A vén parkban didereg a magány,
s két árnyék suhan át az éjszakán.
Ajkuk puha, szemükben semmi élet,
alig érteni, halkan mit beszélnek.
A vén parkban didereg a magány,
s multat idéz két boldogtalan árny.
- Gondolsz régi mámorunkra, szerelmem?
- Mi köze hozzá? minek érdekeljen?
- Arcom álmodban ma is megjelen?
Feldobog szíved a nevemre? - Nem.
- Ó szép napok! milyen forró s igaz volt
csókunk és gyönyörünk! - Lehet, hogy az volt.
- És kék az ég s a remény végtelen.
- A remény eltünt, egünk fénytelen.
Riadt bokrok közt jártak, két kisértet,
és csak az éj hallotta, mit beszéltek.
(Szabó Lőrinc)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése