erős szellem terjesztette szét

A hegyek fölött nagy, fehér kezét.

Tekintetének fénye rám mered,

De én nem félek: nem bánt engemet.

Fekete mélyben bukkantam reája.

Magas csúcsokra csalogat ruhája.

Mély álmaimból gyakran keltem én.

Játszom az élet s halál ösvényén.

S órákon át, míg szívem fájt nekem,

A hegyi úton lassan járt velem.

És hűvös kezét áldón tette ottan

Hő homlokomra és én - megnyugodtam!

(Juhász Gyula fordítása)

Hermann Hesse: Lépcsők

Miképpen elhervad mindig a virág, 

s öregkor elől kitér az ifjúság, 

úgy tűnnek fel az élet lépcsői mind, 

és minden bölcsesség, minden erény is 

idején virít, örökké nem tarthat. 

Ha hívja az élet, a szív legyen csak 

búcsúzásra és újrakezdésre kész, 

hogy bátorsággal, mit sem szomorkodva 

más, új kötéseknek, adja át magát. 

Mert minden kezdetben varázs rejtezik, 

amely megoltalmaz, és élni segít.

Szeljünk át derűsen teret tér után, 

egyiken se csüggjünk, mint otthonunkon: 

a világszellem nem kötöz, korlátoz, 

de lépcsőről lépcsőre emel, tágít. 

Alig gyökereztünk, egy életkörbe, 

s lett meghitt lakásunk, máris ernyedünk; 

kilépni a bénító megszokásból 

az tud csak, ki útra, indulásra kész.

Még a halál órája is, meglehet, 

új terek felé küld ifjú erővel, 

az élet hívása nem hal el soha… 

Nosza hát, búcsúzzál, te szív, és virulj!

Dante: Olyan furcsák vagyunk...

"Olyan furcsák vagyunk mi emberek.

Az egyik szemünk sír, a másik meg nevet. 

A másikról azt hisszük, hogy boldog talán, 

Irigykedünk egy vidám szaván. 

Azt hisszük, a másik szeme ragyog, 

Gondolatai tiszták, szabadok.

Nem vesszük, ó dehogy vesszük észre, 

Hogy könnyek égnek csillogó szemében. 

Különösek vagyunk mi emberek, 

Az egyik szemünk sír, az ajkunk meg nevet.

Hazugság az egész életünk,

Hisz akkor is sírunk, ha nevetünk."

A. Sz. Puskin: Szerettem Önt

Szerettem Önt: s talán e mély szerelmem

A lelkemben nem hunyt egészen el;

De békéjét ne dúlja már fel ez sem

Nem búsítom önt már semmivel.

Szerettem önt, némán, reményvesztetten,

Voltam szelíd, majd féltékeny s írígy -

Mély áhítattal, gyöngéden szerettem,

Ég adja, hogy más is szeresse így.

B.Radó Lili: Ketten a tükör előtt

Nézz a tükörbe: hajam őszül,

a szemed alján szarkalábak.

Nézésed már nem harcos nézés,

s az én szemem is könnybe lábad.

Fehér kendővel intek Feléd:

kössünk békét, én régi párom.

Így, deres fejjel, visszanézőn,

mért harcolunk még mindenáron?

Belefáradtam, hagyd a harcot,

hisz oly hamar öregszünk, meglásd.

Nézz a tükörbe: őszülünk már.

Mikor fogjuk szeretni egymást?

B. Radó Lili: Ne mondd...

Ne mondd, hogy "úgy is jó!" Ne mondd…

Ne mondd, hogy "mindegy!" Nem igaz!

Napod ezer parancsot ont,

s ha nem igyekszel, lemaradsz!

"Úgy is" semmi sem sikerül!

Ha minden "mindegy", célt nem érsz -

csak úgy, ha küzdesz emberül!

Győzni az fog, ki tettre kész…

De azt, hogy "úgy sem", azt se mondd!

Csatát veszt, aki csügged, és

a tett helyett csak könnyet ont…

Az "úgy sem" az a csüggedés!

Hát sose légy reménytelen…

Kövessünk el bár száz hibát,

a győztes az lesz - higgy nekem! -

kit jó szándék hajt s értelem,

és helyrehozni nekilát.

Fuchs Éva: Sorsod

A sorsod élni, mint más -

Élni másképp: másra vágyni

S tenni másért

Gyűrt arcok mélyén csillogó könnyekben látni

Mitől fájt az éj,

Minden tiszta nevetést meghallani, s benne tudni

Holnapunk hitét.

A sorsod édes álmokból

Mindig felriadni,

Megízlelt vágyakat sírva mind feladni,

Feléd nyújtott kezek között

Markolni a légbe,

Ölelő karodat kitárni, s könnyeid

Emelni az égbe.

A sorsod Egyedül viselni, mit

Nem bírsz el magad,

Kutatni a forrást, hol megértés fakad,

Mint megváltót

Mindenben, s magadban szerelmet keresve ezerszer szegeződve

Az áldott keresztre.

A sorsod mindig játszani,

és mindig veszíteni,

De mindig Tudni újból elkezdeni.

Távoli tiszta világra vágyva

Elmenni akarni,

- és kínok között, emberré feszülve

Mégis maradni!

Weöres Sándor: Tündérszerelem

Árnyad voltam, nedves moha közt bujdokoltam,

fölém-simuló tótükörben mindenem fájt,

sások éle összevagdalt,

bocsáss be, bocsáss be! 

Ott a felhő puha ágya,

selyem holdfény borul rája,

ne gyere az én szobámba.

Lángod voltam, forróságodat sírva hordtam,

kopár égen meddő szívemtől perzselődtem,

mégis fáztak a virágok,

bocsáss be, bocsáss be! 

Ott a felhő puha ágya,

bársony holdfény borul rája,

ne gyere az én szobámba. 

Lelked voltam, lelketlenek közt bandukoltam,

fakó vízben merev-szemű halakat láttam,

s fáradt bivalyt bámulni a hídról,

bocsáss be, bocsáss be! 

Legyél újra kezem árnya,

legyél újra szemem lángja,

ne gyere az én szobámba. 

Árnyad voltam, lángod voltam, lelked voltam,

bocsáss be, bocsáss be!

Reményik Sándor: A menekülő

Ha menni kell, magammal sokat vinnék.

Az egész édes, megszokott világot.

Rámástul sok, sok kedves drága képet

és egy pár szál préselt virágot.

Vinnék sok írást, magamét, meg másét

sok holt betűbe zárt eleven lelket

s hogy mindenütt nyomomba szálljanak:

megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam

hintám, amelyen legelőször szálltam

a keszkenőm, mivel rossz másba sírni

a tollam, mert nem tudok mással írni.

Vinném a házunk, mely hátamra nőtt

az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!

Én Istenem, mi minden futna át

gyötrődő lelkem alagútjain.

Olvasgatnám az ablakok sorát

simogatnám a fecskefészkeket

s magamba színék minden verkliszót

mint bűbájos, mennyei éneket...

Utánam honvággyal tekintenének

az ajtók mind, és mind a pitvarok

szeretnék mindent, mindent magammal vinni

és mindent itt hagyok.

Eino Leino: Nocturne

Fülemüle csattog az ág-hegyén,

kalászok fölött ég a telihold.

A nyári éj boldogsága enyém -

irtásföld füstje lengő, szürke folt.

Nincs bennem öröm, bánat, se kétség;

hozzátok el zöld erdők sötétjét,

felhők pírját, búcsúzó nap fényét,

széljárta hegyek szunnyadó kékjét,

vizek árnyait, zsálya illatát:

ezekből szövöm szívem dalát.

Drága lány, édes, mint nyári széna,

szívem vágya, csöndje, - ez a dal tiéd.

Te vagy hitem. Nélküled a dal néma, -

te, tölgyfalombok zöldje, büszke, szép.

Lidércfény már nem csábítja lelkem,

a Varázshegy aranyát megleltem;

köröttem az életkör szűkebb lesz,

áll az idő, a szélkakas csendes;

út előttem, engem vár vigyázva,

ez visz majd az ismeretlen házba.

Amy Lowell: Venus Transiens

Mond csak, 

szebb volt-e Vénusz egykor 

tenálad, 

mikor fodor hullámokon 

ívjáratos kagylóba lengett, 

s a ráncoló víz 

a part felé sodorta? 

Vagy szebb-e Botticelli álma, 

mint az enyém, 

s azok a festett rózsabimbók, 

amikkel megdobálta szíve hölgyét, 

különbek-e, 

mint a szavak, miket elédbe fújok, 

hogy eltakarjanak a ködlő 

ezüst csillámló fátyolába. 

Libegve 

állasz előttem 

a hullámos, kék levegőben, 

fényes szelek övével, 

tiporva a verőfényt, 

és a habok, mik megelőznek, 

lágyan redőzik és zilálják 

lenn a fövenyt a lábaidnál.

Johann Wolfgang Goethe:Tündérkirály

Ki vágtat éjen s viharon át?

Egy férfi, lován viszi kisfiát.

Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,

átfogja a karját: ne érje veszély.

"Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?"

- Nem látod, apám, a Tündérkirályt?

Fején korona, palástja leng...'

"Fiam, ott csak egy ködfolt dereng."

"Szép gyermekem, gyere, indulj velem:

Sok tarka virág nyílik a rétemen.

Tudok csudaszép játékokat ám

s ad rád aranyos ruhákat anyám."

- Nem hallod, apám, a halk szavakat?

A Tündérkirály hív, suttog, csalogat...'

"Fiacskám, csendbe maradj, - ne félj:

a száraz lomb közt zizzen a szél."

"Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:

megládd: lányaim várnak nagyon, -

táncolnak is ők, ha a hold idesüt

s majd álomba ringat gyönge kezük."

- Hát nem látod... ott - nem látod, apám:

a tündérlányok már várnak reám. -'

"Fiam, fiam, én jól látom: amott

a nedves fűzfák törzse ragyog."

"Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!

Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?"

- Édesapám, ne hagyj... ne - megállj:

megragad - elvisz a Tündérkirály...'

Megborzad a férfi, hajszolja lovát.

Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,

megérkezik, teste-lelke sajog:

ölében a kisfiú már halott.

Edmund Spenser: A megszelídült szarvas

Mint a vadász, ki futva kimerül,

és látja már, hogy megszökött a vad,

s lihegnek a kutyák körös-körül,

leül pihenni ott, hol árny akad:

így egyszer - mint ki hasztalan szaladt -

vadászat után én is pihennék,

a nemes vad megfordult ezalatt,

hogy szürcsölje a forrás hűs vizét,

és ott megállt, szelíden nézve szét,

nem menekült, jött bátran közelebb,

míg megragadtam remegő kezét,

s szorosan rátettem a kötelet.

Ilyen vadat nem látott senki sem;

hogy tőrbe csalják, tűri szívesen.

Dylan Thomas: Tombol a hold

Tombol a hold, viaskodom, de nem

a gőgösöké, amit éjszaka

csapzott lapokra írok, sem pedig

a felszálló halottaké, kiket

madárraj és zsolozsma rejt el;

csak a szeretőké, kik hunyt szemekkel

minden korok bánatát ölelik,

akiknek fizetségre nem telik,

nem is látnak, övék művészetem.

Milan Rakić: Szerelmes vers

Suttognak a kertben az orgonabokrok,

a csillagok égnek, a csönd csodamély.

A hold ragyogóan az égre kibotlott,

villámos a csóktól, a vágytól az éj.

Suttognak a kertben az orgonabokrok.

Ily tiszta, fehérsugarú szelid éjjel

várhatta Izolda a hű lovagot.

Sírok repedeznek, az éji sötéttel

feltámad a ködből a régi halott.

Ily tiszta, fehérsugarú szelid éjjel.

A régi, középkori hős, tele hittel,

hágcsót feszít, és nevet a telehold,

és útja a kedvese ölibe vitt el,

a vára előtt tüzes ajka dalolt.

A régi, középkori hős, tele hittel.

Zúgj, régi idők meselelke az éjen.

Szívembe fehér remegés tüze gyúl.

Itt állnak az árnyak az éjbe, fehéren,

és mind szeret, és eped-ég szilajul.

Zúgj, régi idők meselelke az éjen.

Te drága! Te tűzszivü, tiszta Izolda!

Izolda se várta igy a jegyesét.

Lépted nesze rebben, az éjszaka holdja

lágyan mosolyog, s nevet a kegyes ég.

Szél parfüme lengedez, a halavány

bús orgona reszket a hold sugarán.

( Fordította: Kosztolányi Dezső)