Itt fekszem a tavaszi dombon:
felhő-szárnyam kibontom,
előttem egy madár suhog.
Ó mondd, Szerelem, merre, hol van
hazád, hogy én is ott lakozzam!
De neked s a szélnek nincs hazátok.
Mint napraforgó, úgy áll itt szívem kitárva,
esdve
repesne
reményre, vágyra.
Tavasz, hát mit akarsz velem?
Lesz már enyhületem.
Lent a folyó, fönt a felhő halad,
arany csókjaival a nap
áttűz a véremen:
pillámra szinte bűvölet csap:
szunnyadni kezd szemem,
s a méhdöngésre már fülem figyel csak.
Tűnődik lelkem tétován,
sóvárog és nem tudja, mit kíván:
a fele mosoly, a fele könny még.
Szív, mondd, minő szép
emlékek szövetét szövöd
az arany zöld lomb árnyai között?
- Tűnt, nevesincs időkét.
(Ford.: Rónay György)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése