Kelet felé a napfény, nyugat mögött az ár:
keletre űz a vándorkedv s nyugat kapuja vár.
Úgy hajt e furcsa őrület, hogy vennék búcsút én,
mert tenger hív és csillag hív és ó, mert hív az ég.
Nem ismerem az utat én s a kéklő dombokat,
a vezetőm egy csillag és a barátom a nap.
Csak útra fel! – szólít egy hang, nincs vége soha már:
a folyó hív, az út is hív s ó, úgy hív egy madár!
Amott a messze horizont, hol nappalt vált az éj
s míg hazatér sok vén hajó, vitorlát bont a szél.
Megtérhetnék – de mennem kell s ha kérded hogy miért,
az oka egy: a csillagok, a nap, az út s az ég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése