A. Sz. Puskin: Tatjána levele Anyeginhoz

Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panasz-szavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
És higgye el, hogy szégyenem
Nem tudta volna meg sosem,
Amíg titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom;
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához, s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
A társaságokat kerüli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudtunk jöttén örülni.

Miért jött el? Békességesen
Rejtőzve mély vidéki csendbe,
Tán meg sem ismerem sosem,
S a kínt sem, mely betört szívembe;
Tudatlan lelkem láza rendre
Enyhülne tán s leszállana,
S akit szívem kíván, kivárva,
Lennék örök hűségű párja
S családnak élő, jó anya.

Másé!... A földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten...
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,
Zálog volt erre életem;
Az égieknek kell köszönni,
Hogy sírig őrzőm vagy nekem...
Rég álomhős vagy éjjelemben,
Látatlan is kedveltelek,
Bűvöltek a csodás szemek,
Rég zeng hangod zenéje bennem...
Nem álom volt, színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
Majd meglobbanva és kigyúlva
Szívem rád ismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
Ha egy-egy csendes, bús napon
Ínséges szívekhez simulva
Vagy imádságban leborulva

Altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyék-alakban 

s nézel reám e pillanatban 

az áttetsző homályon át? 

Nem te hajolsz párnámra éjjel, 

suttogsz: szerelemmel, reménnyel 

enyhíted lelkem bánatát? 

Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm? 

Vagy ártóm és gonosz kisértőm? 

Döntsd el hamar, hogy lássak itt. 

Lelkem talán csak vágya csalja, 

tapasztalatlanság vakít, 

s az égi kéz másként akarja... 

Hát jó. Sorsom gyanútlanul 

gyónásommal kezedbe tettem, 

előtted könnyem hullva-hull, 

könyörgök: védj, őrködj felettem... 

Gondold el, mily magam vagyok, 

nincs egy megértő lelki társam, 

így élek néma tompulásban, 

én itt csak elpusztulhatok. 

Várlak: emeld fel árva lelkem, 

nézz biztatón, ne adj te mást - 

Vagy tépd szét ezt az álmodást 

kemény szóval. Megérdemeltem.

Végzem! Átfutni nem merem,
Megöl a félelem s a szégyen,
De jelleme kezes nekem,
Bízom: a sorsom van kezében...

(ford: Áprily Lajos)