Ady Endre: Megköszönöm, hogy vagy

Íme, megköszönöm neked, hogy vagy,

Hogy hallottál valaha rólam

S ha csak egy kicsit is mulattat szeszélyem:

Jól van. 

Íme, menekülni vágynék tőled,

Csak evezőm nincs készen a hajóban

És ha nem fogsz vesztemen mosolyogni:

Jól van.

Juhász Gyula: A régi udvaron...

A régi udvaron a régi léptek

Halk kopogását hallgatja szívem,

Míg az alkony, mint apám idejében

Leszáll fáradt fejemre szelíden.

Itt járt ő egyre lassúbb lépkedéssel

S nézte a néma, fénytelen eget,

Kihúnyó tüzek méláztak szemében,

Neki oly korán csönd és este lett.

Most én rovom a régi kövek útját

És régi léptek neszét hallgatom

És rámragad a régi szomorúság

És visszazeng egy régi bús dalom.

És körülvesz a magányos gyerekség

S árva szegénység minden árnya ma

S szívemben fölsír minden régi estém

Vígasztalan zsongású dallama.

Alfred de Musset: Szomorúság

Se kedvem, se célom, se vágyam,

se jóbarátom, se erőm,

és az se, hogy büszkélkedőn

a rendelésem nagynak lássam.

Azt hittem, hogy hű szeretőm

az igazság lesz, rátaláltam,

s már fordítottam is a hátam,

ahogy átölelt pihegőn.

És mégis ő az örökélet,

s kik nélküle a földön éltek,

süketek voltak és vakok.

Isten szól, kell felelni, rögtön.

Egy kincsem maradt még e földön,

hogy néha sírnom adatott.

(llyés Gyula fordítása)

Kányádi Sándor: Egyszer majd szép lesz minden

Egyszer majd szép lesz minden, 

a telet s az őszi 

félelmet, hidd el, 

szerelmünk levetkőzi. 

Úgy állunk majd a fényben, 

mint a virágzó ágak, 

büszkén viseljük szégyen 

nélküli koronánkat. 

Sötétben sem kell félnünk, 

útjaink beragyogja 

hajdani szenvedésünk 

virrasztó teleholdja. 

Reményik Sándor: Vagy-vagy

Vagy egy nagy mű, - vagy egy nagy szenvedély. 

Vagy égő nyár, - vagy gyémántfényű tél.

Vagy az Úristen, - vagy az emberek. 

Vagy a kolostor, - vagy fészek-meleg.

Vagy a csúcsok nagy, edző hidege, 

Vagy egy asszony simogató keze.

Vagy fent, vagy lent, élőn, halálra-váltan, 

Jaj, csak ne felemásan, felemásan!

Őri István: A világ legszebb mondata

Egyszer azt írtam Neked:

-Amikor a tengerparton vagyok, néha eljátszom a gondolattal, hogy ha beleteszem a kezemet a vízbe, lehet, hogy egy cseppjét valaki szintén megérintette valahol Japánban, több tízezer kiló méterre innen. Vajon ki lehetett az, hol van most és mit csinál?

S Te válaszodban nekem adtad a világ legszebb mondatát:

-Lehet, hogy a tengernek az a cseppje nem is Japánba jut el. Talán pára lesz belőle, felhő, és valahol esőként hullik le...

A legszebb mondat ez, amit életemben olvastam, s nem hiszem, hogy ennél szebbet valaha is tudna mondani valaki. Szebb ez, mintha azt mondtad volna: "Szeretlek!", szebb annál, hogy "Féltelek", hogy "Hiányzol", hogy "Te vagy minden nekem!". Szebb annál, hogy "Szép vagy és erős!", szebb annál, hogy "Jó veled!"

Mindennél szebb ez a mondat, mert benne van minden. Minden, amit el lehet mondani egymásnak, minden, amit érzel, amit kívánsz, ami boldoggá tesz, ami jó Neked. Benne van minden és még több: benne vagyunk mi, aki egy és egy is marad örökké.

Köszönöm, Kedves, hogy megajándékoztál a világ legszebb mondatával, hogy nekem mondtad el azt. Az a néhány csepp víz, amit a sziklák mellől küldtem Neked, tápláljon minket, mint ahogy a virágot is az eső és a napfény élteti. Én adom a vizet, Te vagy a Napfény, s mi együtt szép virág vagyunk, olyan szép, hogy aki lát bennünket, elcsodálkozik: ilyen lehetséges? Igen, lehetséges, mert akkor azt mondtad:

-"Lehet, hogy a tengernek az a cseppje nem is Japánba jut el.
Talán pára lesz belőle, felhő, és valahol esőként hullik le... "

Ez volt a kezdet és ez a folytatás is. Befejezés pedig nincs, mert ami szép, erős és egy, az örökké tart.

Dsida Jenő: Arany és kék szavakkal

Miképpen boltíves, pókhálós vén terem 

zugában álmodó középkori barát, 

ki lemosdatta rég a földi vágy sarát, 

s már félig fent lebeg a tiszta étheren. 

Ül roppant asztalánál, mely könyvekkel teli, 

s a nagybetűk közébe kis képecskéket ékel 

Madonnát fest örökké, arannyal s égi kékkel, 

mígnem szelíd mosollyal lelkét kileheli.

Úgy szeretnélek én is lámpásom esteli, 

halovány fénye mellett megörökíteni, 

Drága arany és kék szavakkal 

Csak Téged festeni, míg ujjam el nem szárad, 

mint romló fának ága, és le nem lankad fejem 

A béke isteni ölébe, én szerelmem! 

Világ legszebb virága.

Kaffka Margit: Ez volt az "igen"

Rózsák, hajoltan, reszketők, fehérek! 

- Már semmitse kérdek! - 

- Most egyszerű, nyiltszemű minden, úgye? 

Hogy majd keseredik illata, fakul a színe, 

Tudja előre a virág. Csoda nincsen! 

Oly bölcs a virág és oly egyszerű minden! - 

Néma rózsák, fehérek! 

- Mégis pirulón, félszegen vágynám nyúlni ma értek, 

Hogy mondhassa egy halk mosoly: "Akárcsak egy leány!"

Lányos, lehajtott, halvány rózsafők! 

Ki méri az időt? 

 Talán dús örökömet még őrzi az élet? 

Tán kiadta a részem vagy busásan igért? - 

Mim van, amit veszthetek, hogy veszteni féljek, 

Egy kivirult lehetőségért, - egy pillanatért? - 

Mi jussom - - hogy ép ilyen csókra várok, 

Ahogy az ajkam illet egy virágot?

Fátylas lehetőségek! - Szent, tömjénszagú rózsák! 

Egy templomhajón át 

Szállt egykor e hervatag illat, - s száll ma felém. 

Ama májusi este, - az a Mária-ének, - 

Várón lehajtott lányfejek! közöttük én, 

Fojtott imám, szűz titkom, akkori lelkem. - Oh élet, 

Csúf, zagyva évek! - Láng, füst! Túl, messze látom-e még 

Az ostyát testté bűvölni a pap fehér kezét?

- Csak rózsák! Ti téli rózsák, fáradtan pihegők! 

Legyen! - Hívom őt! - - - 

Mi lesz velünk a jólfűtött szobákban, 

Virágok, mitől félünk, - meddig élünk?

Kényszeredett, mímelő illat, - hazátlan, 

Tengő üvegház-illuziók; - s végetek, - végünk, 

- Távozó ifjúság ez, - mi tudjuk; - reménytelen, 

Mint búcsúcsók egy kézre, ha profán szemek figyelnek

Weöres Sándor: Ha kérdik, ki vagy, ezt mondd...

Egynemű vagyok a széllel, 

folyó sodrával, 

esőcsepp hullásával, 

madár röptével, 

fapadlón járó facipős ember lába zajával. 

Levegő-e a szél? 

Víz-e a folyás és a csöppenés? 

A röpülés madár-e 

és fából van-e a fapadlón járó facipős ember kopogása? 

Megszűnik a szél, 

a levegő nem szűnik meg, 

de szél nélkül halott. 

Elhullt a madár, 

a teste új mezbe öltözött, 

száz új alakba szétívódott - 

de a röpte nem maradt meg 

és el se veszett. 

Többet nem is tudok magamról 

és mire tudnék, 

már több leszek annál, 

hogysem tudhatnék bármit is. 

Még nem vagyok egész 

és mire az lehetnék, 

már több leszek annál, 

hogysem magamban lehessek egész. 

Még nem is élek, 

nem is fogok élni: 

életnél teljesebb 

leszek a holtom után.

Ezt mondd, ha kérdezik, ki vagy.

Kosztolányi Dezső: Méz

A fájdalmam oly érett, mint a méz már,

és bölcs és mély és terhes száz titokkal,

és minden kincseket magába foglal,

és hallgat és vár, sehova se néz már.

Virágtalan bánat. De ez: a minden.

Méz, tiszta méz, méz, mennyei ital,

több mint a föld tünő virágival,

ambrózia, virágok lelke, kincsem.

Gyümölcs, nektár, melytől üdül a hívő,

minden cukrot magába édesítő.

Én csak röpültem és ezt szüreteltem

kalászos rónán és szőlős hegyekben,

ezt szüreteltem, mert én csak röpültem,

és életem nehéz mézzé köpültem,

bánattá, jajjá, könnyé, tiszta mézzé,

egy csonk világban egy fájó egésszé.

Ó lankák, ó virágok messze tája,

ti telt gyümölcsök korhadt rudakon,

s ó könny, te élet mély esszenciája,

megölt virágok méze, fájdalom.

Tóth János: Még nem tudom

Ha majd nélküled

érkezik az est,

s vendégül a

magányt láthatom,

ha lelkembe a múlt

keserű emlékeket fest,

s ecsetéből lecseppen

a szétfojtó fájdalom,

ha hideg földön ülve

álomba zuhanva,

ujjam görcsösen

markolva magamba

neved mormolom,

ha ébreszt a hajnal

pacsirta hanggal

s élni hív,

hogy megyek-e nélküled,

még nem tudom.

Reményik Sándor: A boldogság

A boldogság oly egyszerű dolog.

Csak balga lelkek

Szövik száz szálból, furcsa mesterséggel.

A boldogság oly egyszerű dolog,

S a boldogsághoz oly nagyon kevés kell.

Nyílt az út mentén, nyíl ma is virág,

Feljönnek ma is méltóságosan

S titokkal terhesen a csillagok.

Egy kézszorítás, jó szó jut ma is,

Ma is nekem.

A boldogság oly egyszerű dolog.

Ma még. Csak ne nézném a holnapot.

Ady Endre: Szívek messze egymástól

Valahol egy bús sóhaj szállt el

S most lelkemen pihen,

Valahol kacagás csendült most

S mosolyog a szívem.

Valahol szép lehet az élet,

Mert lány után futok

S valahol nagy lehet az átok,

Mert sírni sem tudok.

Valahol egy szívnek kell lenni,

Bomlott, beteg szegény,

Megölte a vágy és a mámor

Éppúgy, mint az enyém.

Hallják egymás vad kattogását,

Míg a nagy éj leszáll

S a nagy éjen egy pillanatban

Mind a kettő megáll.

Radnóti Miklós: Hiába mosolyog az ajkad

Hiába mosolyog az ajkad,

ha szemed fáradt, fénytelen.

Hiába hazudsz jókedvet, boldogságot -

mást tán be tudsz csapni,

ám engem nem.

Figyeled a tréfás, badar beszédet,

s együtt nevetsz a többivel,

én tudom csak, hogy ez nem érdekel téged,

mikor pillantásod a távolba réved el.

Hiába mosolyog az ajkad,

ha szemed zokog könnytelen.

Bántó torzképpé változik az arcod,

mely oly kedves nekem.

Szép, szép az álom,

hogy ezentúl mosolyogni fogsz

az egész világon,

de ezt nem érted soha meg,

mert hűtlen társad elárul:

a szemed.

Hiába mosolyog az ajkad,

ha elfojtott könnyeid

visszafolynak fájó szívedig,

hogy még jobban fájjon...

Jaj, csak a szemedből

bánatod hírnöke

nehogy kitaláljon!

Dsida Jenő: Most elmondom...

Most elmondom, kicsim, az úgy volt:

mikor a halk sík bársonyán

kihunyt a nap és már sovány

arccal fölkelt a szép, hazug hold,

nagyon vágytam hozzád beszélni -

Ó, nem bohón és nem bolondul,

de mélyen, mint harang ha kondul

s ahogy csak férfi tud beszélni.

Kezembe fogtam kezedet

s felpillantottam, - fel a fára,

melynek tar ágán furcsa, árva

levél-sziluett reszketett,

úgy imbolygott fonnyadt-ezüsten,

mint lágy könnycsepp, mely csüng a vékony

pilla szélén, vagy illanékony

pernye, ha percig áll a füstben.

Mint bús leány, kit lassú méreg

naponta mart s félig megölt,

de menyasszonyi fátylat ölt,

bár tudja, több napot nem ér meg

és révedezve haboz és vár,

tétovázik a hajdani

mérget ma is felhajtani:

maradna is még, hullna is már.

Társai, sárga, hullt szerelmek,

halomban hevernek alul

s éreztem, jaj, ez is lehull,

ha szavaim most rálehelnek,

nem bírja ki e halk, finom lény,

ha holdsugárnál tömörebben

csak egy hang is feléje rebben...

És én hallgattam, mint a holdfény. 

Francesco Petrarca: XXV Szonett

Sírt Ámor, s olykor én is társa lettem

- hisz távol tőle én sohase jártam -

mikor látott kihűlt szíved fagyában,

mert furcsa volt a kedvesed s kegyetlen.

Most jó uton visz téged újra Isten -,

s én őszintén, karom egekre tártan

adok hálát, hogy mit jogos imában

kérünk, az ott hegyes fülekre lel fenn.

S ha folytatnád a megszakadt szerelmet,

s a tisztes szenvedélyt követve ismét

eléd mélység vagy bércek orma állna:

mindez, hogy lásd: mily tüskelepte ösvényt

kell megjárnunk, ha feljebb vágyunk,

valódi értékek honába.

(Csorba Győző fordítása)

A. Sz: Puskin: Elégia

Lázas napok kihamvadt parázsát

hordom magamban, az nyilaldos át.

Az elviharzott fájdalom, a kóbor

emlék, mit őrzök, olyan, mint az óbor.

Utam hideg. Vihart jelez a felhő,

mely holnapom setét egére feljő.

De jaj, csak nem, csak nem meghalni, testvér!

Gondolni, fájni - élni vágy e rest vér:

tudom, a gyászban jő még tűzveres

öröm, a gazdag csók is fölkeres,

vidít összhangok zengő mesebokra,

könny is bugyog még gyűrött verslapokra,

s ezüst fénnyel az élet zord határán

szerelem hinti búcsúmosolyát rám.

 (Dsida Jenő fordítása)

Őri István: Csillagösvényen

Te gyakran jársz fönt,

az Ösvényen, a csillagok között

s ugye tudod: az űr nem sötét,

mert ha egy csillag kinyitja szemét,

s rád kacsint kedvesen,

és fényt szór szerteszét,

tündérfény vonja be az eget,

s e ragyogásban szép szemed

int a végtelennek,

a fagyos űrnek,

a félelemnek,

s a többi csillagnak

hogy ragyogjanak,

mert te jössz,

készüljenek,

utadra fény-port hintsenek,

hogy lépteid ragyogjanak,

s az árnyak messze fussanak

előled...

mert te jó vagy

s jók néha félnek,

néha bátrak,

néha kevélyek,

mert azt hiszik,

a világ is jó,

mint ők...

te jó vagy

és hiszel,

szeretsz,

emlékezel,

s közben mész az utadon,

a csillagok között,

mint egy álom-tündér,

ki Fénybe öltözött.

Reményik Sándor: Akarom

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla, 

Lépcső, min felhalad valaki más, 

Ekevas, mely mélyen a földbe ás, 

Ám a kalász nem az ő érdeme. 

Legyek a szél, mely hordja a magot, 

De szirmát ki nem bontja a virágnak, 

S az emberek, mikor a mezőn járnak, 

A virágban hadd gyönyörködjenek. 

Legyek a kendő, mely könnyet töröl, 

Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad. 

A kéz legyek, mely váltig simogat, 

Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok. 

Legyek a fáradt pillákon az álom. 

Legyek a délibáb, mely megjelen 

És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem, 

Legyek a délibáb a rónaságon. 

Legyek a vén föld fekete szívéből 

Egy mély sóhajtás fel a magas égig, 

Legyek a drót, min üzenet megy végig 

És cseréljenek ki, ha elszakadtam. 

Sok lélek alatt legyek a tutaj, 

Egyszerű, durván összerótt ladik, 

Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír, 

Míg le nem teszi a művész a vonót.

Pilinszky János: Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;

lehunyt szemmel sírok azon, hogy élsz.

De láthatod, az istenek,

a por, meg az idő

mégis oly súlyos buckákat emel

közéd-közém,

hogy olykor elfog a

szeretet tériszonya és

kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,

mint a természet éjfél idején,

hangtalanul és jelzés nélkül.

Azután

újra hiszem, hogy összetartozunk,

hogy kezemet kezedbe tettem...

Weöres Sándor: Tíz erkély

A teljes lét: élet-nélküli.

A teljes öröklét: idő-nélküli.

A teljes működés: változás-nélküli.

A teljes hatalom: erő-nélküli.

A teljes bölcsesség: gondolat-nélküli.

A teljes szeretet: érzés-nélküli.

A teljes jóság: irány-nélküli.

A teljes boldogság: öröm-nélküli.

A teljes zengés: hang-nélküli.

Ady Endre: Egyre hosszabb napok

Csak egy napig fáj minden fájás,

Huszonnégy óra, s nem jön rosszabb,

De ez az egy nap egyre hosszabb.

Már hegyes karó minden óra,

Sötét vas-mázsák hullva, rengve

Verik a fájást a szívembe.

Tudom a kínnak múló sorsát

S olyan rövid volt egy nap eddig:

Víg elugrás bánattól kedvig.

Örülni is másként örültem,

Nemesebben, halkabban, jobban,

Holnapi könny a mosolyomban.

Szép, bölcs cserével cserélgettem

kedvem torát és kedvem nászát,

E furcsa élet villanását.

Ma is tudom: huszonnégy óra

S rossz nap után már nem jön rosszabb,

Óh, de ez a nap egyre hosszabb.

Francesco Petrarca: LXXXII Szonett

Még soha meg nem untalak szeretni,

s foglak is, Asszonyom, amíg csak élek;

de végpartján magam gyűlöletének

elunnak könnyeim folyvást peregni.

Jobb volna jeltelen sírban heverni,

semhogy a sírkő gyilkosomul téged

nevezzen meg, mikor testtől a lélek

különvált, bár még idejük sem telt ki.

De ha egy szívnek szerelmes hitével

beéred, anélkül, hogy meggyötörnéd,

köszönetem fogadd érte cserébe.

Ha dühöd viszont, hogy rajtam kiteljék,

mást kísérel meg: csalódik hitében;

s hálát Ámornak s magamnak rebegnék.

(Szedő Dénes fordítása)

Ismeretlen Szerző: Megtört harcos

Népek átkozzák nevem.

Bűnbocsánatért esedeznek, ha felemelem fegyverem.

Óh, mond mit tettem,

Amiért ezt a sorsot érdemlem?

Nem segíthet már semmilyen ima

Rajtam, ki ezreket küldött sírba.

Nem kezdhetném újra?

Mint egy gyermek, kinek makulátlan a múltja.

Most már ez az élet, mely végigkísér az úton?

Tudom, halandó vagyok, ki nem változtathat a múlton.

Áldj meg engem te természet feletti.

Szolgád vagyok, ki igédet hirdeti.

Őri István: Az életről

Néha nehéz, néha könnyebb,

néha mosoly, néha könnyek,

néha megbocsátás, néha ítélet,

néha csüggedés, néha remények.

Az Élet az, mely nyomomba' jár,

ha megállok, ő is megáll

s vár, hogy induljak már, mert nincs idő,

ott van mögöttem a következő

kit lökdösni, rúgni kell és biztatni,

ha menni nem akar:

"Igyekezz! Végezd életed hamar!"

Néha ilyen, néha olyan,

a fő, hogy ne vedd komolyan,

ne hallgass rá, mondjon, 'mit akar,

hisz nemsoká' minden jó lesz

a közömbös - kedves föld betakar.

Reményik Sándor: Végrendelet

Fáradságom adom az esti árnynak,

Szívemet vissza a szivárványnak.

Megnyugvásom a tiszta csöndes égnek.

Mosolygásom az őszi verőfénynek.

Sok sötét titkom rábízom a szélre,

Semmit se várva és semmit se kérve.

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:

Kétségem az örvényekbe szórom.

A holtam után ne keressetek,

Leszek sehol - és mindenütt leszek.

Dsida Jenő: Ha valaki jönne

Ha most valaki halkan idejönne,

Idelopózna halkan a hátam mögé,

És megkérdezné, fáradt vagyok-é?

Kicsi kezét, mint Te a rózsaszirmát,

Finom borzoló fürtjeimbe lökné,

S én azt hinném, hogy úgy marad örökké.

Leoldaná selyem puha kendőjét,

És vállamra tenné, hogy meg ne fázzak,

Ajkával mérné, nincs-e lázam.

Nem lenne szava, nézne csak,

Míg én hallgatnék, magamat keresve,

Lelankadva egy félbemaradt versre.

S ha már szabályos lett a pihegésem,

És lelkem földjén álom eke szánt át,

Vigyázva, halkan elfödné a lámpát.

Kosztolányi Dezső: Kis, kósza vágyak

Most úgy szeretnék egy párnát keresni,

csak oly kicsit, mint egy kislány-kebel,

vagy még inkább a földre arccal esni,

és elfeledni mindent, csendben el.

Jó volna most mindent felejteni,

jó volna most mindent elejteni,

leszállani,

s a harc után,

a harc után

megállani.

Ismeretlen Szerző: Harlequin

Csak játszom a szavakkal, 

Vérmocskos haraggal, 

Megbomlott kacajjal 

Vértelen ajakkal 

Színtelen szemekkel, 

Sosem volt nevekkel, 

Remegő kezekkel 

Sikító lélekkel 

Összetört tükörrel, 

Az utolsó bűnömmel 

Keserű bürökkel 

Végtelen dühömmel 

Haragvó anyámmal 

Az igaz baráttal 

Az egész világgal  

S játszom a halállal

Szergej Jeszenyin: Lila május

Lila május. Hajnal előtt.

Nem zörren a kiskapu zára.

Üröm illatosít levegőt.

Fehér a fagyalbokor ága.

Ablak-zsalukra hajolt

s függönyre, keretre lágyan

a pajkos májusi hold,

csipkét köt benn a szobában.

Kicsiny szoba, tiszta, jó.

Magam vagyok itt, meg a béke.

Ma a lét kedvemre való,

mint régi barát emléke.

A kertben habzik a fény,

a kertre a hold hevesen dől:

fájjon valamennyi lény

az ős-eleven szerelemtől.

Minden viruló, sima, lágy,

tavasz-zene zeng a világon,

csak bennem aludt el a vágy:

ahogyan van, úgy kívánom.

Idézlek, kelj ma elő,

kínnak s örömnek egésze!

Üdv, életem, te tűnő!

Üdv, május hűs lila éje!

Francesco Petrarca: XXXIII Szonett

Keleten már lángolt a szerelemnek

szép Csillaga, és az Északra szálló

Fényes Szekér, a hét csillagból álló

sugarakat lövellve elkerengett.

Rokkához kelt anyó, amint derengett,

s borzas-mezítláb fújta a parázsló

szenet; itt volt a szeretőkre váró

bús óra, melyben sírnak és merengnek.

Ekkor tűnt fel már-már halott Reményem,

szívemben, és nem a szokásos úton,

mit álom zár s a nedvesujjú bánat.

Mennyire más volt, mint valaha régen! 

Ne félj! - mintha így szólott volna súgón -

még láthatod szemem, s megnyílni számat.

 (Sárközi György fordítása)

William Shakespeare: CXVI Szonett

Nem igaz: hű lelkek násza nem ismer

akadályt! Szerelem a szerelem,

amely hőfokot más hőfok szerint nyer

vagy ár-apályt játszik készségesen?

Ó, nem; az örök fárosz maga ő,

nézi a vihart, s nem ing semmi vészben;

minden vándor hajók csillaga ő,

magasságát mérhetik, erejét nem.

A szerelem nem az Idő bolondja,

bár romlás rabja arc és rózsa-ajk,

szerelmet nem merít ki hét vagy óra,

ítéletnapig szilárdan kitart.

   Ha tévedek, s én is hűtlen leszek,

   sose írtam s szív sose szeretett.

(Ford: Szabó Lőrinc)

Kassák Lajos : Szép pillanatok

Milyen árva gyerek sír bennem

milyen madár fütyörész.

Egy farönkön ülök

és bámulom

hogy a bárányos ég

tükörképével játszik

a tó.

Letépek egy cseresznyevirágot

és elküldöm hozzád

hogy emlékezz rám.

József Attila: Aki szeretni gyáva vagy

Te rongy, aki szeretni gyáva vagy,

akinek több a biztosító munka,

melyet a tetves ég taszít nyakunkba,

küldvén máris a külső fagyokat, -

fordított ringyó, ki a kötelesség

aranyát gyüjtöd élő nap alatt:

a gyermek rimánkodhat, hogy szeressék,

én nem tehetem; elpusztítalak.

Én férfi vagyok, nemes és konok,

nincs vigaszom s nem erényem a bánat.

Csak szenvedek, mint akit megnyomott

ásás közben a föld; káromkodok -

Ringyó! - hogy rólad ilyen szavam támad!

Rajtad a komolyság is kellemes,

nő létedre erős vagy s érdemes,

hogy lábod csámpás mivoltán nevess.

Én nem jártatom hiába a számat,

de kín sem űzhet hiába utánad.

Már elrebbent a férfias szemérem

nyoma orcámról, és csak sáppadok.

Dolgaim is úgy hallgatják személyem,

mint bolond tanárt az üres padok.

Nem éreznéd, mily veszély fenyeget

téged, életem s engem is, ki vágyom,

ha másra nem, hát hogy veled legyek

s ha másutt nem, hát a halálos ágyon?

Add kezembe e zárt világ kilincsét,

könnyű kezedet - vár kinn a szabad.

Gyülekező halottaimat intsd szét,

szólj s hízelegjen körül jószavad.

Ismersz engem, kit szemed megviselt,

lehetetlen, hogy ne szeressél, kedves!

Egykor egy sejt a tengerben kikelt,

hadd jusson el már örökös öledhez!

Else Lasker-Schüler: Táncdalom

Belőlem sötét tánczene kel,

nyög lelkem százfelé hasítva;

balsorsom az ördög viszi el,

hogy üszkös szívére szorítsa.

Életem zúgva szerte száll, 

és repül  hajamból a rózsa,

így táncolok ezer éve már,

első örökléteim óta.

(Fordította: Rónay György)

Áprily Lajos: Vers vagy te is

Indulsz. A mozdony sürget már dohogva

és a tavaszba messze-fut veled.

Ne vidd a vádat és a bút magaddal,

hogy hűvös szóval megsértettelek.

Vers vagy te is. Ezért van harc közöttünk.

Rég vívom érted a művész-tusát.

Ki a hibás, ha túlságos közelből

nem hallom lelked tiszta ritmusát?

Ki a hibás, ha néha feltolulva

egy kusza hang harmóniádba tép,

és gúnnyal int szivárványos magasban

a büszke, győzhetetlen eszme-kép?

Vers vagy te is. A harcban meg nem érzed,

hogy míg hozzád ér, bennem fáj a gáncs.

A fájó gáncs nem céltalan civódás,

s kedves, nem ok, hogy érte visszabánts...

Már távolodsz. A gép repít robogva.

Nem is tudod, hogy most lettél enyém.

Varázs-ütésre dallamod kiépül,

s zengő egész vagy, zengő költemény.